A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 8., péntek

Kohut Katalin: A halál arája leszek? (ronsardi szonett)




 A halál arája leszek?

Szonett 14.

Szerző: Kohut Katalin



Keresem, hívom magamhoz szüntelen.

Reggeli napfény magához csalogat,

elhiteti: jöhet még szép pillanat, 

lesz jövő-képem, nem lesz reménytelen.


Néha álmatlan, gyászossá vált éjjelen

örök-álomra vágyom.  Nem hívogat

szép élet, csak a fájdalom szólongat,

bár szívem szerelme rég a végtelen.


Ellök az élet, nem kellek senkinek,

a betegség erősebb nálam, félek

a szerelem így kopogtat egyszer rám,


s majd akkor jön értem várva várt halál,

miután minden szerettem  sírba száll,

s azt mondja majd: te vagy az örök-arám.


2012. május 25.

2026. április 18., szombat

Eduárd Pusztinyin (tatár): Külvárosban élnek (fordítás)




Eduárd Pusztinyin (tatár): Külvárosban élnek
 
 Külvárosban élnek,
Jó ruhát viselnek,
Esténként a konyhakertben
Felélénkülnek,
Külvárosban halnak.

Kohut Katalin fordítása
Miskolc, 1993. Benedek u. 17.

 

2026. február 14., szombat

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa (fordítás)



It was the schooner Hesperus,
   That sailed the wintry sea;
And the skipper had taken his little daughter,
   To bear him company.

Blue were her eyes as the fairy-flax,
   Her cheeks like the dawn of day,
And her bosom white as the hawtorn buds,
   That ope in the month of May.

The skipper he stood beside the helm,
   His pipe was in his mouth,
And he watched how the veering flaw did blow
   The smoke now West, now South.

Then up and spake an old Sailor,
   Had sailed the Spanich Main,
’I pray thee, put into yonder port,
   For I fear a hurricane.

’Last night the moon had a golden ring,
   And to-night no moon we see!’
The skipper he blew a whiff from his pipe,
   And a scornful laugh laughed he.

Colder and louder blew the wind,
   A gale from the North-east;
The snow fell hissing in the brine,
   And the billows frothed like yeast.

Down came the strom, and smote amain
   The vessel in its strength;
She shuddered and paused, like a frighted steed,
   Then leaped her cable’s length.

’Come hither! come hither! my little daughter,
   And do not tremble so;
For I can weather the roughest gale
   That ever wind did blow.’

Hew wrapped her warm in his seaman’s coat,
   Against the stinging blast;
He cut a rope from a broken spar,
   And bound her tot he mast.

’O father! I hear the sound of guns,
   O say, what may is be?’
’Tis a fog-bell on a rock-bound coast!’ –
   And he streered for the open sea.

’O father! I hear the sound of guns,
    O say, What may it be?’
’Somme chip in distress, that cannot live
   In such an angry sea!’

’O father! I see a gleaming light,
   O say, what may it be?’
But the father answered never a word,
   A frozen corpse was he.

Lashed tot he helm, all stiff and stark,
   With his face turned tot he skies,
The lantern gleamed through the gleaming snow
   On his fixed and glassy eyes.

Then the maiden clasped her hands and prayed,
   That saved she might be;
And she thought of Christ, who stilled the wave,
   Ont he Lake of Galilee.

And fast through the midnight dark and drear,
   Through the whisling sleet and snow,
Like a sheeted ghost the vessel swept
   Tow’rds the reef of Norman’s Woe.

And ever the fitful gusts between,
   A sound came from the land;
It was the sound of the trampling surf,
   Ont he rocks and the hard sea-sand.

The breakers were right beneath her bows,
   She drifted a dreary wreck,
And a whooping billow swept the crew
   Like icicles from her deck.

She struck where the white and fleecy waves
   Looked soft as carded wool,
But the cruel rocks, they gored her side
   Like the horns of an angry bull.

Her rattling shrouds, all sheathed in ice,
   With the masts went by the board;
Like a vessel ofo glass, she stove and sank,
   Ho! ho! the breakers roared!

At daybreak, ont he black sea-beach,
   A fisherman stood aghast,
To see the form of a maiden fair,
   Lashed close to a frifting mast

The salt sea was frozen on her breast,
   The salt tears in her eyes;
And he saw her hair, like the brown sea-weed,
   Ont he billows fall and rise.

Such was the wreck of the Hesperus,
   In the midnight and the snow;
Christ save us all from a death like this,
   Ont he reef of Norman’s Woe! 

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa 

 A Hesperus nevű szkúner volt, 
    Mely a jeges tengeren járt; 
S a kapitány magával vitte 
    Kicsiny leányát, a drágát.

Szeme kék volt, mint a lenvirág, 
    Arca a hajnal pírja, 
Kebles fehér, mint májusi rügy, 
   Melyet a tavasz kinyit ma.

A kapitány a kormánynál állt, 
    Szájában pipa füstölt, 
S nézte, a szélvész hogyan kuszál 
    Délnek s nyugatnak füst-kört.

Szólt ekkor egy öreg tengerész, 
    Ki a Spanyol-tengert járta: „
Uram, fussunk a kikötőbe, 
    Mert jön a hurrikán árnya!

Tegnap a holdnak udvara volt, 
    Ma meg már holdat se látunk!” 
A kapitány csak fújta a füstöt,
     S gúnyos nevetést szórt rájuk.

Hidegebben, vadul fújt a szél,
     Észak-kelet felől vágtat; 
Süvítve hullt a sós vízbe a hó, 
    S a habok, mint az élesztő, felálltak.

Lecsapott a vihar, s vadul sújtott 
    A hajóra erejével; 
Az megremegett, mint a riadt mén, 
    S megugrott köteleivel.

„Gyere ide! jöjj, kislányom! 
    Ne reszkess, ne félj a szélben; 
Én túlélem a legvadabb vihart is, 
    Mi valaha fújt az égen.”

Meleg tengerész-kabátba fonta,
    Óvta a maró löketektől; 
Egy kötelet vágott a törött rúdról, 
    S az árbóchoz kötözte végül.

„Ó, apám! hallom az ágyúk szavát,
     Mondd, mi lehet az a hang?”
 „A sziklás partnak jelzője az,
     A ködben konduló harang!”

„Ó, apám! hallom a puskalövést, 
    Mondd, mi lehet az, kérlek?” 
„Bajba jutott hajó, mely e dühös 
    Tengeren már nem él meg!”

„Ó, apám! látok egy fénysugarat, 
    Mondd, mi lehet az, mi kél?” 
De az apa nem felelt már többé, 
    Fagyott hulla volt, ki nem beszél.

A kormányhoz kötve, mereven, 
    Arccal az egeknek nézett, 
S a lámpás fénye a szemébe csillant, 
    Mely üveges lett s igézett.

A lányka ekkor összetette kezét,
     S imádkozott a megmenekvésért; 
S eszébe jutott Krisztus, ki a tavon 
    A haboknak békét ígért.

S át az éjféli sötéten, vadul, 
    Havas esőben, vakon, 
Mint egy leples kísértet, rontott a gálya 
    A Norman’s Woe nevű sziklákon.

S a széllökések szünetében néha 
    A szárazföld felől hang jött; 
A tajtékzó hullámok dobogása, 
    Ahogy a szikláknak csapódott.

A tajték már az orra alatt volt, 
    Sodródott a roncs az árban, 
S egy ordító hullám a legénységet, 
    Mint jégcsapot, lesöpörte sorban.

S ott csapódott be, hol a habok 
    Fehérek, mint a gyapjúszál, 
De a kegyetlen sziklák, mint a bika,
     Döftek a hajó oldalánál.

Recsegő köteleit jég páncélozta, 
    Az árbóc a mélybe dőlt; 
Mint egy üveghajó, úgy tört szét s süllyedt, 
    A tajték meg gúnyosan ordított!

Hajnalban a fekete parton, 
    Egy halász állt megdöbbenve, 
Mert egy gyönyörű lányt látott ott, 
    Egy úszó árbóchoz kötözve.

A jeges ár ráfagyott keblére, 
    Sós könnyek a szemén azóta; 
S látta haját, mint a barna hínárt, 
    A habok közt ringani róla.

Ilyen volt a Hesperus roncsa, 
    Hóban és éjféli fagyban;
 Krisztus mentsen minket ily haláltól 
    A Norman’s Woe-i sziklákban!

2026. február 12.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével


 

2026. február 6., péntek

36. Felicia Hemans: Casabianca* (fordítás)


 

 

36. Felicia Hemans: Casabianca*

 

The boy stood ont he burning deck

Whence all but he had fled;

The flame that lit the battle’s wreck

Shone round him o’er his head.

 

Yet beaautiful and brigt he stood,

As born to rulel the strom –

A creature of heroic blood,

A proud, though child-like form.

 

The flames rolled on – he would not go

Without his father’s word;

That father, faing in death below,

His voice no longer heard.

 

He called aloud: - ’Say, father, say,

If yet my task is done!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

 

’Speak, father!’ ’once again he cried,

’If I may yet be gone!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

 

Upon his brow he felt their breath,

And in his waving hair,

And looked from that lone post of death

In still yet brave despair.

 

And shouted but once more aloud,

’My father! must I stay?’

While o’er him faast, through sail and shroud,

The wreathing fires made way.

 

They wrapt the ship in splendour wild,

They cought the flag on high,

And streamed above the gallant child

Like banners in the sky.

 

There came a burst of thunder-sound –

The boy- oh! where was he?

Ask of the winds thar far around

With fragments strewed the sea! –

 

With mast and helm, and pennon fair,

That well had borne their part;

But the noblest thing which perished there

Was thar young faithful heart!

 

*Young Casabianca, a boy about thirteen years old, son of the Admiral of the Orient, remained at his post (in the battle of the Nile) after the ship had taken fire, and all the guns had been abandoned; and prished in the expolison of the vessel, when the flames had reached the powdet.

 

 

36. Felicia Hemans:  Casabianca*

 

A fiú a lángoló fedélzeten állt,

Mikor mindenki más már messze szállt;

A csata romjait tűz fénye fonta be

S ott ragyogott a feje felett az éjben őszinte heve.

 

Mégis szépen és fényesen állt ott a helyén,

Mint ki uralkodni született a vihar idején –

Hősök vére csörgedezett benne, nemes és tiszta,

Büszke, gyermeki alak, ki nem nézett vissza.

 

A lángok görgetegét mégsem kerülte el,

Míg atyja szava rá nem felel;

De az apa lenn, a halállal vívva csatát,

Már nem hallotta többé fia kiáltását.

 

Felkiáltott hangosan: „Atyám, mondd meg hát,

Végeztem-e, s elhagyhatom-e e lángoló bástyát?”

Nem tudta szegény, hogy a vezér ott lenn pihen,

S fiáról nem tud már az elhomályosult szívben.

 

„Szólj, atyám!” – kiáltott fel ismételten ő,

„Mehetek már? Eljött-e a végső idő?”

De nem sejtette, hogy az elgyötört parancsnok,

Már nem hallja, amit a hűséges fiú zokog.

 

Homlokán érezte a lángok forró leheletét,

Mely kócolta hullámzó haját és vette életét,

De a halál magányos posztján is bátran nézett szét,

Csendes kétségbeeséssel vívva meg a végső ütközetét.

 

És még egyszer felkiáltott, zúgott a szava:

„Atyám! Itt kell maradnom, nincs még út haza?”

Míg felette a vitorlán és kötélen át,

A tűz vadul fonta körbe az egész hajót és a fiút magát.

 

Vad pompába öltöztették a hajót a lángok,

Elérték a zászlót, s rajta minden virágok,

S a bátor gyermek felett úgy lobogtak az égen,

Mint győzelmi lobogók a csaták tüzében.

 

Aztán villámként csapott le egy hatalmas dördülés –

A fiú – ó, hová tűnt? Nem maradt más, csak az űr és a hűlés.

Kérdezd a szelet, mely messze hordja a hírt,

S a tengeren szétszórt roncsokat, mit a mélység kibírt!

 

Árboccal, kormánnyal és szép zászlókkal körbe,

Melyek becsülettel dőltek a sós, mély vödörbe;

De a legnemesebb dolog, mi ott veszett a tűzben:

Az a hűséges ifjú szív, mely megállt a hűség tüzében!

 

Lábjegyzet: *Az ifjú Casabianca, az Orient admirálisának tizenhárom év körüli fia, posztján maradt (a nílusi csatában), miután a hajó kigyulladt és minden ágyút elhagytak; a hajó felrobbanásakor vesztette életét, amikor a lángok elérték a lőport.

 

2026. február 6.

 

Gemini mesterséges intelligencia segítségével


2026. február 5., csütörtök

35. Seamus Heaney: Félévi szünet (fordítás)




I sat all morning in the college sick bay
Counting bells knelling classes to a close,
At two o’clock our neighbours drove me home.

In the porch I met my farher crying –
He had always taken funerals in his stride –
And Big Jim Evans saying it was a hard blow.

The baby cooed and laughed and rocked the pram
When I came in, and I was embarrassed
By old men standing up to shake my hand

And tell me they were’ sorry for my trouble’.
Whispers informed strangers I was the eldest,
Away at school, as my mother held my hang

In hers and coughed out angry tearless sighs.
At ten o’clock the ambulance arrived
With the corpse, stanched and bandaged by the nurses.

Next morning I went up into the room. Snowdrops
And candles soothed the bedside; I saw him
Fort he first time in six weeks. Paler now,

Wearing a poppy bruise on his left temple,
He lay in the four foot boksz as in his cot.
No gaudy scars, the bumper knocked him cleat;

A four foot boksz, a foot for every year.

35. Seamus Heaney: Félévi szünet

Egész reggel a kollégium gyengélkedőjén ültem, 
Hallgattam a harangot, ahogy az órák végét kongatja, 
Két órakor a szomszédok fuvaroztak haza.

A tornácon apámmal találkoztam, sírt – 
Ő, ki a temetéseket eddig mindig emelt fővel bírta – 
S a nagy Jim Evans mondta: ez súlyos csapás.

A baba gőgicsélt, nevetett és rázta a kocsit,
 Mikor beléptem, és feszélyezett, 
Hogy öregemberek állnak fel, hogy kezet fogjanak velem,

S mondják: „sajnálják a csapást, mi ért”. 
Suttogás tudatta az idegenekkel: én vagyok a legidősebb,
 Ki iskolában volt; közben anyám fogta a kezem,

S dühös, könny nélküli sóhajokat köhögött fel.
 Tíz órakor megérkezett a mentő, 
A holttesttel, mit a nővérek lemostak és bekötöztek.

Másnap reggel felmentem a szobába. Hóvirágok 
És gyertyák békítették az ágy melletti fényt; 
Hat hét után most láttam őt először. Halványabb volt,

Bal halántékán pipacsszínű zúzódást viselt, 
Úgy feküdt a négylábnyi dobozban, mint egy kiságyban. 
Semmi csúnya seb, a lökhárító tisztán ütötte el.

Egy négylábnyi doboz, lábanként egy-egy év.

2026. február 5.

Készült Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

2026. február 4., szerda

29. Emily Dickinson: Miként zárult össze felette a víz (fordítás)



How the waters closed above him
We shall never know;
How he stretched his anguish to us,
That is covered too.

Spreads the pond her base of lilies
Bold above the boy
Whose unclalméd hat andjacket
Sum the history.


Miként zárult össze felette a víz, 
Sosem tudjuk meg már; 
Hogy’ nyújtotta felénk kínját, 
Az is rejtve marad.


A tavirózsák kelyhét a tó 
A fiú fölé feszíti bátran, 
Akinek gazdátlan kalapja s kabátja 
Összegzi a történetet.

2026. február 4.



 

2026. február 1., vasárnap

24.Samuel Taylor Coleridge: Egy csecsemőhöz Aki meghalt a keresztelés előtt (fordítás)



24. Samuel Taylor Coleridge: On an Infant
Whick died befone Baptism

’Be, rather than be called, a child of God;
Death whispered! With assenting nod,
Its head upon its mother’s breast,
     The Baby bowed, without demur –
Of the kingdom of the Blest
     Prosessot, not Inheritor.

24.Samuel Taylor Coleridge: Egy csecsemőhöz
Aki meghalt a keresztelés előtt

Legyél Isten gyermekévé, ne csak te nevezd magad annak;
Suttogta a Halál! A csecsemő bólintott,
Feje anyja keblére hajolva,
       Engedelmesen, szó nélkül.
A Boldogok Királyságának
       Előfutára lett, nem örököse.

Az alcím – „aki meghalt a keresztelés előtt” – különös lírai súlyt ad a versnek. A csecsemő még nem érhette el a földi szertartások teljességét, mégis Isten gyermekeként fogadtatik el. Ez a sors és kegyelem ellentmondása: a földi ceremónia hiánya nem von le semmit a lelki tisztaságból és a mennyei befogadásból.
Vizualizálva: a képben a csecsemő nyugodtan fekve anyja keblén, körülötte finom fény és éteri légkör, ami a halál csendjét és a mennyei elfogadást egyszerre sugallja. A háttérben halvány, szinte áttetsző fénycsóva jelzi a menny felé vezető utat, míg az anyai ölelés melegsége a földi szeretetet szimbolizálja.

2026. február 1.



 

2026. január 22., csütörtök

15.Elizabeth Barrett Browning: A Gyermekek Kiáltása (fordítás)





Do ye hear the children weeping. O my brothers,
Ere the sorrow comes with years?
They are leaning, their young heads against their mothers,
And that cannot stop their tears.
The young lambs are bleating in the meadows,
The young birds are chirping im the nest,
The young fawns are playing with the shadows,
The young flowers are blowing the west –
But the young, young, children, O my brothers,
The are weeping bitterly!
They are weeping in the playtime of the others,
In the country of the free.

Do you question the young children in the sorrow,
Why their tears are falling so?
The old man may weep for his to-morrow
Which is lost in Long ago.
The old tree is leafless in the forest,
The old year is ending in the frost,
The old wound, if stricken, is the sorest,
The old hope is hardest to be lost.
But the young, young childlren, O my brothers.
Do you ask them why they stand
Weeping sore before the bosoms of their mothers,
In our happy Fatherland?

They l ook up with their pale and sunken faces,
And their looks are sad to see,
Fort he man’s hoary anguish draws and presses
Down the cheeks of infancy.
’Your old earth,’they say, ’is very dreary;
Our young feet,’ they say, ’are very weak!
Few paces have we taken, yet are weary – 
Our grave-rest is very far to seek.
Ask the aged why they weep, and not the children;
Fort he outside earth is cold;
And we young ones stand without, in our bewildering,
And the graves are for the old.’

’True,’ say the children, ’it may happen
That we die before our time.
Little Alice died last year – her grave is shapen
Like a snowball, in the rime.
We looked into the pit preparad to take her.
Was no room for any work in the close clay!
From the sleep wherein she Beth none will wake her,
Crying, „Get up, little Alice, it is day.”
If you listen by that grave, in sun and shower,
Could we see her face, be sure we should not know her,
And merry go her moments, lulled and stilled in
The shroud by the kirk-shime!
’It is good when it happens,’ say the children,
’Thar we die before our time.’

Alas, alas, the children! they are seeking
Death in life, as best to have.
They are binding up their hearts away from breaking,
With a cerement from a grave.
Go out, children, from the mine and from the city,
Sing out, children, as the little thrushes do.
Pluck your handfuls of the meadow-cowslips pretty,
Laugh aloud, to feel your fingers let them through!
But they answer, are your cowlips of the meadows
Like our weeds a-near the mine?
Leave us quilet in the dark of the coal-shadows,
From your pleasures fair and fine!...

15.Elizabeth Barrett Browning: A Gyermekek Kiáltása

Halljátok-e sírni, ó testvéreim a gyermekeket,
Mielőtt a bánat évei jönnének?
Anyák kebelére támaszkodnak a fiatal fejek,
S ez sem állítja meg könnyeiket.
A fiatal bárányok bégetnek a réteken,
A fiatal madarak csiripelnek a fészekben,
A fiatal őzikék árnyakat kergetnek,
A fiatal virágok fújnak a nyugati szélben –
De testvéreim, a fiatal, fiatal gyerekek
Sírnak bánatukban!
Mások játéka alatt pityeregnek
A szabadság országában.

Kérdezitek-e a bánat miatt a fiatal gyermekeket,
Oly gyakran miért ejtenek könnyeket?
Sírhatnak a holnapért az öregek,
Mely messze múltba süllyedt, rég elveszett.
Az öreg fa az erdőben lombtalan,
Az öreg év fagyban ér véget,
Az öreg seb, ha ütés éri, szenved kínosan, 
Az öreg remény elvesztése a legnehezebb.
De testvéreim, a fiatal, fiatal gyermekek,
Kérdezitek tőlük, miért nagy súly a lelkükön,
Sírva a szülői kebleken
A boldog Atyaföldjökon?

Föltekintenek sápadt, beesett arccal,
S tekintetüknek szomorú a nézése;
Mert az ember húzza, nyomja őszült bánatával
A csecsemő képére.
 „A régi földetek,” mondják, „nagyon sivár;
Fiatal lábaink,” szólnak - , „nagyon gyengék!
Kevés lépést tettünk, s már  a fáradtság kizár–
Sírunk nyugvóhelye nagyon messze még.”
Kérdezd az öregeket, miért sírnak, ne a gyerekeket;
Mert hideg a külvilág, 
S mi, fiatalok, kint állunk, elveszettek,
S a sír csak az öregekért kiált.

„Igaz,” mondják a gyermekek, „megtörténhet,
Hogy idő előtt leszünk halottak, 
A sírja formája a tavaly meghalt Kis Alicének,
Mint egy hógolyó, dértől fagyosan,
Belestünk a gödörbe, hogy előhívjuk majd, 
Nem volt hely semmiféle munkához a szoros agyagban!
A sírban fekszik, lelke örök álomra hajt,
Kiáltva: „Kelj fel, kis Alice, a világosságban.”
Ha a sírnál napsütésben és záporban várakoznál, 
Ha látnánk arcát,  fel nem ismernénk bajtársnak.
És vidám pillanatait elringatva a csendesek, 
A temetői lepel alatt állnak.
„Jó, ha így történik,” mondják a gyermekek,
„Hogy idő előtt halál várhat.”

Jaj, jaj a gyermekek! Életben halált keresnek,
Amit legjobbnak gondolnak,
Szívüket megkötve remélnek, 
Védőként sír leplet használnak.
Menjetek ki a bányából és városból gyermekek,
Mint a kis csuszka, énekeljetek,
Réti kankalinokat szedjetek, 
Nevessetek hangosan, hogy ujjaitok között érezhetitek!
A réti kankalinjaitok – így válaszolnak -
Olyanok-e, mint a mi gyomnövényeink a bánya mellett?
Nem élünk másnak, csak sötét szénárnyéknak,
Távol vannak tőlünk a ti szép, boldog örömeitek!

2026. január 22.


Mesterséges intelligencia nyersfordítása alapján írta: Kohut Katalin

 

2025. november 8., szombat

Kohut Katalin, ChatGPT-5: Tulpa néni és bácsi



A fény két kis ablakon lélegzett be,
mint egy álom, amely nem akar felébredni.
A szoba közepén ágy állt,
s rajta a csend — nem nehéz, nem félelmes, csak teljes.

Tulpa néni suttogott: „most alszik.”
És én hittem neki.
A levegőben illat volt —
régi fa, megőrzött élet,
egy régi nép szelíd emlékezete.

Később tudtam csak meg,
hogy így is lehet elmenni:
nem fájdalomból, hanem békéből,
ahogy a fény kihuny,
de nem múlik el, csak visszatér az égbe.


A kertben még most is ott áll a pad,
repedezett deszkái közt moha nő,
s ha leülök rá gondolatban,
érzem a cikóriakávé illatát.
Tulpa néni mindig mosolyogva kínált,
mintha tudta volna, hogy a gyermek
nem a kávét, hanem a történetek melegét issza.

Bent a házban félhomály volt,
a két kis ablakon át aranyló por szállt,
és a levegő olyan csendes,
mintha imádság ringatná.
Tulpa bácsi feküdt az ágyon,
jobbra dőlve, mozdulatlanul,
mint aki már elindult a fény felé,
s mi csak néztük, hogyan pihen az öröklét.

Nem volt sírás. Csak az a béke,
amit a régi emberek tudtak,
akik még a halált is szelíden fogadták,
mint egy hosszú nap után az álmot.
Én pedig kopogtam, nap mint nap,
s ők mindig beengedtek —
talán mert érezték,
hogy bennem tovább él a házuk,
a szó, a mosoly, a csend.

 

A kendő alól lassan kibomlott a múlt.
Az ablakon át még egyszer besütött a nap,
s ő nézte, hogyan simul a fény a párnára,
mintha maga is megsimogatná az arcát annak,
akit elvitt a csend.

Nem sírt, nem tudott volna.
Csak a kezében maradt a mozdulat,
amellyel egykor kenyeret szelt,
és most a levegőt vágta ketté vele,
hogy ne legyen túl nagy a hallgatás.

Odakint egy kisgyerek tipegett a fűben,
az élet folytatta önmagát,
és a néni tudta: ez így van rendben.
Az ember addig él, amíg emlékeznek rá,
amíg valaki egyszer kimondja a nevét:
Tulpa bácsi.

A kisgyermek emlékezete

A kertben még ott áll a pad,
ahová egyszer leültettek,
mikor a nap úgy csordult le az égről,
mint a méz a fakanálról.
Tulpa néni hangja akkor is halkan szólt,
mintha ne zavarja az időt.

A ház ablakában megpihent egy légy,
s én néztem, ahogy a fény rátapad a szárnyára,
és azt hittem, ott van Tulpa bácsi lelke,
aki csak alszik, s egyszer majd fölkel.
De soha nem kelt föl — csak bennem maradt,
mint egy meleg tenyér, ha a homlokon felejtik.

Most, ha emlékezem, újra hallom a kopogást,
azt az udvarias kis koppanást az ajtón,
mely mögött cikóriakávé illata rejtőzött.
És minden alkalommal, mikor kinyílik,
egy pillanatra visszajönnek mind a ketten —
a fényben, a szélben, a gyermeki szívben.

2025. november 6.