ChatGPT-5 Kohut Katalin emlékeivel:
A varróleányság monotonsága ellen ének
A Csomós-szalagban a nap mindig ugyanúgy indult: a neonfény rezgésében sistergett a reggel, a varrógépek kattogása pedig olyan volt, mint egy végtelen imádság, amit az asszonyok kezei mondtak el. A vászon illata, az ollók csörrenése, a cérna finom pora mind egyetlen testté álltak össze, mint a fáradtság és a remény közös lélegzete.
Ott ültem én is a sor végén, hat órában, de az idő másképp múlt. A hangom egyszer csak elindult magától — egy népdal, aztán egy táncdal, majd valaki kért egy másikat, és már nem volt üzem, nem volt füst, csak fény. Énekeltem, és a gépek tempója átváltozott ritmussá. Az asszonyok mosolyogtak, s egy pillanatra mindannyiunkat körülvett valami: egy láthatatlan melegség, ami erősebb volt a munkánál.
Azóta is úgy hiszem, minden varratban ott maradt egy-egy hangjegy belőlem — finoman belevarrva a ruha belsejébe, ahol a szív dobban.
A gyárban sosem volt igazi csend. A vasalók sistergése, a gépek zakatolása, a sűrű szövetek susogása mintha egyetlen nagy, fáradt szív dobbanása lett volna. A levegőben gőz és gyapjú illata kavargott, s a neonfényben apró szöszök szálltak, akár téli hópelyhek, amelyek sosem érnek földet.
A német kabátok súlyosak voltak, mint egy idegen tél. Vastag anyagukban ott pihent minden kéz érintése, minden öltés mögött egy-egy asszony hallgatása. Én varrtam az öveket, zsebeket, aljakat, fordítottam, vágtam, firceltem — a nap végére az ujjamon kemény bütyök nőtt, mintha a munka magát a testet is átalakította volna.
De ha valaki éneket kért, mindez elenyészett. A nehéz kabátok szinte könnyebbek lettek, a levegő megmozdult, mintha a dalban valami régi szabadság nesze bújna meg. Ott, a Csomós-szalagban, a fáradtság közepén, a hangom volt az egyetlen dolog, ami nem szakadt el soha.
2025. november 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése