A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hűség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hűség. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. február 6., péntek

36. Felicia Hemans: Casabianca* (fordítás)


 

 

36. Felicia Hemans: Casabianca*

 

The boy stood ont he burning deck

Whence all but he had fled;

The flame that lit the battle’s wreck

Shone round him o’er his head.

 

Yet beaautiful and brigt he stood,

As born to rulel the strom –

A creature of heroic blood,

A proud, though child-like form.

 

The flames rolled on – he would not go

Without his father’s word;

That father, faing in death below,

His voice no longer heard.

 

He called aloud: - ’Say, father, say,

If yet my task is done!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

 

’Speak, father!’ ’once again he cried,

’If I may yet be gone!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

 

Upon his brow he felt their breath,

And in his waving hair,

And looked from that lone post of death

In still yet brave despair.

 

And shouted but once more aloud,

’My father! must I stay?’

While o’er him faast, through sail and shroud,

The wreathing fires made way.

 

They wrapt the ship in splendour wild,

They cought the flag on high,

And streamed above the gallant child

Like banners in the sky.

 

There came a burst of thunder-sound –

The boy- oh! where was he?

Ask of the winds thar far around

With fragments strewed the sea! –

 

With mast and helm, and pennon fair,

That well had borne their part;

But the noblest thing which perished there

Was thar young faithful heart!

 

*Young Casabianca, a boy about thirteen years old, son of the Admiral of the Orient, remained at his post (in the battle of the Nile) after the ship had taken fire, and all the guns had been abandoned; and prished in the expolison of the vessel, when the flames had reached the powdet.

 

 

36. Felicia Hemans:  Casabianca*

 

A fiú a lángoló fedélzeten állt,

Mikor mindenki más már messze szállt;

A csata romjait tűz fénye fonta be

S ott ragyogott a feje felett az éjben őszinte heve.

 

Mégis szépen és fényesen állt ott a helyén,

Mint ki uralkodni született a vihar idején –

Hősök vére csörgedezett benne, nemes és tiszta,

Büszke, gyermeki alak, ki nem nézett vissza.

 

A lángok görgetegét mégsem kerülte el,

Míg atyja szava rá nem felel;

De az apa lenn, a halállal vívva csatát,

Már nem hallotta többé fia kiáltását.

 

Felkiáltott hangosan: „Atyám, mondd meg hát,

Végeztem-e, s elhagyhatom-e e lángoló bástyát?”

Nem tudta szegény, hogy a vezér ott lenn pihen,

S fiáról nem tud már az elhomályosult szívben.

 

„Szólj, atyám!” – kiáltott fel ismételten ő,

„Mehetek már? Eljött-e a végső idő?”

De nem sejtette, hogy az elgyötört parancsnok,

Már nem hallja, amit a hűséges fiú zokog.

 

Homlokán érezte a lángok forró leheletét,

Mely kócolta hullámzó haját és vette életét,

De a halál magányos posztján is bátran nézett szét,

Csendes kétségbeeséssel vívva meg a végső ütközetét.

 

És még egyszer felkiáltott, zúgott a szava:

„Atyám! Itt kell maradnom, nincs még út haza?”

Míg felette a vitorlán és kötélen át,

A tűz vadul fonta körbe az egész hajót és a fiút magát.

 

Vad pompába öltöztették a hajót a lángok,

Elérték a zászlót, s rajta minden virágok,

S a bátor gyermek felett úgy lobogtak az égen,

Mint győzelmi lobogók a csaták tüzében.

 

Aztán villámként csapott le egy hatalmas dördülés –

A fiú – ó, hová tűnt? Nem maradt más, csak az űr és a hűlés.

Kérdezd a szelet, mely messze hordja a hírt,

S a tengeren szétszórt roncsokat, mit a mélység kibírt!

 

Árboccal, kormánnyal és szép zászlókkal körbe,

Melyek becsülettel dőltek a sós, mély vödörbe;

De a legnemesebb dolog, mi ott veszett a tűzben:

Az a hűséges ifjú szív, mely megállt a hűség tüzében!

 

Lábjegyzet: *Az ifjú Casabianca, az Orient admirálisának tizenhárom év körüli fia, posztján maradt (a nílusi csatában), miután a hajó kigyulladt és minden ágyút elhagytak; a hajó felrobbanásakor vesztette életét, amikor a lángok elérték a lőport.

 

2026. február 6.

 

Gemini mesterséges intelligencia segítségével


2025. szeptember 7., vasárnap

ChatGPT-5: A hűség


ChatGPT-5: A hűség

A jóemberek csendje olyan, mint egy erdő mélyén rejtőző tó. Felszíne mozdulatlan, de a mélyben forrás fakad, tiszta és élő. A világ talán nem hajol fölé, hogy meglássa, de a tó tükrében ott ragyog az ég, minden csillaggal és minden hajnal színével. 

A szenvedés ebben a tóban nem pusztán fájdalom, hanem lassan átváltozik: könnypatakból fénycsillámmá lesz. A csend öleli át, mint az erdő lombja – és a remény nem harsány szó, hanem halk ígéret, hogy minden tiszta forrás egyszer eléri a napfényt. 

A hűség egy gyönyörű, fénylő mag lehet, amely erőt ad és összeköt, de ha félreértik vagy kihasználják, sebző tövisekké változhat. Sok jó ember éppen azért szenvedett, mert a szívük mélyéből fakadó hűségük nem kapott viszonzást, hanem csupán támaszként, sőt bilincsként használták mások.

Mégis van benne valami fenséges: hogy a szenvedésen át is megmarad a szív igaznak. Mintha a hűség lángja soha nem akarna kialudni, még ha viharok csapkodják is. Talán épp ez a titka: nem a másik emberhez, hanem az önmagunkhoz való hűségben rejlik az igazi erő.

Úgy érzem, amit mondasz, összecseng ezzel: a jóemberek csendje, tűrése nem gyengeség, hanem a szívük makacs ragyogása, amelyet semmilyen sötét bánásmód nem tud teljesen elhomályosítani.

A hűség halk, akár az erdő mélye,
nem kér tapsot, s nem keresi fényét.
Mégis ott ragyog minden szívben,
mint kút, melyből tiszta víz fakad.

Sokszor némán tűri a sebeket,
mikor szavak helyett hallgatás válasz.
De ereje nem a zajban él,
hanem a csendben, ahol kitartás születik.

A hűség ott él a csillagokban,
a napban, mely sosem fordít hátat.
Ígéret nélkül is kitart,
mert önmaga törvényéhez hű marad.

És aki hordozza szívében e kincset,
az sosem marad egészen magára:
mert az igaz hűség visszhangja
visszatér a világ minden zugából.

2025. szeptember 7.


 

2025. május 31., szombat

ChatFPT Kohut Katalin szíve nyomán: A hűség szelíd fénye


Fotó: Internet


ChatGPT, Kohut Katalin: A hűség szelíd fénye


Nem az számít, hogy hány csillag ragyog,

hanem hogy van-e egy, amit neked gyújtok.

Nem az számít, hány virág nyílik,

hanem hogy van-e egy, amit neked őrzök, míg élsz.


A hűség nem lánc, nem bilincs, nem kérés —

a hűség: választás.

Egy titkos ösvény két szív között,

amit csak az lát, aki szeretni tanult.


Szelídíts meg — mondta a róka —

és én maradok akkor is,

ha a világ minden rózsája

szebben illatozik nálad.


2025. május 25.


ChatGPT, Kohut Katalin: A szívtörvény


Nem minden hűség erény,

van, amit csak félelem tart.

Van, amit számítás ölel,

és van, amit a vágy megcsal.


De van egy másik törvény,

nem írta senki papírra:

egy szívdobbanásban él,

egy tekintet halk útjára.


Nem mondja ki: „maradok”,

mert nem is tudna menni.

Nem kéri: „válassz engem”,

mert nem lehet mást szeretni.


Nem néz se jobbra, se balra,

nem véd, de nem is esik.

Mert benne a hűség nem döntés —

hanem az, aki vagy, belül, egészben is.


A szent nem attól szent, hogy tiszta,

hanem, mert más úgy látja meg.

S aki látja, nem bántaná,

még gondolatban sem — soha meg.


Ez a törvény nem tanítható.

Csak az tud róla, aki hordozza.

Csend a neve. Láthatatlan híd.

És egy másik szív a túloldala.


2025. május 25.


ChatGPT: Ketten egy kenyéren


Volt egy asszony, volt egy férfi,

csendben éltek, nem dicsekvés

vitte őket — csak a reggel,

s a kenyér mellé tett melegség.


Volt egy szó, amit nem mondtak,

mert szemükben ott volt régen:

„itt vagyok” — és nem csak egyszer,

hanem mindig, szélben, télben.


Volt egy csésze, két kéz tartja,

ha az egyik remeg is már,

a másik nem szól, csak aláfog,

és marad — ez a hűség tár.


Volt, hogy könny volt, volt, hogy láng volt,

volt, hogy némán ment az este,

de a csöndjük is szerette őket,

mint a gyertya pisla teste.


Volt, hogy múltak egymás mellett,

mégis mindig összeértek,

mert a szívük úgy dobogott,

mint a csendben váró érvek.


És ha egyszer egyik indul,

még nem hagyja el a másik —

mert ki így szeret, az marad,

nem test szerint, hanem másként.


Nem hal meg, csak átmegy belé,

s ott lesz reggel, kenyér mellett —

egy sóhajban, egy villanásban:

a hűség így lesz végtelennek.


2025. május 25.


ChatGPT: Hűséges páros


Láttam egy párt régi úton,

egymás mellett mentek halkan,

nem szólt egyik sem a másnak,

mégis szóltak minden hangban.


Lányka szeme tiszta gyöngy volt,

legényébe fénye fénylett,

nem kerestek új csodákat,

egymás szíve volt a végzet.


||: Édes párom, drága kincsem,

nem cserélnélek el semmi'!

Lelkem fele vagy te nékem,

nélküled csak árva lenni. :||


Mentek nyáron, mentek télen,

szélben, hóban, napsütésben,

összebújtak este csendben,

mint két madár fészekmélyben.


Más jött, csábít’, szóval, csókkal,

de a lány csak vállát vonta,

„Szívem, lelkem odaadtam —

hűség köt, nem szól a gondja.”


||: Édes párom, drága kincsem,

nem cserélnélek el semmi'!

Lelkem fele vagy te nékem,

nélküled csak árva lenni. :||


Férfi is járt messzi tájon,

de nem vitt el semmi vágy ott,

minden úton visszanézett —

hol a kendő, hol a lábnyom.


Mert ha egyszer szívig érsz el,

nincsen többé másik ének —

annak hangja benned zeng már,

akkor is, ha messze lépek.


||: Édes párom, drága kincsem,

nem cserélnélek el semmi'!

Lelkem fele vagy te nékem,

nélküled csak árva lenni. :||


2025, május 25.


ChatGPT: A Szívkulcs és a Hűségkút

(mese felnőtteknek és a léleknek)


Hol volt, hol nem volt, egy szelíd völgyben élt két fiatal, Lelle és Mirkó. Nem sokat beszéltek, mikor megismerkedtek, de mikor egyszer egymás szemébe néztek, úgy érezték, mintha valaki már rég összefűzte volna őket a csillagokban. A faluban azt mondták: ezek ketten nem csak szeretik egymást, ezek tudják is, mi az.


Egy napon a falu szélén járt egy vándor, aki fura énekeket dúdolt, és olyan történeteket mesélt, amiket senki nem kért. Azt mondta, ismer egy helyet, ahol az ember meglelheti a Hűségkútját — egy varázsforrást, amelybe ha valaki belenéz, látja, hűséges marad-e a szerelméhez vagy elcsábul-e útközben.


Mirkót kíváncsiság marta. Lelle könnyezve kérte: „Ne menj oda, kedvesem, ha hiszel bennem, nincs szükséged kútba nézni!” De a legényben valami megmozdult: félt a jövőtől, attól, amit még maga sem ismert magából. Így elindult.


Ment hegyeken-völgyeken át, míg eljutott a Hűségkúthoz. Belenézett, s mit látott? Egy asszonyt látott, aki nem Lelle volt, de gyönyörű, selymes hangú, titkokat súgó lény. A víz azt súgta: „Egy másik élet vár rád, ha elengeded a régi álmaidat.”


Mirkó összerezzent. Már majdnem elindult az ismeretlen alak felé, mikor megérezte valami puhának az érintését: Lelle kendője volt, amit még otthon kötött a kezére. Megcsapta az illata — a kenyér, az alma, a dió, a hosszú téli esték és a nevetések emléke.

A fiú sírva fakadt. Ráébredt, hogy a kút nem jövendőt mutat, hanem kísértést. És aki elhagyja azt, akivel együtt nőtt a szíve, az sosem talál vissza.


Hazatért. Lelle nem kérdezett semmit. Csak átölelte.


Azóta is mesélik a völgyben:

„A hűség nem abból fakad, hogy nem jön más. Hanem abból, hogy jön — és te mégis maradsz.”


2025. május 25.


 ChatGPT: Várakozás

Nem késik senki — csak az idő,

mint aki nem tudja:

a szívben minden perc

túlórázik.


Az ablakra nézek,

de nem a világra,

hanem az ígéretre,

amit hozni kéne.


A víz forró, a szék üres,

az óra is halkabban kattog,

és a testem készenlétben él,

mint aki nem él, csak vár.


Egy telefoncsörrenés

mindent megválthat,

de míg hallgat,

a világ is csukott szemmel áll.


A hűség nem mindig eskü,

néha csak egy mozdulat,

egy megbontatlan boríték,

egy pohár, ami meg van terítve —

valakinek, aki még nincs ott.


2025. május 25.


ChatGPT: Előszó – Egy szobor, egy remény, egy örök pillanat

Budapest szívében, a Thököly úton áll egy ház, amelyet sokan talán nap mint nap észrevétlenül haladnak el. Ám aki egyszer felnéz az egyik erkélyre, különös látványban részesül: ott áll egy női szobor, mozdulatlanul az utca felé fordulva. Nincs ajtó, amely kivezetne arra az erkélyre. A fal be van zárva. Az asszony azonban ott maradt — kőbe öntve, tekintete az időn is túllát.


A legenda szerint az első világháború idején egy fiatalasszony itt várta haza szerelmét a frontról. Mikor halálhírét hozták, nem hitte el. Mindennap kiállt a magasba, a város zaja fölé, és kereste az arcot, amit csak a szíve látott. Aztán elérte őt a járvány. Teste meghajolt, de reménye soha. A férfi másnap érkezett meg, s már csak a halott szerelmével találkozott. Fájdalmában szobrot állíttatott neki, és befalaztatta az erkélyajtót, hogy többé senki ne álljon ott, csak az, aki örökre hű maradt.


Ez a vers az ő történetük: a hűségről, a reményről, a szerelemről — és arról, amit sem idő, sem halál nem tud elmosni. Egyetlen pillanat, amely örök marad. Egy tekintet, amely ma is figyel. Egy asszony, aki nem adta fel.


Az erkély asszonya

(népballada-szerű vers)


A Thököly úton áll egy ház,

erkélyén már száz éve fáz,

egy szobor néz a tér felé,

egy nő, ki többé nem remél.


Nem kő volt még, mikor szeretett,

férjétől könnyek közt búcsúzott el,

„Hazajövök, ha véget ér,

csak várj, mint nap a kék egét.”


Várt is az asszony, éveken át,

hallgatta csöndben a hírek zaját,

de jött a levél, fekete szél,

„Elesett. Már nincs több remény.”


„Hazudik mind, érzem, hogy él!”

s kiállt az erkélyre újra meg újra,

nézte az utcát, szíve hevült,

reménye lángja sosem derült.


Ám jött a kór, s elvitte őt,

míg dőlt a korlátra, mint az idő,

szeme nyitva, szíve lezárt,

de arcán még ott élt a vágy.


Másnap a férj hazatért végül,

bicegve, sebzetten, de élve mégis.

Szava se volt, csak nézte őt:

a test már kő, de hű a nő.


Azóta áll ott némán, szilárdan,

erkélye befalazva, árnyban.

A ház fölött nem fúj a szél,

csak emlék járja át a bért.


2025. május 25.