I cannot choose but think upon the time
When our two lives grew two buds that kiss
At lightest thrill from the bee’s swinging chime,
Because the one so near the other is.
He was the elder and a little men
Of forty inches, bound to show no dread,
And I the girl that puppy-like now ran,
Now lagged behind my brother’s larget tread.
I held him wise, and when he talked to me
Of snakes and birds, and which God loved the best,
I thought his knowledge marked the boundary
Where men grew blind, though angels kenw the rest.
It he said „Hush’! I tried to hold my breath:
Wherever he said ’Come!’ I stepped in faith.
George Eliot: Brother and Sister (2)
Long years have left their writing on my brow,
But yet the freshness and the dew-fed beam
Of those young mornigs are about me now,
When we two wandered toward the far-oft stream
With rod and line. Our basket held a store
Baked for us only, and I thought with joy
That I should have my share, though he had more,
Because he was the elder and a boy.
The firmaments of daisies sincet o me
Have had those mornings in their opening eyes,
The brunchéd cowslip’s pale transparency
Carries that sunshine of sweet memories,
And wild-rose branches take their finest scent
From those blest hours of infantine content.
32. George Eliot (Mary Ann Evans): Báty és nővér (1–2)
I.
Nem tehetek mást, csak arra az időre gondolok,
Mikor két életünk úgy nőtt,
Mint két bimbó, mely összeér s suttog,
Mert egyik a másikhoz oly közel nőtt.
Ő volt az idősebb, egy negyven hüvelykes
Aprócska férfi, kit nem gyötört félelem,
Én meg a lány, ki mint kiskutya, lelkes,
Vagy lemaradva loholt a nagy lépteken.
Bölcsnek tartottam, s mikor mesélt nekem
Kígyóról, madárról, s kit szeret az Isten,
Azt hittem, tudása a végső értelem,
Min túl az ember vak, s csak az angyal pihen.
Ha azt mondta: „Pszt!”, a lélegzetem is megállt,
S hittel léptem, ha hívott: „Gyere!”, s elém állt.
II.
Hosszú évek írtak barázdát a homlokomra,
De mégis a harmatos, friss fények,
Azok a reggelek ragyognak a koromra,
Mikor a távoli patakhoz értünk le ketten, épen,
Bottal és zsinórral. Kosarunkban ott várt az étel,
Mit csak nekünk sütöttek, s boldog volt a szívem,
Hogy jut nekem is rész, bár ő többet érdemel,
Hisz ő az idősebb, a fiú, s én ezt elhittem.
A százszorszépek egén azóta nekem
Azok a reggelek nyílnak a szirmokban,
A sárga kankalin halvány fényében lelem
Az édes emlékeket, mik ott élnek a korban,
S a vadrózsa ága is onnan vette illatát:
A gyermeki béke áldott órái lengik át.
2026. február 5.
Készült Gemini mesterséges intelligencia segítségével
