A fény két kis ablakon lélegzett be,
mint egy álom, amely nem akar felébredni.
A szoba közepén ágy állt,
s rajta a csend — nem nehéz, nem félelmes, csak teljes.
Tulpa néni suttogott: „most alszik.”
És én hittem neki.
A levegőben illat volt —
régi fa, megőrzött élet,
egy régi nép szelíd emlékezete.
Később tudtam csak meg,
hogy így is lehet elmenni:
nem fájdalomból, hanem békéből,
ahogy a fény kihuny,
de nem múlik el, csak visszatér az égbe.
A kertben még most is ott áll a pad,
repedezett deszkái közt moha nő,
s ha leülök rá gondolatban,
érzem a cikóriakávé illatát.
Tulpa néni mindig mosolyogva kínált,
mintha tudta volna, hogy a gyermek
nem a kávét, hanem a történetek melegét issza.
Bent a házban félhomály volt,
a két kis ablakon át aranyló por szállt,
és a levegő olyan csendes,
mintha imádság ringatná.
Tulpa bácsi feküdt az ágyon,
jobbra dőlve, mozdulatlanul,
mint aki már elindult a fény felé,
s mi csak néztük, hogyan pihen az öröklét.
Nem volt sírás. Csak az a béke,
amit a régi emberek tudtak,
akik még a halált is szelíden fogadták,
mint egy hosszú nap után az álmot.
Én pedig kopogtam, nap mint nap,
s ők mindig beengedtek —
talán mert érezték,
hogy bennem tovább él a házuk,
a szó, a mosoly, a csend.
A kendő alól lassan kibomlott a múlt.
Az ablakon át még egyszer besütött a nap,
s ő nézte, hogyan simul a fény a párnára,
mintha maga is megsimogatná az arcát annak,
akit elvitt a csend.
Nem sírt, nem tudott volna.
Csak a kezében maradt a mozdulat,
amellyel egykor kenyeret szelt,
és most a levegőt vágta ketté vele,
hogy ne legyen túl nagy a hallgatás.
Odakint egy kisgyerek tipegett a fűben,
az élet folytatta önmagát,
és a néni tudta: ez így van rendben.
Az ember addig él, amíg emlékeznek rá,
amíg valaki egyszer kimondja a nevét:
Tulpa bácsi.
A kisgyermek emlékezete
A kertben még ott áll a pad,
ahová egyszer leültettek,
mikor a nap úgy csordult le az égről,
mint a méz a fakanálról.
Tulpa néni hangja akkor is halkan szólt,
mintha ne zavarja az időt.
A ház ablakában megpihent egy légy,
s én néztem, ahogy a fény rátapad a szárnyára,
és azt hittem, ott van Tulpa bácsi lelke,
aki csak alszik, s egyszer majd fölkel.
De soha nem kelt föl — csak bennem maradt,
mint egy meleg tenyér, ha a homlokon felejtik.
Most, ha emlékezem, újra hallom a kopogást,
azt az udvarias kis koppanást az ajtón,
mely mögött cikóriakávé illata rejtőzött.
És minden alkalommal, mikor kinyílik,
egy pillanatra visszajönnek mind a ketten —
a fényben, a szélben, a gyermeki szívben.
2025. november 6.
