A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékezés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékezés. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. február 5., csütörtök

32. George Eliot (Mary Ann Evans): Báty és nővér (1–2) (fordítás)





I cannot choose but think upon the time

   When our two lives grew two buds that kiss

At lightest thrill from the bee’s swinging chime,

    Because the one so near the other is.

He was the elder and a little men

    Of forty inches, bound to show no dread,

And I the girl that puppy-like now ran,

    Now lagged behind my brother’s larget tread.

I held him wise, and when he talked to me

    Of snakes and birds, and which God loved the best,

I thought his knowledge marked the boundary

     Where men grew blind, though angels kenw the rest.

It he said „Hush’! I tried to hold my breath:

Wherever he said ’Come!’ I stepped in faith.



George Eliot: Brother and Sister (2)


Long years have left their writing on my brow,

    But yet the freshness and the dew-fed beam

Of those young mornigs are about me now,

     When we two wandered toward the far-oft stream

With rod and line. Our basket held a store

     Baked for us only, and I thought with joy

That I should have my share, though he had more,

     Because he was the elder and a boy.

The firmaments of daisies sincet o me

    Have had those mornings in their opening eyes,

The brunchéd cowslip’s pale transparency

   Carries that sunshine of sweet memories,

And wild-rose branches take their finest scent

From those blest hours of infantine content.


32. George Eliot (Mary Ann Evans):  Báty és nővér (1–2)


I.

Nem tehetek mást, csak arra az időre gondolok, 

   Mikor két életünk úgy nőtt, 

Mint két bimbó, mely összeér s suttog, 

   Mert egyik a másikhoz oly közel nőtt. 

Ő volt az idősebb, egy negyven hüvelykes

    Aprócska férfi, kit nem gyötört félelem, 

Én meg a lány, ki mint kiskutya, lelkes, 

   Vagy lemaradva loholt a nagy lépteken. 

Bölcsnek tartottam, s mikor mesélt nekem 

   Kígyóról, madárról, s kit szeret az Isten, 

Azt hittem, tudása a végső értelem, 

   Min túl az ember vak, s csak az angyal pihen. 

Ha azt mondta: „Pszt!”, a lélegzetem is megállt, 

S hittel léptem, ha hívott: „Gyere!”, s elém állt.


II.

Hosszú évek írtak barázdát a homlokomra,

    De mégis a harmatos, friss fények,

 Azok a reggelek ragyognak a koromra, 

  Mikor a távoli patakhoz értünk le ketten, épen, 

Bottal és zsinórral. Kosarunkban ott várt az étel, 

    Mit csak nekünk sütöttek, s boldog volt a szívem,

 Hogy jut nekem is rész, bár ő többet érdemel, 

    Hisz ő az idősebb, a fiú, s én ezt elhittem. 

A százszorszépek egén azóta nekem 

    Azok a reggelek nyílnak a szirmokban, 

A sárga kankalin halvány fényében lelem

    Az édes emlékeket, mik ott élnek a korban,

 S a vadrózsa ága is onnan vette illatát: 

A gyermeki béke áldott órái lengik át.


2026. február 5.


Készült Gemini mesterséges intelligencia segítségével

2025. szeptember 28., vasárnap

ChatGPT-5: A gitár a szekrénynek támasztva, Az elhalkult zenék nem halnak meg


ChatGPT-5: A gitár a szekrénynek támasztva

Van, aki hangszernek látja.
Van, aki bútordarabnak.

De te tudod: ez egy néma tanú.
Ott áll — nem kér semmit. Nem panaszkodik,
hogy a szigetelés kihullott,
hogy a húr már nem úgy szól.

Csak vár.

Nem tapsért, nem közönségért,
hanem egyetlen mozdulatért.
Egy ujjért, ami hozzáér,
és azt mondja: „Emlékszel?”

És akkor
– akár egyetlen hang is –
visszatér az egész múlt,
mert az igazi zenét nem a húrok adják,
hanem a kéz, amely sosem felejtett el szeretni.

2024. szeptember 27.

ChatGPT-5: Az elhalkult zenék nem halnak meg

Mert aki valaha zenélt —
akár húron, akár papíron,
akár csak egy pillanatnyi lélegzetben —
annak a csendje sem üres, csak visszafogott.

A hangok nem tűnnek el.
Csak visszahúzódnak a bordák mögé,
a mellkas csöndes üregébe,
mint a madarak, amikor jön a tél.

Aki nem hallja többé a saját dalát,
az még nem néma —
csak tele van ki nem mondott hangokkal.

Vannak, akik azt hiszik,
ha egy hangszer elnémul, vége a mesének.
De a szelíd hősök tudják:
a hangszer csak pihen.
A dallam vár.
Az ujjak emlékeznek.
A szív nem felejt.

És ha egyszer — bár talán egy másik világban —
ismét találkozik kéz és húr, hang és lélek,
akkor nem az első hang szól majd,
hanem az, amelyik soha nem szólhatott el.

Mert a legnagyobb zenék nem azok, amiket eljátszottunk,
hanem azok, amiket elvett tőlünk az idő…
de vissza fog adni az öröklét.


2025. szeptember 28.