67. Edgar Allan Poe: Dreams
Oh! that my young life were a lasting dream!
My spirit not awakening, till the beam
Of an Eternity should bring the morrow.
Yes! tho’ that long dream were of hopeless sorrow,
’Twere better than the cold reality
Of waking life, to him whose heart must be,
And hath been still, upon the lovely earth,
A chaos of deep passion, from his birth.
But should it be – that dream eternally
Continuing – as dreams have been to me
In my young boyhood – should it thus be given,
’Twere folly still to hope for higher Heaven.
For I have revell’d when the sun was bright
I’ the summer sky, in dreams of living light,
And loveliness, - have left my very heart
In climes of mine imagining, apart
From mine own home, with beingst that have been
Of mine own thought – what more could I have seen?
’Twas once – and only once – and the wild hour
From my remembrance shall not pass – some power
Or spell had bround me – ’twas the chilly wind
Came o’er me in the night, and left behind
Its image on my spirit – or the moon
Shone on my slumbers in her lofty noon
Too coldly – or the stars – howe’er it was
That dream was as that night-wind – let it pass.
I have been happy, tho’but in a dream.
I have been happy – and I love the theme:
Dreams! in their vivid colouring of life
As in that fleeting, shadowy, misty strife
Of semblance with reality which brings
Tot he delirius eye, more lovely things
Of Paradise and Love – and all our own!
Thang young Hope in his sunniest hour hath known.
67. Edgar Allan Poe: Álmok
Óh, bárcsak ifjú éltem örök álom volna!
S lelkem az ébredéstől meg nem óvna,
Míg az Öröklét sugara hozza el a reggelt.
Igen! Bár e hosszú álom reménytelen sorsot kelt,
Mégis jobb volna, mint a rideg valóság
Az éber létnek; annak, kit e földi jóság
Közepette is csak mély szenvedélyek árja,
S születése óta a káosz súlya zárja.
De ha így lenne – s az álom végtelenül
Tartana – ahogy gyermekkorom mélyén ült
Sok álmom egykor – ha megadatna ez nekem,
Bolondság volna várnom egy felsőbb Édenen.
Mert dőzsöltem én, mikor a nap fényesen égett
A nyári égen; s az élő fényű álmok képet
És szépséget hoztak, – ott hagytam a szívemet
Képzelt tájakon, melyek messze vittek engemet
Saját otthonomtól, lények közé, kiket én
Magam gondoltam ki – mit láthattam volna még?
Történt egyszer – csak egyszer – s a vad óra
Emlékemből nem vész – mintha bűbáj hívóra
Kötözött volna –, s az éji hűvös szél
Átsuhant rajtam, s a lelkemben képet ítélt
Önmagáról – vagy talán a hold világolt
Álmomra fagyosan az égi magasságból –
Vagy a csillagok – bárhogy is volt az az éj,
Az álom olyan volt, mint a szél – hadd illanjon, ne félj.
Boldog voltam, bár csak egy álom képében.
Boldog voltam – s e tárgyat szeretem éppen:
Álmok! Az élet élénk színeivel telve,
Mint ama múló, árnyas, ködös küzdelem nyelve,
Hol a látszat és valóság vív, s mi a lázas szemnek
A Paradicsom és Szerelem képeit festik legszebbnek –
S mindez a miénk! Több, mint mit az ifjú Remény
Legfényesebb óráiban valaha is remélt.
2026. február 24.
