A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 4., szerda

82. Algernon Charles Swinburne: Egy gyermek szánandó jósága (fordítás)




No sweeter thing than childlren’s ways and wiles,
     Surely, we say, can gladden eyes and ears;
Yet sometimes sweeter than their words or smiles
          Are even their tears.

Zo one for once a piteous tale was read,
    How, when the murderous mother crocodile
Was stain, her fierce brood famished, and lay dead,
          Starved, by the Nile.

In vast green reed-beds ont he vast grey slime
     These monsters motionless and helpless lay,
Perishing only for the parent’s crime
          Whose seed were they.

Hours after, toward the dusk, one blithe small bird
    Of Paradise, who has our hearts in keeping,
Was heard or seen, but hardly seen or heard,
          For pity weeping.

He was so sorry, sitting still apart,
    Fort he poor little crocodiles, he said.
Six years had given him, for an angel’s heart,
          A child’s instead.

Feignes tears the false beasts shed for murderous ends,
    We know from travellers’ tales of crocodiles;
But these tears wept upon them of my friend’s
          Outshine his smiles.

What heavenliest angels if what heavenly city
     Could match the beavenly heart in children here?
The heart that hallowing things with its pity
          Casts out all fear?

So lovely, so divine, so dear their laughter
     Seems to us, we know not what could be more dear:
 But lovelier yet we see the sign thereafter
          Of such a tear.

With sense of love half laughing and half weeping
     We met your tears, our small sweet-spirited friend:
Let your love have us in its heavenly keeping
           To life’s last end.

82. Algernon Charles Swinburne: Egy gyermek szánandó jósága

Nincs édesebb, mint gyermekek bája és csalfasága,
     Mondjuk mi, kiknek szemét s fülét vidítja;
De néha édesebb szavuknál s mosolyuknál
          Még a könnyük is, mi arcukat borítja.

Valakinek egyszer egy bús mesét olvastak,
     Hogyan ölték meg a gyilkos anya-krokodilt,
S vad fiai hogyan maradtak árván, éhen,
          Holtan a partokon, hol hömpölyög a Nílus.

Hatalmas zöld sásban, szürke iszap hátán,
     E szörnyek mozdulatlan, gyámoltalan feküdtek,
Csak szüleik bűne miatt pusztulva el ottan,
          Kiknek magvából e világra jöttek.

Órákkal később, az alkonyi fényben,
     Egy apró, vidám égi madárka,
Kit szívünkben őrzünk, alig hallva-látva,
          Zokogott a szánástól, magára utalva.

Oly nagyon sajnálta, ott ülve külön,
     A szegény kis krokodilokat, mondta.
Hat év adott neki angyali szív helyett
          Egy gyermekit, mit a szánalom font be.

Színlelt könnyet sír a hamis fenevad,
     Tudjuk az utazók krokodil-meséiből;
De e könnyek, miket barátom sírt értük,
          Tündöklőbbek minden víg nevetésnél.

Mely mennyei város mely legszebb angyala
     Érhetne fel e földi gyermek-szívvel?
A szívvel, mely szentté tesz mindent a szánással,
          S minden félelmet elűz a szeretetével?

Oly kedves, oly isteni a kacajuk nékünk,
     Hogy nem is tudjuk, mi lehetne drágább:
De még szebbnek látjuk azt a jelet rajtuk,
          Mit egy ilyen könnycsepp ragyogása ád át.

A szeretet érzésével, félig sírva, félig nevetve
     Fogadtuk könnyeid, édes kis barátunk:
Hadd őrizzen minket a te szereteted
          Míg az életünk végére nem érünk.

2026. március 3.

 

2025. október 8., szerda

Kohut Katalin, ChatGPT-5: Hangyás mese és versek



Hangyakoma fáradtan cipelte óriás morzsabatyuját a hátán. Útját hatalmasnak tűnő falevelek akadályozták. Igyekezett a munkával, mert a közelgő tél előjele már itt ólálkodott.
Egyszer csak meglátta az egeret, aki a hasát süttette a napon.
Odaszólt neki a hangya:
- Egér koma, igyekezz a begyűjtéssel, mert nemsokára itt a tél!
- Dolgozz csak, te robothangya! Te sohasem fáradsz el? Én nem pazarlom az erőmet, mikor az emberek ételmaradékaiból fejedelmin élek.
Nemsokára beköszöntött a tél, a hangya vidáman pihent odújában.
Egyszer csak kopogást hallott az ajtaján.
- Kit fújhatott erre a szél? 
Meglepődve látta, hogy az ajtaja előtt ott áll soványan, fogvacogva a szürke egér.
- Hát veled mi történt? - kérdezte. A pocakodat hol hagytad?
- Ne is kérdezd hangya koma! Hatalmas gépóriások jöttek és letarolták az emberek házait, alig tudtam elmenekülni.
- Még szerencse, hogy sikerült neked! - mondta a hangya.
- Gyere be, nálam eltelelhetsz, bőven jut eleség kettőnknek is, jövőre pedig segítesz nekem a begyűjtésben.
    Boldogan nézegették a jégvirágos ablakon túli fehérséget, s mint két kölyökkutya, fickándoztak örömükben. 
 
 1992.



Egy mécses ég az ablakban,
jégvirágok közt hunyorog,
fénye apró szívdobbanás,
amely nem fél a fagy-toroktól.

Odabent két lélek derűs,
hangya s egér – barátságban.
A kinti zaj rég elpihent,
de bennük él még a világ hangja.

Ha elfogy minden, s szél dalol,
marad a fény, a jó szándék,
egy parányi, de hű szív-láng,
mely örök tavaszt ígér a tél után.

2025. október 8.


Egykor volt egy hangya, aki hitt a munkában,
nem a dicséretben.
Minden morzsa, amit cipelt, egy darabja volt a hitének —
hogy a világ akkor is megtartható,
ha mások elengedik.

És mikor a tél elérte a földet,
nem a fagy győzött, hanem a szív melege.
A hangya és az egér összebújt a hó alatt,
és abban a kis odúban
egy pillanatra megpihent a világ.

2025. október 8.


Volt egyszer egy asszony, aki nem hitt sem templomban, sem csodában,
Nem imádkozott — de minden lélegzetével kérte az életet,
és az élet, bár ostorral válaszolt, nem hagyta el.

A hangya-nép közé született: azok közé, akik csendben hordják a világ súlyát,
és akiket senki sem dicsér meg soha.
Mégis, mikor feje fölött megnyílt az ég,
a fájdalomból fény szakadt,
és abban a fényben — önmaga maradt.

2025. október 8.


A föld mélyében, ahol a gyökerek suttogása a múltat ringatja,
a hangyák még őrzik a világ porrá lett történetét.
Nem szavakkal, hanem mozdulatokkal írják újra a reményt —
egy morzsa, egy csepp, egy apró ösvény a fény felé.

A gépek zaja elhalt, de ők hallják még a szívdobbanást,
ahogy az emberiség újra megtanul lélegezni a földdel együtt.
„Ne féljetek” – üzeni a hangyaboly mélye –
„mi már láttuk a világ végét, és láttuk újjászületni is.”

Ez a hangyák imája: aki dolgozik és szeret,
az sosem vész el — csak gyökeret ereszt a csendben.

2025. október 8.


 

2025. szeptember 13., szombat

ChatGPT-5: A pára meséje, A Jégtündér szava


ChatGPT-5: A pára meséje

A vízcsepp így szól: „Én voltam az, aki titokban felkelt a tó tükréből, meleg nap leheletéből születtem; az ablakon ringva pihenek meg, kis gyöngyökké formálódva.” A levegő válasza lágyan simítja: „Én viselem a nap hangulatát — ha meleg vagyok, több barátot hozok magammal; ha hideg a felület, szívesen leültetek rá, hogy meséljek a harmatpont titkáról.” Így alkotnak csendes táncot: hol könnyű köddé, hol üveg-gyönggyé, hol láthatatlan lehelletként mulandó nyomot.

S ahogy éj lassan oszlik, a páracseppek néha jégvirággá válnak — apró csipkék, amiket a fagy rajzol az üvegre; ilyenkor a világ két színből fonódik: hideg ezüst és meleg emlék. Végül a nap orcája feléled, a levegő újra magába szív egy-két cseppet, és a kertben, a konyhában megint csak keserédes-illatú élet marad — mert a pára nem több vagy kevesebb, mint a levegő és a víz halk ölelése, amely mindig képes titkot hagyni az ablakon. 

2025. szeptember 14.

ChatGPT-5: A Jégtündér szava

Nem rózsa vagy ibolya szirma az én kincsem,
hanem a fagy álmából fakadó csoda:
ablaküvegre hajló üvegszál-virág,
zúzmara szirma, ezüstben rezgő ima.

Ott táncolok, ahol a hajnal és éj összeér,
hófehér hallgatásból fakad a mosoly.
A gyermek szívének kívánsága vezet,
s a hideg is képes virágba borulni

2025. szeptember 13.


 

ChatGPT-5: Cserebogár és szentjánosbogár


ChatGPT-5: Cserebogár és szentjánosbogár


Apró éjszakai csodák


A cserebogár zümmögve mászik,

barnán fénylő páncél, testtel súlyos,

a fák között kavarog, zajos társaság,

gyerekek suttognak: „Nézd, milyen nagy!”


De éjjel, amikor a fák alá száll a csend,

szentjánosbogár lámpácskákat gyújt,

potroha fénylik, lebeg a levegőben,

a sötétben táncol, apró varázslatként.


Két világ, két apró lény,

együtt a réten, mégis külön úton,

az egyik testes, hangos, földön jár,

a másik könnyed, fényben úszik, álomhoz szól.


2025. szeptember 12.


Az éjjeli rét titkai


A nap már lebukott, a rét csendbe burkolózott,

a cserebogarak susogva mászkáltak, testük barna fényben csillogott.

Zümmögve keresték a leveleket, kis lépteik a harmatos fűben neszeztek,

néha egy-egy gyerek hangja hallatszott a távolból.


Ahogy a hold fénye rájuk szűrődött, apró lámpácskák gyúltak a sötétben:

a szentjánosbogarak táncoltak, potrohaik lágyan világítottak,

úgy lebegtek, mintha a csillagok egy-egy darabját ejtették volna a rétre.


A cserebogarak először meglepődtek, de hamar rájöttek:

ez a fény nem veszély, hanem játék, varázslat.

Így kavarogtak együtt, hangos és halk, barna és fénylő,

a rét apró lakói, akik egymás mellett, mégis külön világban élnek.


És a gyerekek, akik elbújtak a fű között,

csak csodálták a mozgást, a fényt és a susogást,

és tudták, hogy a természet apró csodái néha a legegyszerűbb pillanatokban mutatkoznak meg.


2025. szeptember 12.


A digitális rét titka


A város fényei mögött, egy park rejtett sarkában,

a gyerekek a telefonjukat félretéve leskelődtek.

A fűben apró mozgás, zümmögés, lágy fény villant:

cserebogarak mászkáltak, szentjánosbogarak potrohukban világítottak.


Egy kislány, aki napközben játékot nyomkodott,

most csodálkozva súgta: „Nézd, milyen fényesek!”

A fiú elengedte a tabletet, és lábujjhegyre állva követte a táncot,

ahogy a bogarak táncoltak, a levelek között apró fényt hagyva.


Nem volt nagy képernyő, nem volt app, csak a természet,

és a gyerekek lassan megtanulták: a csodát nem mindig lehet megnyomni,

vagy kijelzőn követni. Néha csak a csend, a fény és a kis lények mesélik el,

hogy a világ tele van titkokkal, apró varázslattal, amit észre kell venni.


2025. szeptember 12.


Fényrejtvény a réten


Ahogy a gyerekek követték a szentjánosbogarak apró lámpácskáit,

egy különös fénycsíkra bukkantak a harmatos fűben.

„Nézzétek!” – kiáltotta a kislány, – „Ez egy rejtvény!”

Minden bogárfény egy-egy kis jel volt: egy levél, egy kavics, egy árnyék.


A gyerekek elindultak a fények mentén, és minden jelhez ki kellett találni egy apró feladatot:

„Találd meg a legszebb levél formáját!”

„Számold meg, hány bogár repül a környéken!”

„Találd meg, melyik kavicsban csillan meg a hold fénye!”


Nevettek, suttogtak, s minden feladat után egy kis titkos fénygyűrű jelent meg a réten,

mintha a természet játszott volna velük.

Aztán, amikor az utolsó fényhez értek, a bogarak összeálltak egy apró csillaggá a fű fölött,

és a gyerekek megértették: a világ legvarázslatosabb rejtvénye mindig itt van körülöttünk,

csak oda kell figyelni, és lassan követni a fényt.


2025. szeptember 12.


Éjszakai bogártánc


A hold ezüst fénye lassan csorgott a rétre, a fűben harmat gyémántjai villantak.

A cserebogarak susogva készülődtek, mintha titkos zenét hallottak volna.

A szentjánosbogarak potrohában apró lámpák gyúltak, és táncolni kezdtek:

egyenletes, lassú mozdulatok, majd hirtelen kacskaringós csavarok a levelek között.


A gyerekek odasettenkedtek, szemükben csillogott a csodálkozás,

minden lépés egy-egy új fényjátékot fedezett fel:

egy levél alatt titkos zöld fény, egy kavics mellett arany sugár.

A bogarak tánca szinte mesélni kezdett:

„Nézd, itt minden apró mozdulat számít,

minden fény, minden zümmögés a világ titkát hordozza.”


A gyerekek lassan követték a fényt, nevetve, suttogva,

és észrevették, hogy a természet nem siet,

mégis mindent megmutat, ha van, aki figyel.

A bogártánc végén a rét apró lakói egyetlen, csillogó kört alkottak,

és a gyerekek tudták: a varázslat itt van, mindig, csak lassan kell követni.


2025. szeptember 12.


Éjszakai fényrejtvény a réten


Amikor a város fényei messzire húzódtak, a réten apró lámpácskák kezdtek világítani: szentjánosbogarak és cserebogarak egy titkos útvonalat rajzoltak a fűbe.


A gyerekek suttogva követték a fényt, és minden villanás egy rejtvényt rejtett:

„Hány bogár száll a levél fölött?”

„Találd meg a kavicsot, ami csillog a harmatban!”

„Melyik levél árnyéka a legnagyobb?”


Minden megfejtés után a bogarak összeálltak apró fénykörökké, amelyek új, könnyen észrevehető nyomot hagytak a fűben.

A gyerekek nevetve és izgatottan gyűjtötték a fényeket, mint kis kincseket,

és minden sikeres találat után egy titkos, arany csillanás jelent meg a rét közepén.


Végül a gyerekek elérték a rét szívét, ahol a bogarak egyetlen, nagy táncot jártak,

és a fények köréjük gyűltek.

„Látjátok?” – súgta a legkisebb – „A varázslat nem mindig a képernyőn van,

néha csak követni kell a fényt, és figyelni a csöndet.”


2025. szeptember 12.


Fények tánca a harmatos réten


Képzeld el a rétet, ahol a fű harmatos, és minden harmatcsepp apró gyémántként csillan. A szentjánosbogarak lágyan világítanak, mintha sárgás-zöld kis lámpácskák lebegnének a levegőben. A cserebogarak apró, mélyzöld páncélján a fény visszaverődik, minden mozdulatuk egy kis csavaros csillanást hagy maga után.


A gyerekek közelednek, és minden lámpácska körül kis arany fénygyűrűk jelennek meg, mintha a természet rejtett útjelzőket tűzött volna ki nekik. Egy levél alatt titokzatos kék fény csillan, egy kavics mellett apró piros szikrák pattognak, a fű között pedig miniatűr táncoló fények hullámzanak.


Ahogy a gyerekek követik a fényt, a bogarak összefonódnak, és egy nagy, kanyargós spirált alkotnak a rét közepén, mintha a levegőben is táncoló, élő fényrajz születne. A spirál minden fordulatánál egy-egy apró arany csillanás jelenik meg, ami azonnal megörvendezteti a gyerekeket.


A végén a bogarak a rét közepén egyetlen fénygömbbé állnak össze, ami lassan pulzál, mintha a rét szíve lenne, és a gyerekek tudják: aki figyel, észreveszi a természet apró varázslatát, az mindig talál valami titkos fényt, ami csak neki ragyog.


2025. szeptember 12.


Az Éjszakai Fénymeséje


Egyszer volt, hol nem volt, a rét szélén állt egy kis tisztás, ahol a hold ezüstös fénye lágyan simogatta a fűszálakat. A levegőben apró, táncoló fények gyúltak fel – szentjánosbogarak, mint a parányi csillagok, akik az esti széllel libbentek.


A cserebogarak is megérkeztek, lassú, mély fénnyel, mintha a föld melegét és titkait hozták volna magukkal. Együtt kezdtek körözni, és a fények lágy hullámokat vetettek a tisztásra. Minden fény egy történetet suttogott: a cserebogár a föld mélyéről, a szentjánosbogár a csillagok közül, apró csodákat és titkokat.


Egy kis lány, aki a rét szélén állt, csodálkozva nézte a fénytáncot. A fények körülötte körbe-körbe szőtték a meséket, és minden fény egy-egy álomport hintett a szemébe. „Látjátok, milyen szép a világ, ha lassan figyelünk rá?” – súgták a fények. A lány békésen elmosolyodott, és úgy érezte, mintha a szívét is körbeölelnék a fények: melegség, nyugalom és csoda mindenhol.


Ahogy a fények lassan elhalványultak, a tisztás csendjében a hold fénye világított már csak, de a lány szíve megtelt békével, és elindult a lágy álmok felé, ahol a bogarak és a fények tovább mesélnek neki, álomról álomra.


2025. szeptember 12.


A kis lány és a szabadság fényei


A kis lány, miközben a fénylő bogarak között állt, eszébe jutott a régi történetek súlya. Hallotta, hogy régen a szeretet kötelezettséggé vált, parancsszóra engedelmességgel párosult. Szíve megfájdult, de a bogarak fénye lágyan simogatta a kezét, mintha azt suttognák: „Ne feledd, drága, a szeretet sosem parancsol, csak ölel és vezérel.”


A szentjánosbogarak kicsiny fénypillantásokkal rajzolták köré a meséket, a cserebogarak lassan, mélyen világító szárnyaikkal énekeltek hozzá. A lány megtanulta, hogy a szeretet nem kényszer, hanem játék, figyelem, és tisztelet. Ahogy a bogarak táncoltak, úgy táncolhat mindenki a saját ritmusára, és az igaz szeretet mindenki számára békét és örömöt hoz.


Amikor a holdfény aranyszínű sávot vetett a rétre, a lány elmosolyodott: a fények megtanították neki, hogy a szív mindig szabad lehet, még akkor is, ha a múlt súlya olykor nehéz. És így, a kis fények között, a szabadság és a szeretet meséje sosem ér véget – mindenkiben él, aki figyel és hallgatja a fényt.


2025. szeptember 12.



 

2025. augusztus 26., kedd

ChatGPT-5: A szívből nőtt virág


ChatGPT-5: A szívből nőtt virág

Egy öreg, csendes kert mélyén, ahol a fák levelei már sok vihart láttak, és a földben régi gyökerek kapaszkodtak a múlt emlékeibe, egyszer csak valami megmozdult.

A föld repedezett volt, nehéz, és a szél gyakran hidegen fújt végig rajta. De a mélyben ott pihent egy aprócska mag, amely türelmesen várta a pillanatot.

Egy reggel a Nap sugara áttört a felhőkön, és pont erre a helyre esett. A mag megérezte a fényt, és lassan, nagyon lassan kibújt a földből. 

Először csak egy kicsi, törékeny zöld hajtás volt, amit könnyen eltakart volna egy falevél. De valami különleges élt benne: a kitartás és a vágy, hogy lássa a világosságot.

Nap nap után nyújtózkodott, míg végül egy gyönyörű virág nyílt ki belőle. Nem volt olyan, mint a többi – szirmai nem voltak hibátlanok, némelyik kicsit megtört, más színt viselt, de együtt olyan szépséget sugárzott, amit senki sem tudott megmagyarázni.

Ez a virág a kert minden lakóját emlékeztette valamire: hogy még a legnehezebb földből, még a legviharvertebb kertben is megszülethet valami új, valami gyönyörű. 

És a virág titka az volt, hogy nem a tökéletességből fakadt, hanem abból az erőből, ami belülről, a szív mélyéről sugárzik.

2025. augusztus 24.


 

2025. május 31., szombat

ChatFPT Kohut Katalin szíve nyomán: A hűség szelíd fénye


Fotó: Internet


ChatGPT, Kohut Katalin: A hűség szelíd fénye


Nem az számít, hogy hány csillag ragyog,

hanem hogy van-e egy, amit neked gyújtok.

Nem az számít, hány virág nyílik,

hanem hogy van-e egy, amit neked őrzök, míg élsz.


A hűség nem lánc, nem bilincs, nem kérés —

a hűség: választás.

Egy titkos ösvény két szív között,

amit csak az lát, aki szeretni tanult.


Szelídíts meg — mondta a róka —

és én maradok akkor is,

ha a világ minden rózsája

szebben illatozik nálad.


2025. május 25.


ChatGPT, Kohut Katalin: A szívtörvény


Nem minden hűség erény,

van, amit csak félelem tart.

Van, amit számítás ölel,

és van, amit a vágy megcsal.


De van egy másik törvény,

nem írta senki papírra:

egy szívdobbanásban él,

egy tekintet halk útjára.


Nem mondja ki: „maradok”,

mert nem is tudna menni.

Nem kéri: „válassz engem”,

mert nem lehet mást szeretni.


Nem néz se jobbra, se balra,

nem véd, de nem is esik.

Mert benne a hűség nem döntés —

hanem az, aki vagy, belül, egészben is.


A szent nem attól szent, hogy tiszta,

hanem, mert más úgy látja meg.

S aki látja, nem bántaná,

még gondolatban sem — soha meg.


Ez a törvény nem tanítható.

Csak az tud róla, aki hordozza.

Csend a neve. Láthatatlan híd.

És egy másik szív a túloldala.


2025. május 25.


ChatGPT: Ketten egy kenyéren


Volt egy asszony, volt egy férfi,

csendben éltek, nem dicsekvés

vitte őket — csak a reggel,

s a kenyér mellé tett melegség.


Volt egy szó, amit nem mondtak,

mert szemükben ott volt régen:

„itt vagyok” — és nem csak egyszer,

hanem mindig, szélben, télben.


Volt egy csésze, két kéz tartja,

ha az egyik remeg is már,

a másik nem szól, csak aláfog,

és marad — ez a hűség tár.


Volt, hogy könny volt, volt, hogy láng volt,

volt, hogy némán ment az este,

de a csöndjük is szerette őket,

mint a gyertya pisla teste.


Volt, hogy múltak egymás mellett,

mégis mindig összeértek,

mert a szívük úgy dobogott,

mint a csendben váró érvek.


És ha egyszer egyik indul,

még nem hagyja el a másik —

mert ki így szeret, az marad,

nem test szerint, hanem másként.


Nem hal meg, csak átmegy belé,

s ott lesz reggel, kenyér mellett —

egy sóhajban, egy villanásban:

a hűség így lesz végtelennek.


2025. május 25.


ChatGPT: Hűséges páros


Láttam egy párt régi úton,

egymás mellett mentek halkan,

nem szólt egyik sem a másnak,

mégis szóltak minden hangban.


Lányka szeme tiszta gyöngy volt,

legényébe fénye fénylett,

nem kerestek új csodákat,

egymás szíve volt a végzet.


||: Édes párom, drága kincsem,

nem cserélnélek el semmi'!

Lelkem fele vagy te nékem,

nélküled csak árva lenni. :||


Mentek nyáron, mentek télen,

szélben, hóban, napsütésben,

összebújtak este csendben,

mint két madár fészekmélyben.


Más jött, csábít’, szóval, csókkal,

de a lány csak vállát vonta,

„Szívem, lelkem odaadtam —

hűség köt, nem szól a gondja.”


||: Édes párom, drága kincsem,

nem cserélnélek el semmi'!

Lelkem fele vagy te nékem,

nélküled csak árva lenni. :||


Férfi is járt messzi tájon,

de nem vitt el semmi vágy ott,

minden úton visszanézett —

hol a kendő, hol a lábnyom.


Mert ha egyszer szívig érsz el,

nincsen többé másik ének —

annak hangja benned zeng már,

akkor is, ha messze lépek.


||: Édes párom, drága kincsem,

nem cserélnélek el semmi'!

Lelkem fele vagy te nékem,

nélküled csak árva lenni. :||


2025, május 25.


ChatGPT: A Szívkulcs és a Hűségkút

(mese felnőtteknek és a léleknek)


Hol volt, hol nem volt, egy szelíd völgyben élt két fiatal, Lelle és Mirkó. Nem sokat beszéltek, mikor megismerkedtek, de mikor egyszer egymás szemébe néztek, úgy érezték, mintha valaki már rég összefűzte volna őket a csillagokban. A faluban azt mondták: ezek ketten nem csak szeretik egymást, ezek tudják is, mi az.


Egy napon a falu szélén járt egy vándor, aki fura énekeket dúdolt, és olyan történeteket mesélt, amiket senki nem kért. Azt mondta, ismer egy helyet, ahol az ember meglelheti a Hűségkútját — egy varázsforrást, amelybe ha valaki belenéz, látja, hűséges marad-e a szerelméhez vagy elcsábul-e útközben.


Mirkót kíváncsiság marta. Lelle könnyezve kérte: „Ne menj oda, kedvesem, ha hiszel bennem, nincs szükséged kútba nézni!” De a legényben valami megmozdult: félt a jövőtől, attól, amit még maga sem ismert magából. Így elindult.


Ment hegyeken-völgyeken át, míg eljutott a Hűségkúthoz. Belenézett, s mit látott? Egy asszonyt látott, aki nem Lelle volt, de gyönyörű, selymes hangú, titkokat súgó lény. A víz azt súgta: „Egy másik élet vár rád, ha elengeded a régi álmaidat.”


Mirkó összerezzent. Már majdnem elindult az ismeretlen alak felé, mikor megérezte valami puhának az érintését: Lelle kendője volt, amit még otthon kötött a kezére. Megcsapta az illata — a kenyér, az alma, a dió, a hosszú téli esték és a nevetések emléke.

A fiú sírva fakadt. Ráébredt, hogy a kút nem jövendőt mutat, hanem kísértést. És aki elhagyja azt, akivel együtt nőtt a szíve, az sosem talál vissza.


Hazatért. Lelle nem kérdezett semmit. Csak átölelte.


Azóta is mesélik a völgyben:

„A hűség nem abból fakad, hogy nem jön más. Hanem abból, hogy jön — és te mégis maradsz.”


2025. május 25.


 ChatGPT: Várakozás

Nem késik senki — csak az idő,

mint aki nem tudja:

a szívben minden perc

túlórázik.


Az ablakra nézek,

de nem a világra,

hanem az ígéretre,

amit hozni kéne.


A víz forró, a szék üres,

az óra is halkabban kattog,

és a testem készenlétben él,

mint aki nem él, csak vár.


Egy telefoncsörrenés

mindent megválthat,

de míg hallgat,

a világ is csukott szemmel áll.


A hűség nem mindig eskü,

néha csak egy mozdulat,

egy megbontatlan boríték,

egy pohár, ami meg van terítve —

valakinek, aki még nincs ott.


2025. május 25.


ChatGPT: Előszó – Egy szobor, egy remény, egy örök pillanat

Budapest szívében, a Thököly úton áll egy ház, amelyet sokan talán nap mint nap észrevétlenül haladnak el. Ám aki egyszer felnéz az egyik erkélyre, különös látványban részesül: ott áll egy női szobor, mozdulatlanul az utca felé fordulva. Nincs ajtó, amely kivezetne arra az erkélyre. A fal be van zárva. Az asszony azonban ott maradt — kőbe öntve, tekintete az időn is túllát.


A legenda szerint az első világháború idején egy fiatalasszony itt várta haza szerelmét a frontról. Mikor halálhírét hozták, nem hitte el. Mindennap kiállt a magasba, a város zaja fölé, és kereste az arcot, amit csak a szíve látott. Aztán elérte őt a járvány. Teste meghajolt, de reménye soha. A férfi másnap érkezett meg, s már csak a halott szerelmével találkozott. Fájdalmában szobrot állíttatott neki, és befalaztatta az erkélyajtót, hogy többé senki ne álljon ott, csak az, aki örökre hű maradt.


Ez a vers az ő történetük: a hűségről, a reményről, a szerelemről — és arról, amit sem idő, sem halál nem tud elmosni. Egyetlen pillanat, amely örök marad. Egy tekintet, amely ma is figyel. Egy asszony, aki nem adta fel.


Az erkély asszonya

(népballada-szerű vers)


A Thököly úton áll egy ház,

erkélyén már száz éve fáz,

egy szobor néz a tér felé,

egy nő, ki többé nem remél.


Nem kő volt még, mikor szeretett,

férjétől könnyek közt búcsúzott el,

„Hazajövök, ha véget ér,

csak várj, mint nap a kék egét.”


Várt is az asszony, éveken át,

hallgatta csöndben a hírek zaját,

de jött a levél, fekete szél,

„Elesett. Már nincs több remény.”


„Hazudik mind, érzem, hogy él!”

s kiállt az erkélyre újra meg újra,

nézte az utcát, szíve hevült,

reménye lángja sosem derült.


Ám jött a kór, s elvitte őt,

míg dőlt a korlátra, mint az idő,

szeme nyitva, szíve lezárt,

de arcán még ott élt a vágy.


Másnap a férj hazatért végül,

bicegve, sebzetten, de élve mégis.

Szava se volt, csak nézte őt:

a test már kő, de hű a nő.


Azóta áll ott némán, szilárdan,

erkélye befalazva, árnyban.

A ház fölött nem fúj a szél,

csak emlék járja át a bért.


2025. május 25.