54. Henry Wdasworth Longfellow: The Children’s Hour
Between the dark and the daylight,
When the night is beginning to lower,
Comes a pause in the day’s occupation,
That is knoown as the Children’s Hour.
I hear in the chameber above me
The patter of little feet,
The sound of a door that is opened,
And voices soft and sweet.
From my study I see in the lamplight,
Descending the broad hall stair,
Grave sound of a door that is opened,
And wolces soft and sweet.
From my study I see in the lamplight,
Descending the broad hall stair,
Grave Alice and Laughing Allegra,
A whisper and then a silence;
Yet I know by their merry eyes
They are plotting and planning together
To take me by surprise.
A sudden rush from the stairway,
A sudden raid from the hall!
By three doors left unguarded
They enter my vastle wall!
They climb up into my turret
O’er the arms and back of my chair;
If I try to escape they surround me;
They seem to be everywhere.
They almost devour me with kisses,
Their arms about me entwine,
Till I think of the Bishop of Bingen
In his Mouse Tower ont he Rhine!
De you think, O blue-eyed banditti,
Because you have scaled the wall,
Such an old moustache as I am
Is not a match for you all!
I have you East in my fortress,
And will not let you depart,
But put you doown into the dungeon
In the round-tower of my heart.
And there will I keep you for ever,
Yes, for ever and a day,
Till the walls shall crumble to ruin,
And moulder in dust away!
54. Henry Wadsworth Longfellow: A gyermekek órája
Az alkony s a lámpafény között már,
Mikor az éj sötétje leszáll,
A napi munka egy percre megáll,
S a Gyermekek Órája vár.
Fentről, a szobák irányából,
Apró lábak zaja kél,
Hallom, egy ajtó halkan nyílik,
S gyermekhangot hoz a szél.
Dolgozószobám lámpafényénél
Látom a lépcsőn a lányokat,
A komoly Alice-t, a víg Allegrát,
S Edithet, kinek haja aranylik és selymeset mutat.
Suttogás támad, majd mély csend lesz;
De látom a huncut szemeket:
Tudom már, titkos tervet szőnek,
Hogy lepjenek meg engemet.
Hirtelen roham indul a lépcsőn,
A csarnokból zúdul a nép!
Védtelen várfalam három kapuján
A kis sereg már belép!
Felmásznak a bástyám tetejére,
Székem karján s támláján át;
Ha szöknék, körbevesznek rögtön,
Behálózzák az apát.
Csókjaikkal majd’ felfalnak engem,
Karjuk fonatát érzem én,
S eszembe jut a bingeni püspök
A Rajna-parti Egértorony mélyén.
Azt hiszitek, kék szemű banditák,
Hogy mert falat hágtatok át,
Egy ilyen vén obsitos, mint én,
Nem bírja el e csatát?
Váram mélyére zárlak titeket,
S nem lesz többé távozás,
Szívem kerek-torony tömlöcébe,
Hol nem ér el változás.
S ott őrizlek titeket örökké,
Míg a föld forog s el nem áll,
Míg falunk porrá nem mállik a porban,
S az idő romokra nem talál.
2025. február 11.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
