A hiány nem csendes.
Nem marad meg a háttérben, hanem belénk költözik, és lassan átveszi a napok ritmusát. Sajog. Néha ki sem mondható, mégis ott van minden mozdulatban.
Van, amikor kézzel fogható:
üres hűtő, kopott ruha, elmaradt számlák.
Két tojás a hűtőben.
Egy éhes gyerek.
Egy anya, aki tudja, hogy a másik tojásból holnap leves lesz.
A szó, amit kimond: „ne edd meg” — és máris fáj mindkettőjüknek.
Nem az étel hiányzik ilyenkor a legjobban, hanem a választás lehetősége.
Van hiány, ami nem látszik.
A szeretet hiánya.
Amikor körülvesznek emberek, mégis idegen marad minden tekintet.
Amikor a szív adna, de nem talál visszhangra.
Ilyenkor az ember nem tudja, benne van-e a hiba — vagy a világ vált süketté.
És van a csendesebb, mélyebb hiány:
amikor a lélek éhezik.
Könyvre, szóra, zenére, gondolatra.
Arra, hogy több legyen a nap, mint puszta túlélés.
Ha ez sokáig elmarad, az ember lassan befelé zárul, és már nem keresi azt sem, ami egyszer fontos volt.
Ezek a hiányok nem külön élnek.
Összefonódnak, mint a gyökerek a föld alatt.
Az egyikből nő a másik, és végül már nem tudni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik.
Van még egy hiány:
a társ hiánya.
Amikor valaki az utcán meglát egy kéz a kézben sétáló párt, és hirtelen megáll benne valami.
Nem irigység ez, inkább egy régi vágy visszhangja.
Egy kérdés: lehetett volna másképp is?
A hiány ünnepeken a leghangosabb.
Amikor másoknál fény gyullad, és nálunk csak az emléke.
Talán ezért is olyan fontos az ünnep — mert legalább egy napra megpróbálja betölteni azt, ami egész évben hiányzik.
De az ima…
az nem mindig választ kér.
Néha csak arra emlékeztet,
hogy még nem adtuk fel.
2026. április 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése