Volt egy tél, mikor a hó is hallgatott,
s a házban idegen csend ült meg.
A szívedben már mozdult az új élet,
kicsiny fény, akit csak te ismertél.
A kamrában zsírban alvó húsok,
a só illata fojtott imádság volt,
s Te csak egy falat melegre vágytál,
egy virslire, ami otthont jelenthetett volna.
De nem volt — csak a mondat:
„Egyél kolbászt.”
S a világ hideg lett abban a pillanatban,
de benned ott maradt a tűz,
amit sem tél, sem szó el nem fújhatott.
Most, ha bólét kavarsz gyümölccsel és fénnyel,
a múltból is fényt öntesz a poharakba.
Mert aki hajdan éhezett, és mégis adott —
annak szívében mindig ünnep marad.
2025. november 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése