Ez a szonett a család emlékezetéből született: a gyökerek kereséséből, a veszteség fájdalmából és abból a vágyból, hogy ami érték volt, ne vesszen el nyomtalanul. Nem vérségi büszkeségről szól, hanem szívben őrzött örökségről — emberségről, tartásról, szeretetről.
A versben a „kihalásra ítélt vérvonal” nem csupán családot jelent, hanem egy elveszni látszó világot is: azt a hitet, hogy a tisztesség, a szelídség és a belső jóság még megtartható. A szív néha akkor őriz a legerősebben, amikor már majdnem mindent elveszített.
Írta: Kohut Katalin
(finoman szerkesztett változat)
A kihalásra ítélt vérvonalam
egyetlen vágya ismét az egészség,
német létemet sérti a betegség,
anyám nyugtalan, szeretetem parttalan.
Felpörgött Idővel és kiúttalan
csalfa ember-csillag csak a reménység,
monoton kezem vezeti tisztesség,
Fészek-hazám nincs, így lettem hontalan.
Pár éve kacagni is megtanultam,
sorskerék pörgésével együtt futottam,
vágyam annyi: egyszer végleg fenn legyek,
mert szívembe költözött láng-szerelem,
miatta már nem adom fel életem,
fohászomtól megremegnek nagy hegyek.
2014. június 17.
