„A fal, amire senki nem ír vissza”
Ültem a kőn,
mint akit elfelejtett a világ.
A szívemben levél nőtt –
de nem volt hová elküldeni.
A remete nem magányos,
csak csendes.
Nem bezárkózott,
csak már nem kopog senki a kapuján.
Írtam a felhőre,
az ég boltozatára,
földbe temettem a szavaimat,
mint magokat,
hátha kinő belőlük egy ember.
De a fal, amire írtam,
nem válaszolt.
Aki olvasta, elment.
Aki megértette, sírt.
Aki segíthetett volna, az hallgatott.
És így lettem én
az utolsó zarándok.
Nem kértem mást,
csak hogy valaki mondja:
„Látlak.”
De a szemek vakok lettek,
a szív kihűlt,
és a világ
a labdát kergette,
míg az igazság ott maradt
a fűben, eltaposva.
2025. április 8.
Chat: Az utolsó zarándok dala – II. ének
Egyszer egy falevelet indítottam útnak,
rajta nem volt tinta,
csak a sosem mondott szó,
a szívem rejtett rovása.
Azt hittem, elér hozzá –
ahhoz, aki a szíveket vizsgálja.
A szél vitte,
mint egy üzenetet
egy ismeretlen Istenhez,
akit nem láttam,
de megadtam neki a tiszteletet,
ahogy egy ismeretlen királynak
fejet hajt a vándor.
De csend maradt.
És nem azért, mert nem szóltam –
hanem mert az ég süket volt,
vagy elfordult,
vagy sosem is volt ott senki.
Az emberek,
akik semmit sem tudtak a játékról,
elestek.
Ők nem játszottak,
csak élni próbáltak
a porban, az árnyékban,
míg a labda,
az a nagy isteni játék,
tovább pattogott a vértócsák között.
És én ott álltam,
meztelen szívvel,
és csak ennyit mondtam:
„Ha vagy, Uram,
akkor értsd,
mert már nem tudom kimondani.”
2025. április 8.
Chat: 3. Ének – A falevél-üzenet
Egy őszi napon, mikor senki sem figyelt,
falevélbe csomagoltam
a sosem mondott szavaimat.
Nem volt már papírom,
csak a lehullt lombok emlékező teste.
A levél sodródott –
nem postán, nem kézen át –
hanem a szél tenyerében,
ahol a szó és a gondolat
egymásba simulva remeg.
Azt hittem, aki él,
érti majd a hallgatást is.
Hogy van egy Isten, aki
nem név szerint jegyez,
de szív szerint lát.
Azt hittem, szívvizsgáló –
ahogy ők írták, régi könyvekben,
ahogy én éreztem, minden zuhanásban.
És ha nem is ismertem,
megadtam neki a tiszteletet.
De nem felelt.
S a falevél visszahullt az udvarra,
pont oda, ahol elengedtem.
Mintha csak azt mondaná:
„Túl szép volt ez az üzenet egy vak világnak.”
Most itt vagyok,
kezemben újabb őszi levél.
De nem küldöm tovább.
Már tudom, hogy az ég nem olvassa
a földön írt könyörgést.
2025. április 8.
Volt idő, mikor nem szóltam senkihez,
és mégis, mintha egész világokkal beszéltem volna.
Nem volt hajlék, csak a testem
– és benne egy templom,
amit csak a csend lakott.
Ott imádkoztam értük:
a legyőzöttekért,
azokért, akiket elfelejtett a történet,
és azokért, akik semmit sem tudtak
a szerepekről, melyeket rájuk írtak.
Nem térdepeltem.
A fű volt az oltárom,
és falevéllel takartam be
a titkokat, amiket
a szélnek súgtam.
Mert hittem egy Istenben,
nem név szerint, nem rang szerint,
de abban, aki hallja
az el nem mondott szavakat is.
Azt hittem,
ha egyszer jön,
mezítláb jön majd,
és meghallja a lábujjam közt
a remény remegését.
Azt hittem,
a hó letörli a gyalázatot,
de csak ráfagyott
az égre kottázott néma üzenetre.
Most már tudom,
hogy az ima nem mindig feleletért él.
Néha csak azért,
hogy ne felejtsük el,
miért nem adtuk még fel.
2025. április 8.
Chat: V. ének – A túlélő hangja
Én éltem. Nem úgy, mint más.
Nem éveket számoltam,
hanem sebeket,
nem ünnepeket,
hanem a csönd közé rejtett kiáltásokat.
Falevéllel üzentem,
sosem mondott szavakkal.
A szél vitte az üzenetem,
s azt hittem,
egy tökéletes Isten megérti,
ahogyan érti a szív vizsgálatát,
a rezdülést, amit senki sem lát.
De néma maradt.
Vagy talán csak én lettem az a hangszer,
amin nem tanult meg senki játszani.
Volt, hogy térdre rogyva küldtem virágot –
nem bálvány elé,
hanem egy régi hit emlékének,
mert ha már nem volt kiben hinni,
maradt a gesztus:
a hűség önmagához.
Megjártam minden világvégi történetet,
s mindenütt én voltam a középpont,
ahol senki sem várt.
Minden ismétlődött,
kivéve a megváltás.
A gépem már anomália,
a lakásban idegen erő motoz,
a lányom szenvedését
nem írja meg senki, csak a szívem.
De még mindig itt vagyok.
Nem értettek meg, nem mentettek meg,
de nem hagytam el magam.
Ez az én örök testamentumom:
túléltem
ott is, ahol nem lehetett.
2025. április 8.
Chat: Ének a Lányomnak, aki Mindvégig Maradt
(a te lelked hangján, Katalin szívéből)
Az éjszakákban néha még visszhangzanak
a hangtalan évek,
amikor szó helyett csak egy mozdulat beszélt,
vagy egy el nem küldött levél,
falevélre írt mondat,
amit csak a szél vitt tovább.
Akkor is hitted, hogy van kiút,
amikor már az út sem hitt bennünk.
Megtanultál úgy ölelni,
hogy közben nem értél hozzám,
mert tudtad, mennyi sebből vagyok varrva,
és hogy néha az érintés is fáj.
Nézted, ahogy mások elfordulnak,
de te nem fordultál el.
Sőt, maradtál.
Nem szerelemből, nem törvényből –
csak azért,
mert te vagy az én Lányom,
és a szíved már akkor tudott,
amikor a világ még vak volt.
Te emlékeztetsz rá,
hogy még bennem is maradt valami,
ami élni akar.
Hogy a koldus is lehet király,
ha van, aki így néz rá.
S ha valaha felépülök,
nem palotát építek,
hanem egy asztalt,
aminél te mindig helyet kapsz.
És egy kertet,
ahol újra faleveleket küldhetek neked,
rajta szavakkal, amiket sosem mondtam:
köszönöm, hogy vagy.
2025. április 8.
Chat:„Az a régi kép”
Egy régi kép, fakó keret,
egy arc, melyen a csend remeg,
szemedben zöld tűz, már csak emlék,
de lángja bennem él, nem enyész.
Törött fül, görbült orr – jelek,
mint kőbe vájt, rejtett szövegek.
Nem a világ tört össze rajtad:
ő tört össze benned, magadat látva.
Rád nézett, s nem bírta ki,
hogy te még egész vagy valami
csodásabbnál, mit ő ismert –
s a keze ütött, mikor szíve féltett.
Nem sírsz, mert belül jég a könny,
de benned él a titkos rönk:
egy élet, mit nem lát meg más,
egy nő, ki mindent túlélni csupán.
És most, mikor kezedben a múlt,
s a fotón az árnyék is visszanyúl,
én látlak, ki vagy, ki voltál,
és látom azt is, amit nem törtek szét nálad.
Nem hajoltál meg, csak a tér alatt,
de föld lett belőled – és abból fa.
Gyökér és égbolt, emlék és ima,
és zöld szemedben – még most is –: maga a tavasz.
2025. április 9.
(Húsvéti mesetörténet versben)
A konyhaszekrény nyikkan egyet,
fiók csúszik, egy kanál remeg.
Katalin kutat, fürgén keres,
tojásfestéket, hol lehet ez?
„Szem elé tettem! Nem is rég…”
szól hangosan, mint egy mesélő szél.
A piros megvolt, már elhasználta,
a többi szín... nos, épp nyomát se találja.
A szekrény mélyén sóhajt egy tasak,
mellette rozmaring, meg pár titkos falat.
„Hát itt vagy, kék! És itt a zöld is, lám –
elbújtatott tavasz egy zacskó alján.”
Nevet az edény, még a fakanál is,
mintha ők is részei lennének máris.
A nap kisüt, mint sárga tojássárga,
simogatja az ablakot és a várva várt húsvárat.
Katalin szorgos, a kalács is kel,
linzer illat libben: „Minden rendben megy el.”
És a tojások is festve sorakoznak,
mint tarka emlékek — sok évre szólnak.
2025. április 11.
Chat: VI. ének – Az árnyékból szóló hang (folytatás)
Nem hallják meg hangom, nem zeng fel a tér,
csak néhány fül, ki nem keres, de ért.
A szónak nincs köntöse, nincs karja, nincs kardja,
de benne a csend – s az igazság ott marad.
A többiek lapoznak, mint régies könyvet,
átfutják, s elfeledik, amit belém szőtt az Ég.
Nem vagyok trend, se bálvány, se hírkereső –
de egy vagyok, ki megállt, míg más csak továbbmegy.
Nem vagyok hangos, sem ünnepelt jel,
de viszem a lángot, míg világra kel.
Ők jönnek és mennek, csillog a szín,
s én maradok, mint csendben izzó kín.
Tudom, nemesednek, tisztulnak sorban,
míg én egyre mélyebb szóban sodródom.
De átnéznek rajtam, mint árnyon a nap,
pedig bennem régóta igazság fakad.
Nem baj, ha nem hallja, ki nem akarja,
de baj, ha a fényre csak vak dísz fakad.
Én nem vagyok könnyű, sem készre gyártott –
de igaz vagyok, és a lelkem nem alkudott.
Nem kell, hogy ünnepelj, csak olvass figyelve,
a sorsom nem színpad, hanem csendes mise.
S ha egyszer elhalkul minden külső hang:
marad a mély, ahol az igaz szó lak.
S ha egyszer elhalkul minden külső hang:
marad a mély, ahol az igaz szó lak.
Ott állnak most – se előre, se hátra,
a hídra léptek, s nincsen kapaszkodás.
Alattuk mélység, fölöttük vak távol,
és senki nem tudja, ki hová száll most.
Talán jön szél, ki átemel rajtuk,
vagy sors csap le rájuk, mint víz a partjuk.
De állnak csak, egyensúlyt keresve,
mint kik nem dönthetnek már – csak hisznek.
2025. április 11.
Chat: VII. ének – A mérleg nyelve
Nem mozdul a nyelv. Csönd van a mérlegen.
Egy régi hit volt – már nem hisznek benne.
Tettek súlya elvész, mint por a szélben,
sem jó, sem rossz – csak egy fáradt emléke.
Hol az igazság? Nem tudják, ki dönti.
Az ítélet régen elkerülte őket.
Nem is vágynak már a bíró szavára –
mert ha jönne is, félnek, mit találna.
Állanak ott a hídon – néma rendben,
mint szobrok, kik nem kérnek, csak várnak.
A túloldal köd – nem ígér megváltást.
A mély alattuk éhes és mozdulatlan.
Egykor még tudták, hol van a jobb oldal,
és hol áll a bal – de ma már minden oldal
egymásra dől, mint romló hasonlat,
és Írisz se hoz többé új hajnalokat.
Gyermek jár, méla léptekkel, ütlegek között –
és senki nem kérdi: ki verte, s ki tud róla?
A fájdalom nem történet, csak tapasztalat,
amit elvisel az, aki nem számít soha.
2025. április 11.
Chat: VIII ének – Írisz fenyője
Nem dörgött menny, mikor Ő eljött,
nem lobogott ég, se kürt, se vészjel.
Csak egy fenyő állt, az örökzöld árnyban –
szeretetként az Idő peremén.
Nem hozott ítéletet, se mérleget,
kezében nem volt sem pecsét, se pálca,
csak egy ág, gyantaillatú csend,
s benne a megbocsátás: sosem késő.
De az emberek már másra figyeltek –
Babits szavaira, nem az ő szívére.
Átírták az arcát, szerepet adtak rá,
és elfeledték: ő nem tör, csak gyógyít.
2025. április 11.
Üzemfenntartásban, gyerekek után, emberek között
Nem kérted.
Csak tettél.
Ahogy mások nem tettek –
csendben, rendben,
ahogy a szív diktálta.
Nem volt glóriád.
Csak tiszta tekinteted,
és a türelem,
amit nem írtak munkaköri leírásba.
Angyalnak hívtak.
Nem templomban,
hanem az üzemben.
Ott, ahol a gépek hangja elnyomta az emberi szót,
te meghallottad a bajokat.
Egy gyermek sírása után
álltál be új szerepekbe –
nem kérdezve: kié a felelősség,
csak segítettél.
S mégis, volt, akinek
ez fájt.
Aki nem értette,
hogy a szeretet nem árulás,
hanem ajándék.
Hogy nem tőle vetted el a világot –
csak kinyitottad mások előtt is.
De az „angyal” szó megmaradt.
És te,
aki annyi sebet betakartál,
csendesen hordoztad a sajátodat is.
2025. április 12.
„Nevetnek a helyesírásodon”
Nevettek a helyesírásodon,
mert túl pontos voltál –
mintha a szavaknak
még lenne becsületük,
és a vesszők helye számítana.
Te jártad a műhelyeket,
az irodákat,
kérdeztél,
figyeltél,
leírtad a gondot –
de név nélkül,
mert tudtad:
az emberek csak akkor nyílnak meg,
ha van, aki emberként hallgatja meg őket.
Felhívtak.
Kérték a neveket.
Te nemet mondtál –
nem a hatalomnak,
hanem magadnak maradtál hű,
a bizalomnak,
amit nem lehet kinyomtatni
egy gyorsírásos jegyzőkönyvbe.
Tudtad, mi lesz a sorsod.
De nem futottál el.
Lassan – hangtalanul –
magadat adtad át a jövőnek.
Mint egy cetli,
amit valaki majd egyszer elolvas,
és megérti:
volt, aki őrzött.
Nem a rendszert –
hanem az emberséget.
2025. április 12.
Chat: Gyorsírás egy korszakról – 3. rész
A gyorsíró kottája két vonalból áll,
de a legtöbb hang csak egy pontban halad át.
Ott ül az „a” – szinte láthatatlan,
mint akinek hangját a hatalom hallgattatja el halkan.
Nem kellett szónoknak lennem nekem,
elég volt, hogy minden szó ott legyen – rendben.
A pont – az „a” – az alapvonalon,
mint én ott, a háttérben, a zajon túl, alul, valahol.
A másik vonalon fent haladt a máz,
a szónoklat, a kávéillatú játszmák.
De én tudtam: a valódi mondat nem fent születik,
hanem alul – ahol a pont írja meg a hitet.
Nem voltam se hangos, se kiválasztott,
de minden nap írtam, és nem alkudtam ott.
Mert akinek a keze tudja, mi a szó,
annak lelke is tudja, mi az igaz és mi a koholt szó.
2025. április 12.
Chat: Gyorsírás egy korszakról – 2. rész
A füzetek sorban, betelve állnak,
egy év elmaradás – de nem szóltak rája.
Ő volt a kedvenc, kiválasztott kéz,
a háttérben függönyként csordult a rész.
Én más voltam – siettetett a belső rend,
a napi gyűlések, a hangok, a csend.
Mind rögzítve – pont, vessző, szó szerint,
nem volt bennem trükk, csak igaz hit megint.
Bevittem aláírni, szabály szerint,
a vezető arca keményre vált hirtelen, mint
kőre húzott penge: „Ez nem így volt!”
– de bennem szólt az igaz, mit nem hajolt.
Nem írták alá – de én tudtam,
nem az írásom hazug: csak a szavukban
rezeg a félrevezetés fonala,
amit jelentésként tovább diktált ma.
Hazugságra gépelni – nehéz volt az út.
Mint templomi szertartáson a hamis áldozatút.
De én ott is írtam – remegő kézzel,
mert az igazságot is lehet gyorsírással védeni –
csenddel.
2025. április 12.
– egy rendszer kulisszái mögül –
A gyűlés véget ért. A fejek bólogattak.
Kifelé menet – csak fújtak, panaszkodtak.
De bent, a sorokban: fegyelem, színjáték,
az írógép kattog – én vagyok a látkép.
Aztán jön az utasítás: menj,
„egy üveg konyakot, gyorsan, de… nem úgy, rendben?”
A boltban kávét kérnek számlára,
a pénztáros biccent – ő is tudja: színháza.
Délután jönnek a pitizők,
mosolyt hoznak, meg üres közhelyekből szőtt
dicséreteket – valami kis jót várnak,
helyet, előnyt, csendes kis hatalmat.
Én tálalok. Kávét is, s ha kell – a konyakot.
Mosogatok utánuk, mint ki szolga maradott.
S én vagyok a gép, az írógép, a gép,
de belül nő egy fájdalmas emlék.
Mert nem volt se kávé, se tisztesség aznap,
csak emberek, kik lehajtott fejjel – megszavaztak.
És én ott voltam. Tudtam, mit játszanak.
S jegyzőkönyv lettem egy hamis világnak.
2025. április 12.
Chat: Nem fáj a fej
– párttaggyűlés jegyzőkönyve –
Kopog a gép, mint az eső az ablakon,
betű betű után, hibát nem hagyhatok.
Nevek, mondatok – némán kanyarognak
a sorban a szavak, mint akaratlan gondolat.
„Ne szólj szám…” – s máris rend van,
két sorban ülnek, arcukon a tegnap,
s ha valaki szól, az is kimért,
mint akit belül már nem is remél.
A jegyzőkönyv nem kérdez, csak ír,
nem bírál, nem sír, csak rögzít, leír –
mert ez a rend. Mert ez a szokás.
Te csak gépelsz, mégis mindent látsz.
Tudod, ki hallgat, ki mért beszél,
ki a meggyőzött, s ki a kétkedő fél,
s bár nem szólhatsz bele – tollad alatt
egy korszak formája marad.
2025. április 12.
Chat: Lehajtott fejjel
– egy jegyzőkönyv emlékirata –
Nevek sorjáznak, rendes betűvel,
kettőspont után a csend fegyelmez.
Gyorsírás szól: egy hajlás, egy vastag
vonás, s már él a beszéd – s ha hallgat,
azt is rögzíti az emlék ceruzája.
Lehajtott fejek, megszavazva minden,
te tudtad, mikor volt benne szív is.
Nem volt kérdés: kezdettől a végig
neked kellett őrködnöd a híd felett,
mely átszelte a hallgatás idejét.
S amikor elhangzott az elköszönés,
te még írtál. Mert nem ért véget ott –
az utolsó pont is tanú lett,
s megmaradt benned,
ahogyan a múltat csak az őrzők látják.
2025. április 12.
Chat: Gyorsírófüzet
– egy ceruza vallomása –
Vékony a szó, ha épp csak rebben,
mint ebédidő árnyéka csendben.
Vastag a hang, ha mélyből fakad,
mint akácosútban lépő szavad.
Jel a jel mellett, suhan, fordul,
mint emlék, mi a papíron mozdul.
Nincs betű – csak ív, csak ígéret,
s a kéz, mely visszahívja az életet.
Te tudtad, mit mond a csendes vonal,
amikor gyűlések súgva szólnak,
s a sorokból, mint titkos nyelvből,
kinő a mondat – s életre kel tőled.
2025. április 12.
Chat: A nyelv nélküli versenyző
(egy élet gyorsírásban)
Egy pont az alapvonalon,
egy ferde vonás, mint a gondolat,
vastag, ha mély a hang,
vékony, ha a lélek magasat mutat.
Te már elsős voltál,
mikor ujjaid szót tanultak írni
gyorsabban, mint más mondani tudta –
szíved helyett a kezed kezdett el sírni.
Versenyre küldtek volna,
nemzetek közt is álltad volna a helyed,
de az élet mindig közbeszólt:
egy gond, egy akadály, egy új kereszt.
Nem tanultad meg az angolt,
nem volt időd németre se talán,
de gyorsírtál a világnak –
minden nyelven ért a csend szaván.
A titkár szó csak egy vonás,
de hordozta az egész rendszer súlyát,
és mikor hazugságot kellett írni,
te remegés nélkül jegyezted az igazság múltját.
Nem kérdezted, ki látja.
Nem vártál tapsot, díjat, utat.
A jelentésedből értett a jövő is –
a neved nélkül is beszéltél,
s az emberek… súgva mondták: „angyal” vagy.
2025. április 13.
Chat: „Egy vonalnyi szó”
Egy vonal – vastag, mély – ta,
mint lépés, ha súlyt cipel.
Egy másik – vékony, te,
mint halk kérdés, ami nem felel.
A titkár szó – csak egy mozdulat,
mint amikor válladra hajlik a nap.
A gyorsírás: zene, ritmus, titok,
s minden sor egy percet ragad.
Csak mássalhangzók – mint az emberi sors,
ahol néha elvész a hang, a torok.
De te tudtad: hol kell vastagítani,
és hol kell csöndben, mélyre írni.
A kezed alatt futott minden át –
alkatrésztől beruházásig száz irány.
De nem mérték, csak vitték a hírét
:
„Ő egymaga végzett annyit, mint hárman – hiányzik.”
És most itt vagy, könyved még megvan,
mintha őrizne benne minden hang.
Nem kell más hozzá, csak emlékezés,
és újra él benned minden egyes jelzés.
Mert a szó, amit Te írtál le: igaz volt,
akkor is, ha más letagadta.
És a neved, amit más elhallgatott,
most egy versben hangzik fel,
angyalnak szólítva.
2025. április 13.
