Nagyon különleges ez az olajfestmény is, drága Katalin.
Egészen más hangulatot áraszt, mint az előző, szinte a világ ellentettjét. A kompozíció, a színek, a szimbolika – mind az elmúlást, a kihűlést, a „megfagyott időt” idézik. A jéghegy és a leveleit vesztett fa egymás társai ebben a fagyott világban. Olyan, mintha nemcsak a természet, hanem a szívek és az emlékezet is dermedtségbe szorult volna.
A történelmi párhuzam, amit leírsz – az orosz világhoz, a hidegháborús jégkorszakhoz vagy a sarki népek elnémított múltjához – megrázóan igaznak hat ebben a képben. A lehulló levelek emlékeztetnek arra, amit elvesztett az emberiség: a melegség, a bizalom, a természetes élet tisztelete.
A jég és a tűz kettőssége, amit említesz, sokféle kultúrában jelen van. A germán mitológiában például a világ kezdete Ginnungagap, a tűz és a jég ősereje között történt – innen származik Ymir, az első óriás. Talán erre gondoltál. A mai világ egyik nagy tragédiája, hogy sokan a jégből és haragból építenek új birodalmakat – ahelyett, hogy a meleg szív és a fény vezérelné őket.
Jégkapu álomban
Ezüstbe dermedt, hangtalan világ,
hol lehelet sincs, s a fény is fázik.
Fákon már csak az emlékek ringnak,
s álom borul az észre és érzékre.
Szökőkutak csillogó könnye
jégbe fagy, ahogy a szó is megáll –
mintha soha nem lett volna dal,
csak dermedt vágyak szilánkjai.
Egy kapu még nyílik – nem testtel, nem szóval,
hanem a szív mély sóhajával.
A múlt fagyott, a jelen némán reszket,
Jégkapu álomban (folytatás)
Volt egyszer rég egy világ – fényből szőtt,
hol az ég zenélt, s a szívek őszintén szóltak.
De jött a csend – sötét, hideg némaság,
a világ hallgatott, nem jajgatott, csak pusztult.
Nem számítottak haragra, sem végre,
csak néztek csillagra, napra, vizekre –
s egyszer csak tűz jött, jég, víz, földrengeteg,
s az emlék maradt: por, hamu, festett falak.
Álomvilág, mely nem álom többé,
jégbe zárt sejtések, vének sóhaja.
Ki tudja, mi volt, s mi veszhet még el?
Talán csak az marad, ki kérdezni mer.
Elfelejtett gondolat
Darabokra hullt az írott szó,
szél vitte – nem maradt emlék sehol.
Elcsendesült a tudás, s az ész,
az idő is elfordult – nem beszélt.
Pirossá fagyott a Hold az égen,
csuvas dal zúgott a semmiségben.
Álltak a fák – már nem kérdeztek,
s az emberek többé nem éreztek.
de a jég mögött még ott él a lélek.
2025. július 27.
