2026. május 16., szombat

Kohut Katalin: Hol van a nyár? (ronsardi szonett)


Hol van a nyár?

Eliramlott villámléptekkel a nyár,
ismét nem talált az örök szerelem,
mióta búcsúzom, csak azt kérdezem:
nem érint a csodás érzés soha már?

Ifjúságom elszaladt velem, de kár,
mindenkinek jár az öröm, azt hiszem,
nem sodorhat parttalan folyón az ár.

Csodát hiszek, néhanapján remélek,
de csak magamban némán énekelek,
már nem is vigasztalót, csak szépeket.

Jöjj el, légy egyetlen gyógyító társam,
hozd meg testemnek a régi fényeket!

2012. október 5.


 

2026. május 14., csütörtök

Kohut Katalin: Szerelmes emlék (ronsardi szonett)




Nagybetűvel íródott a szerelem,
soha nem gondoltam férjhez menésre,
vágytam a tökéletesre, nemesre,
álmaim férfiát már nem feledem.

Szólított lágy hangja, szálltam, repdestem,
karjaiba szaladtam, ölelésre
tártam kezeim, vénámból erére
szállt néma üzenet: ő a szerelmem.

Földöntúli csoda kísérte léptem,
fényözön ölelte vágyódó testem,
eszményi pár — üzenték bércek, hegyek.

A pajkosság negédes pillantása
szívemet sugárként érte, s hatása
örökké enyém, visszhangtól nem félek.


 


 


Kohut Katalin: Nem lehetett elfelejteni (ronsardi szonett)



Nem lehetett elfelejteni

19. szonett

Írta: Kohut Katalin


Senki sem tudott felejteni engem,

ki szívébe zárt, s megismert igazán,

az egyetlene voltam mindnek talán,

de még nem fogtam fel, mi a szerelem.


Mintha játszottam volna, nem is értem,

tetszést arattam, szemeimben pajzán,

naiv mosollyal vágyat arattam, aztán

a zavartsággal kissé visszaéltem.


Öcsike volt a legnagyobb imádóm,

félve érintette kezem, s áldozón

őrzött engem, szívem nem ünnepelte.


Saját bátyám soha nem házasodott,

míg hozzám fogható leányt nem kapott,

életét így magányosan tengette.


2012.augusztus 7.




 

Kohut Katalin: Tiltott szerelem (ronsardi szonett)




Már mindenki meghalt, ki megszeretett.
Első szerelmem is végleg távozott,
„egyedül én szeretem” — nyilatkozott,
és tanulni küldött, mint egy gyereket.

A városban nőfalóként elhintett
legendája fennmaradt, nem változott,
s az élettől minden szépet megkapott,
kettőt soha: szeretetet, hűséget.

érett korhoz ragaszkodó érzelem,
az anyja is felháborodott ezen:

„Fiam nem vehet el téged sohasem,
Nóri lesz felesége” — s megértettem,
nem leszek győztes szerelem-ünnepen.

2012. július 21


 

Kohut Katalin: Az örök-szerelem (ronsardi szonett)




Virágos és napos kertet képzeltem,
sétáltam táncos léptekkel közepén,
mennyország ez, égtükör e földtekén,
varázslat, káprázat, mit érzékeltem?

S örömöm egyre emelkedett bennem,
mert megláttam őt, lépegetett felém,
látomás-e, vagy játszik velem elmém?
Ajkammal örök-himnuszt énekeltem.

Földi paradicsom szállt le az égből,
elege volt már hiába-reményből,
megjutalmazta jéggé fagyott szívem,

az édeni harmónia enyém lett,
ketten lettünk egyek, s suttogjuk: meglett,
miénk a jövő, az örök-szerelem.

2013. február 3.



 

Kohut Katalin: Idill (ronsardi szonett)



Az „Idill” című szonett nem megélt, hanem elképzelt beteljesülés.

Úgy gondolom, a versek többnyire a vágyból, a reményből, a hiányból vagy a csalódásból születnek, mert a valóban beteljesült, tiszta szerelem már nem kíván sok szót. Az inkább csend, jelenlét és béke két ember között.


Ez a szonett ezért nem egy valós történetet mesél el, hanem azt a belső képet őrzi, ahogyan én az igazi, nagybetűs szerelmet elképzelem.


Idill

49. szonett

Szerző: Kohut Katalin


Várlak nyitott szívvel, drága szerelmem,

jöjj hamar és ölelésed meggyógyít!

Arcomon pírvirág, ha hangod szólít,

végzetem már múlt-akolba tereltem.


Szeress úgy, mint kiszáradt kút forrását,

szemed fénye tükrözi hálás arcom,

éjjelente a karjaidban alszom,

élvezzük együtt a földnek vonzását.


Már nem álmodom, valóság a csoda,

sorsom virága többé nem golgota,

közös az utunk, férjem és barátom,


kíséri ünnepünk égboltnyi csillag,

szabad vagyok, bár a szívemben itt vagy,

diadal-fényünk boldogság-parázson.


2015. május 12.




 

2026. május 13., szerda

Kohut Katalin: A tárgyak méltósága



 Évek óta sajog a szívem egy drapp blúzért.

Kölcsönbe adtam hordásra azzal, hogy ha már nem kell, egyszer majd visszakapom. Nem azért, mert drága volt, hanem mert hozzám tartozott. Megvan hozzá ma is a hosszú drapp szoknya, amely most magában függ a szekrényben, mint egy félbemaradt emlék.


A blúz különleges darab volt.

Finom anyagából húzott gombjai voltak, hímzett gallérja, olyan szabása, amelyet ma már alig látni. Egyetlen példány volt a butikban. De nemcsak a szépsége miatt vált pótolhatatlanná számomra, hanem azért is, mert a nagyobbik lányom vette nekem a saját esküvőjére, mélyszegénységem idején. Tudta, mennyire szeretem a szép ruhákat, még akkor is, amikor az életből jóformán minden más hiányzott.


Így lett a drapp ruha kettős emlék.

Egyszerre őrizte azt az ünnepet, amikor viselhettem, és azt a szeretetet is, amellyel kaptam. Talán ezért fáj annyira az elvesztése. Mert vannak tárgyak, amelyek már nem önmagukat jelentik, hanem egy emberi kapcsolatot, egy pillanatot, amikor valaki figyelt ránk és örömet akart adni.


Az ajándék számomra mindig öröm volt.

Örültem, ha adhattam valamit, még akkor is, amikor alig volt valamim. De nagyon nehezen viselem, ha azt, amit szeretettel adtam vagy őriztem, értéktelennek nézik, továbbadják, elveszítik vagy letagadják. Nem a tárgy miatt fáj ilyenkor az ember szíve, hanem azért, mert úgy érzi, vele együtt az emlék méltósága is eltűnik.


Most itt áll a szekrényben a drapp szoknya egyedül.

És néha úgy érzem, mintha várna még mindig a hozzáillő blúzra, a hímzett gallérra, az anyagából húzott gombokra, arra a régi napra, amikor még együtt voltak, és egy ünnepre készülő asszony boldogan nézte magát bennük a tükörben.



Kohut Katalin: A tárgyak méltósága


A világ lassan elfelejtette a tárgyak lelkét.

Az emberek ma sokszor nem értik, miért fontos egy régi ruha, egy megsárgult levél, egy kézzel készített ajándék vagy egy megőrzött függöny. Pedig ezek nem puszta dolgok. Mindegyik hordoz egy emberi érintést, egy korszakot, egy szeretettel teli pillanatot. Egy levélben ott marad a kézírás rezdülése, egy ruhában az ünnepek emléke, egy ajándékban az a szándék, hogy valaki örömet akart szerezni.


A ruháknak is van méltóságuk.

Nem csupán anyagok, szabások vagy divatok. Egy ruha megőrzi az ember mozdulatait, ünnepeit, találkozásait, az idő illatát. Egy blúz emlékezhet egy régi nyárra, egy szoknya egy munkahely első napjára, egy kabát egy hosszú téli útra vagy egy szeretett ember közelségére. A régi ruhák ezért nem egyszerű holmik, hanem egy élet csendes tanúi.


Régen a házak padlásai és gardróbjai őrizték ezeket a történeteket.

Ládák mélyén pihentek az ünnepi ruhák, a gondosan félretett cipők, a kézzel kötött kendők, a nagyszülők kabátjai. Nem azért maradtak meg, mert gazdagok voltak az emberek, hanem mert tudták, hogy minden személyes tárgy hordoz valamit abból, aki viselte. Egy életet nem lehet nyomtalanul lecserélni.


Én könyvekkel költöztem végig az életemet.

Zsákokba kötöttük a kottákat, Kodály-énekeskönyveket, gitárfüzeteket, csillagokról szóló könyveket, tankönyveket, mintha aranyat vinnénk. És azok is voltak. Nem pénzben mérhető értékek, hanem egy élet tanúi. Minden könyv mögött ott állt egy korszak, egy tanulni vágyó ember, egy remény, hogy a világ egyszer szebb és érthetőbb lesz.


Aztán eljött a pince ideje.

A víz lassan felkúszott a könyvekig, megszívta magát a papír, megfeketedtek a lapok, penész ette meg a betűket. És amit három költözésen át mentettünk, azt végül szemeteszsákokban kellett kivinni. Mintha nem könyvek, hanem egy ember múltjának darabjai áztak volna el örökre.


Az értéktelenség azonban lassan mindent elárasztott.

Nemcsak az emberi kapcsolatokat, hanem az otthonokat is. A bútorokat, amelyek már nem generációkra készülnek, a gyorsan tönkremenő háztartási gépeket, az egyforma lakásokat, amelyekből hiányzik a személyesség. Pedig az otthon valójában belőlünk születik meg. A választott színekből, a drapériák lágy eséséből, egy régi fotelből, egy kézzel csomózott makraméból, egy gondosan elhelyezett könyvből. Ezek együtt hordozzák az ember képmását.


Az igazi gazdagság nem mindig látható kívülről.

Sokszor éppen azok őrzik a legnagyobb értékeket, akik szerényen élnek, de képesek szeretettel megőrizni egy tárgyat, egy könyvet, egy családi emléket. Mert tudják, hogy a valódi érték nem a csillogásban, hanem a méltóságban rejlik. Az ízlésben, a tudásban, az emlékezésben és abban a szívben, amely még képes kötődni.


A modern világ azonban egyre kisebb helyekre szorítja az embert.

A panelokból hiányzik a padlás, a gardrób, a megőrzés lehetősége. És amikor nincs hely, előbb-utóbb eltűnnek a tárgyak is. Elajándékozzák őket, beáznak, kidobják, széthordja az idő őket. Velük együtt pedig lassan eltűnnek a múlt darabjai is. Amit egyszer elveszítünk így, azt többé nem lehet ugyanúgy visszahozni.


Az érzékeny ember ettől nemcsak szegényebb lesz, hanem magányosabb is.

Mert kevesen értik, miért tud fájni egy régi ruha elvesztése vagy egy megőrzött tárgy hiánya. Pedig nem a tárgyat siratja ilyenkor az ember, hanem azt a szeretetet, időt és életet, ami hozzá kapcsolódott. Az ilyen ember szeretetével sem tud sokszor mit kezdeni a világ. Segítőkészségét természetesnek veszik, érzékenységét túlzásnak tartják, emlékeihez való ragaszkodását gyengeségnek nézik. Holott talán éppen ő az, aki még tudja, hogy a dolgoknak lelkük van.


Egyszer talán újra megtanulja a világ, hogy a tárgyak nem némák.

Hogy egy régi könyv, egy megőrzött ruha, egy kopott fotel vagy egy kézzel készített függöny mögött emberi életek állnak. Mert minden, amit szeretettel őriztek meg, túlmutat önmagán: emlékezni tanít.


És amíg lesznek emberek, akik nem szégyellik a kötődésüket a múlt szépségeihez, addig nem vész el teljesen az otthon méltósága sem.


2026. május 13.