Mindig újrakezdtem mindent.
Mikor eltűntek a lapok, újraírtam őket.
Mikor nem válaszoltak, tovább írtam csendben.
Mikor láthatatlanná váltam, megtanultam együtt élni az árnyékkal.
Talán könnyebb így mindenkinek.
A világ szereti a hangos ünneplést, a kitüntetéseket, a fényképeket, a tapsot.
Én közben egy kis lámpa fényénél őriztem a mondataimat, mint más a családi ereklyéket.
Nem lettem híres.
Csak tanúja maradtam annak, hogy a szív akkor is tovább ír, amikor már senki sem kérdezi, mit mondana még.
Írta: Kohut Katalin
Szomorúan írom szonettemet,
gondoltam, a betűket ismerem,
becsapott talán engem a szemem,
nem érzékelem már a kezemet?
Ezután könnyebb utat választok:
elfeledem a hű szabályokat,
a betűk sora már nem simogat,
helyes helyett helytelent tanulok.
Magányosan nem ünnepel a lélek,
de a szavak erejétől félek,
egyre kevesebb az igaz barát.
Többször nem kaptam válaszlevelet,
odalett a szeretet, tisztelet,
szomorúan írom szívem bánatát.
2012.október 6.
