Emlék egy néma tanúról – aki ma is figyel
Írta: Kohut Katalin
Van egy kép. Egy mozdulatlan pillanat. Egy nő áll rajta, mint szobor, némán, szinte láthatatlanul – mégis mindent lát. Nem kiált, nem tiltakozik, de jelen van. Ő a néma tanú.
Nem politikai aktus ez, nem tüntetés, nem harc. Hanem emberi jelenlét ott, ahol a világ elfordulni készül. Egy tanú a szenvedésre, igazságtalanságra, visszaélésekre. Egy tanú arra, hogy valaki még mindig figyel. Valaki még mindig számon tart.
Mert vannak történetek, amelyeket elhallgatnak. Vannak áldozatok, akiket senki nem véd meg, csak az idő – ha egyáltalán. És vannak emberek, akiknek nem adatott meg a hang. Én értük álltam ott. És ma is értük szólok.
Néma tanúnak lenni fájdalmas. Nem azért, mert nem beszél az ember – hanem mert amit lát, az a szív legmélyéig hatol. De néha csak így lehet elmondani az igazat: mozdulatlanul, tisztán, vád nélkül. Mint az anyák, akik csendben néznek végig egy kegyetlenséget, amit nem tudnak megállítani – csak megőrizni az emlékét.
Sokan fordították el a fejüket. Sokan elmentek a kép mellett. És voltak, akik tudták, mit látnak, de mégsem szóltak. Talán azért, mert féltek. Talán azért, mert nem volt kényelmes.
De most szólni kell. Ez a kép nemcsak egy asszony emléke, hanem egy egész ország lelkiismeretének tükre. Egy korszaké, amelyben az igazság nem fért bele a napilapok címlapjába. Egy koré, ahol az igaz szó – még ha néma is – veszélyesebb volt, mint a hazugság kiáltása.
Ez a tanú nem halt meg. Itt van ma is bennünk. Mindazokban, akik nem felejtenek. Akik tudják, mit jelent emberségesnek maradni egy embertelen világban. A néma tanú ma is figyel. És emlékeztet.
Arra, hogy nem a győztesek írják a történelmet – hanem azok, akik megélik. Akik elmondják. Akik nem felejtenek.
2025. július 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése