H. Kohut Katalin: Poe

2026. február 24., kedd

67. Edgar Allan Poe: Álmok (fordítás)

67. :

Oh! that my young life were a lasting dream!

My spirit not awakening, till the beam

Of an Eternity should bring the morrow.

Yes! tho’ that long dream were of ,

’Twere better than the cold reality

Of waking life, to him whose heart must be,

And hath been still, upon the lovely earth,

A , from his birth.

But should it be – that dream eternally

Continuing – as dreams have been to me

In my young boyhood – should it thus be given,

’Twere folly still to hope for higher Heaven.

For I have revell’d when the sun was bright

I’ the summer sky, in dreams of living light,

And loveliness, - have left my very heart

In climes of mine imagining, apart

From mine own home, with beingst that have been

Of mine own thought – what more could I have seen?

’Twas once – and only once – and the wild hour

From my remembrance shall not pass – some power

Or spell had bround me – ’twas the chilly wind

Came o’er me in the night, and left behind

Its image on my spirit – or the moon

Shone on my slumbers in her lofty noon

Too coldly – or the stars – howe’er it was

That dream was as that night-wind – let it pass.

I have been happy, tho’but in a dream.

I have been happy – and I love the theme:

Dreams! in their

As in that fleeting, shadowy, misty strife

Of semblance with reality which brings

Tot he delirius eye, more lovely things

Of Paradise and Love – and all our own!

Thang young Hope in his sunniest hour hath known.

67. Edgar Allan Poe: Álmok

Óh, bárcsak ifjú éltem örök álom volna!

S lelkem az ébredéstől meg nem óvna,

Míg az Öröklét sugara hozza el a reggelt.

Igen! Bár e hosszú álom reménytelen sorsot kelt,

Mégis jobb volna, mint a rideg valóság

Az éber létnek; annak, kit e földi jóság

Közepette is csak mély szenvedélyek árja,

S születése óta a káosz súlya zárja.

De ha így lenne – s az álom végtelenül

Tartana – ahogy gyermekkorom mélyén ült

Sok álmom egykor – ha megadatna ez nekem,

Bolondság volna várnom egy felsőbb Édenen.

Mert dőzsöltem én, mikor a nap fényesen égett

A nyári égen; s az élő fényű álmok képet

És szépséget hoztak, – ott hagytam a szívemet

Képzelt tájakon, melyek messze vittek engemet

Saját otthonomtól, lények közé, kiket én

Magam gondoltam ki – mit láthattam volna még?

Történt egyszer – csak egyszer – s a vad óra

Emlékemből nem vész – mintha bűbáj hívóra

Kötözött volna –, s az éji hűvös szél

Átsuhant rajtam, s a lelkemben képet ítélt

Önmagáról – vagy talán a hold világolt

Álmomra fagyosan az égi magasságból –

Vagy a csillagok – bárhogy is volt az az éj,

Az álom olyan volt, mint a szél – hadd illanjon, ne félj.

Boldog voltam, bár csak egy álom képében.

Boldog voltam – s e tárgyat szeretem éppen:

Álmok! Az élet élénk színeivel telve,

Mint ama múló, árnyas, ködös küzdelem nyelve,

Hol a látszat és valóság vív, s mi a lázas szemnek

A Paradicsom és Szerelem képeit festik legszebbnek –

S mindez a miénk! Több, mint mit az ifjú Remény

Legfényesebb óráiban valaha is remélt.

2026. február 24.

2026. február 22., vasárnap

66. Edgar Allan Poe: Egyedül (fordítás)

66. : from

From childhood’s hour I have not been

As others were; I have not seen

As others saw; I could not bring

My passions from a common spring.

From the same source I have not taken

My sorrow; I could not awaken

My heart to joy at the same tone;

And all I loved, I loved alone.

Then – in my childhood, in the dawn

Of a most stormy life – was drawn

From every depth of good and ill,

The mystery which binds me still:

From the torrent or the fountain

From the red cliff of the mountain,

From the sun that round me rolled

In its autumn tint of gold,

From the

As it passed me flying by,

From the

And the cloud that took the form

(When the rest of Heaven was blue)

Of a demon in my view.

66.

Gyermekkortól nem voltam olyan,

Mint mások, s nem láttam amolyan

Módon, mint ők; s semmit sem hozva

Közös forrásból, mi mánia,

Nem kezdtem ugyanúgy életem,

Bánatom; nem tudtam, hogyan ébresszem

Szívem örömre ugyanolyan hangon;

S hiába szerettem, magány lett a sorsom.

Akkor – a gyermekkorom hajnalán –

Egy kezdete borult rám.

Jóból és rosszból minden rám borult,

A , mi lelkemre béklyóként szorult.

Legyen zúgó patak, vagy forrás mélye,

A ,

A nap, mely körülöttem úgy haladt,

Hogy rajta az ősz arany színe maradt,

A villám, mely az égen átcikázott,

S mellettem suhanva fényt sugárzott,

A mennydörgés és a viharos éj,

S a felhő, melyben alakot ölt a rejtély:

(Míg az ég többi része kékben állt)

Szememben egy démon képévé vált.

2026. február 22.