74. Percy Bysshe Shelley: William fiamhoz (fordítás)

74. Percy Bysshe Shelley: To William Shelley

I.

The billows ont he beach are leaping around it,

    The bark is weak and frail,

The sea looks black, and the clouds thar bound it

     Darkly strew the gale.

Come with me, thou delightful child,

Come with me, though the wave is wild,

And the winds are loose, we must not stay,

Ott he slaves of the law may rend thee away.

II.

They have taken thy brother and sister dear,

    They have made them unfit for thee;

They have withered the smile and dried the tear

    Which should have been sasred tom e.

To a blighting faith and a cause of crime

They have bound them slaves in younthly prime,

And they will curse my name and thee

Because we fearless are and free.

III.

Come thou, beloved as thou art;

    Another sleepeth still

Near thy sweet mother’s anxious heart,

    Which thou with joy shalt fill,

With fairest smiles of wonder thrown

Ont hat which is indeed our own,

And which in distant lands will be

The dearest playmate unto thee.

IV

Fear not the tyrants will rule for ever,

    Or the priests of the evil faith;

They stand ont he bring of that raging river,

    Whose wavers they have tainted with death.

It is fed from the depths of a thousand dells,

Around them it foams and rages and swells;

And their swords and their sceptres I floating see,

Like wrecks ont he surge of eternity.

V

Rest, rest, and shriek not, thou gentle child!

    The rocking of the boat thhou fearest,

And the cold spray and the clamour wild? –

    There, sit between us two, thou dearest –

Me and thy mother – well we know

The strom at which thou tremblest so,

With all its dark and hungry graves,

Less cruel than the savage slaves

Who hunt us o’er these sheltering waves.

VI

This hour will in thy memory

    Be a dream of days forgotten long.

We soon schall dwell by the azure sea

Of serene and golden Italy,

Or Greece, the Mother of the free;

    And I will teach thine infant tongue

To call upon those heroes old

In theit own language, and will mould

Thy growing spirit in the flame

Of Grecian lore, that by such name

A patriot’s birthright thou mayst claim!

 74. Percy Bysshe Shelley: William fiamhoz

(To William Shelley)

I.

A partnál a habok tajtékozva törnek,

    A bárka gyönge, s vékony a fala,

Fekete a tenger, felhők köré gyűlnek,

    S a szélben sötét vihar zúg tova.

Jöjj velem, te tüneményes gyermek,

Jöjj, bár a vad vizek feleselnek,

A szél szabad – itt nem maradhatunk,

Mert a törvény szolgái elragadnak tőlünk.

II.

Elvitték már bátyád és nővéred, drága,

    Alkalmatlanná tették őket neked;

Elsorvasztották mosolyuk, s könnyük árja

    Száraz már, mi nékem lett volna szent.

E pusztító hithez s bűnös ügyhöz láncolva,

Fiatalságukban lettek ők rabszolgák sorra,

S átkozni fogják majd nevem s a tiéd,

Mert mi félelem nélkül élünk, s szabadon, mint az ég.

III.

Jöjj hát, imádott, ki oly drága vagy;

    Egy másik alszik még csendesen

Édesanyád szorongó szíve alatt,

    Kit te töltesz majd meg örömmel, édesen.

A csodálat legszebb mosolyával nézz

Arra, mi valóban miénk, s mire büszke légy,

Ki távoli földeken lesz majd neked

A legkedvesebb játszótárs, kit sorsod rendelhet.

IV.

Ne félj, a zsarnokok nem uralkodnak örökké,

    Sem a gonosz hitnek álnok papjai;

Ott állnak a bősz folyó partján, s a mélyé

    Sodorná  őket, kiknek vize a haláltól szennyes, íme, nézd ki!

Ezer völgy mélyéből táplálkozik az ár,

Körülöttük habzik, dühöng és egyre jobban zár;

S kardjaik, jogaraik úszni látom én,

Mint roncsokat az örökkévalóság vad felszínén.

V.

Nyugodj, nyugodj, ne sírj, te szelíd lélek!

    Félsz a csónak ringásától talán?

A hideg permet s a lárma megkísértett?

    Ülj közénk, drágám, ide, az anyád s apád után –

Közénk ülj – jól tudjuk mi ketten,

Miért remegsz a viharos tengeren;

De sötét sírjaival e falánk ár,

Kevésbé kegyetlen, mint a vad szolga-had,

Ki e védő hullámokon át is ránk vadászhat.

VI.

Ezt az órát majd az emlékezetedben

     Rég elfeledett napok álma őrzi.

Hamarosan ott lakunk az azúrkék tengeren,

A derűs és aranyló Itália földjén,

Vagy Görögországban, ki a szabadok szülőanyja rég;

     S én tanítom majd gyermeki nyelvedet,

Hogy szólítsd a hősöket, kik dicsők és nagyok,

Az ő nyelvükön – s lelkedet úgy formálom,

Görög lángban égve, hogy e névvel a világon

Hazafivá válj, s jogod legyen e szent szabadságon!

2026. február 26.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa (fordítás)

56. Henry Wadsworth Longfellow: The Wreck of the Hesperus

It was the schooner Hesperus,

   That sailed the wintry sea;

And the skipper had taken his little daughter,

   To bear him company.

Blue were her eyes as the fairy-flax,

   Her cheeks like the dawn of day,

And her bosom white as the hawtorn buds,

   That ope in the month of May.

The skipper he stood beside the helm,

   His pipe was in his mouth,

And he watched how the veering flaw did blow

   The smoke now West, now South.

Then up and spake an old Sailor,

   Had sailed the Spanich Main,

’I pray thee, put into yonder port,

   For I fear a hurricane.

’Last night the moon had a golden ring,

   And to-night no moon we see!’

The skipper he blew a whiff from his pipe,

   And a scornful laugh laughed he.

Colder and louder blew the wind,

   A gale from the North-east;

The snow fell hissing in the brine,

   And the billows frothed like yeast.

Down came the strom, and smote amain

   The vessel in its strength;

She shuddered and paused, like a frighted steed,

   Then leaped her cable’s length.

’Come hither! come hither! my little daughter,

   And do not tremble so;

For I can weather the roughest gale

   That ever wind did blow.’

Hew wrapped her warm in his seaman’s coat,

   Against the stinging blast;

He cut a rope from a broken spar,

   And bound her tot he mast.

’O father! I hear the sound of guns,

   O say, what may is be?’

’Tis a fog-bell on a rock-bound coast!’ –

   And he streered for the open sea.

’O father! I hear the sound of guns,

    O say, What may it be?’

’Somme chip in distress, that cannot live

   In such an angry sea!’

’O father! I see a gleaming light,

   O say, what may it be?’

But the father answered never a word,

   A frozen corpse was he.

Lashed tot he helm, all stiff and stark,

   With his face turned tot he skies,

The lantern gleamed through the gleaming snow

   On his fixed and glassy eyes.

Then the maiden clasped her hands and prayed,

   That saved she might be;

And she thought of Christ, who stilled the wave,

   Ont he Lake of Galilee.

And fast through the midnight dark and drear,

   Through the whisling sleet and snow,

Like a sheeted ghost the vessel swept

   Tow’rds the reef of Norman’s Woe.

And ever the fitful gusts between,

   A sound came from the land;

It was the sound of the trampling surf,

   Ont he rocks and the hard sea-sand.

The breakers were right beneath her bows,

   She drifted a dreary wreck,

And a whooping billow swept the crew

   Like icicles from her deck.

She struck where the white and fleecy waves

   Looked soft as carded wool,

But the cruel rocks, they gored her side

   Like the horns of an angry bull.

Her rattling shrouds, all sheathed in ice,

   With the masts went by the board;

Like a vessel ofo glass, she stove and sank,

   Ho! ho! the breakers roared!

At daybreak, ont he black sea-beach,

   A fisherman stood aghast,

To see the form of a maiden fair,

   Lashed close to a frifting mast

The salt sea was frozen on her breast,

   The salt tears in her eyes;

And he saw her hair, like the brown sea-weed,

   Ont he billows fall and rise.

Such was the wreck of the Hesperus,

   In the midnight and the snow;

Christ save us all from a death like this,

   Ont he reef of Norman’s Woe! 

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa 

 A Hesperus nevű szkúner volt, 

    Mely a jeges tengeren járt; 

S a kapitány magával vitte 

    Kicsiny leányát, a drágát.

Szeme kék volt, mint a lenvirág, 

    Arca a hajnal pírja, 

Kebles fehér, mint májusi rügy, 

   Melyet a tavasz kinyit ma.

A kapitány a kormánynál állt, 

    Szájában pipa füstölt, 

S nézte, a szélvész hogyan kuszál 

    Délnek s nyugatnak füst-kört.

Szólt ekkor egy öreg tengerész, 

    Ki a Spanyol-tengert járta: „

Uram, fussunk a kikötőbe, 

    Mert jön a hurrikán árnya!

Tegnap a holdnak udvara volt, 

    Ma meg már holdat se látunk!” 

A kapitány csak fújta a füstöt,

     S gúnyos nevetést szórt rájuk.

Hidegebben, vadul fújt a szél,

     Észak-kelet felől vágtat; 

Süvítve hullt a sós vízbe a hó, 

    S a habok, mint az élesztő, felálltak.

Lecsapott a vihar, s vadul sújtott 

    A hajóra erejével; 

Az megremegett, mint a riadt mén, 

    S megugrott köteleivel.

„Gyere ide! jöjj, kislányom! 

    Ne reszkess, ne félj a szélben; 

Én túlélem a legvadabb vihart is, 

    Mi valaha fújt az égen.”

Meleg tengerész-kabátba fonta,

    Óvta a maró löketektől; 

Egy kötelet vágott a törött rúdról, 

    S az árbóchoz kötözte végül.

„Ó, apám! hallom az ágyúk szavát,

     Mondd, mi lehet az a hang?”

 „A sziklás partnak jelzője az,

     A ködben konduló harang!”

„Ó, apám! hallom a puskalövést, 

    Mondd, mi lehet az, kérlek?” 

„Bajba jutott hajó, mely e dühös 

    Tengeren már nem él meg!”

„Ó, apám! látok egy fénysugarat, 

    Mondd, mi lehet az, mi kél?” 

De az apa nem felelt már többé, 

    Fagyott hulla volt, ki nem beszél.

A kormányhoz kötve, mereven, 

    Arccal az egeknek nézett, 

S a lámpás fénye a szemébe csillant, 

    Mely üveges lett s igézett.

A lányka ekkor összetette kezét,

     S imádkozott a megmenekvésért; 

S eszébe jutott Krisztus, ki a tavon 

    A haboknak békét ígért.

S át az éjféli sötéten, vadul, 

    Havas esőben, vakon, 

Mint egy leples kísértet, rontott a gálya 

    A Norman’s Woe nevű sziklákon.

S a széllökések szünetében néha 

    A szárazföld felől hang jött; 

A tajtékzó hullámok dobogása, 

    Ahogy a szikláknak csapódott.

A tajték már az orra alatt volt, 

    Sodródott a roncs az árban, 

S egy ordító hullám a legénységet, 

    Mint jégcsapot, lesöpörte sorban.

S ott csapódott be, hol a habok 

    Fehérek, mint a gyapjúszál, 

De a kegyetlen sziklák, mint a bika,

     Döftek a hajó oldalánál.

Recsegő köteleit jég páncélozta, 

    Az árbóc a mélybe dőlt; 

Mint egy üveghajó, úgy tört szét s süllyedt, 

    A tajték meg gúnyosan ordított!

Hajnalban a fekete parton, 

    Egy halász állt megdöbbenve, 

Mert egy gyönyörű lányt látott ott, 

    Egy úszó árbóchoz kötözve.

A jeges ár ráfagyott keblére, 

    Sós könnyek a szemén azóta; 

S látta haját, mint a barna hínárt, 

    A habok közt ringani róla.

Ilyen volt a Hesperus roncsa, 

    Hóban és éjféli fagyban;

 Krisztus mentsen minket ily haláltól 

    A Norman’s Woe-i sziklákban!

2026. február 12.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

36. Felicia Hemans: Casabianca* (fordítás)

 

 

36. Felicia Hemans: Casabianca*

 

The boy stood ont he burning deck

Whence all but he had fled;

The flame that lit the battle’s wreck

Shone round him o’er his head.

 

Yet beaautiful and brigt he stood,

As born to rulel the strom –

A creature of heroic blood,

A proud, though child-like form.

 

The flames rolled on – he would not go

Without his father’s word;

That father, faing in death below,

His voice no longer heard.

 

He called aloud: - ’Say, father, say,

If yet my task is done!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

 

’Speak, father!’ ’once again he cried,

’If I may yet be gone!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

 

Upon his brow he felt their breath,

And in his waving hair,

And looked from that lone post of death

In still yet brave despair.

 

And shouted but once more aloud,

’My father! must I stay?’

While o’er him faast, through sail and shroud,

The wreathing fires made way.

 

They wrapt the ship in splendour wild,

They cought the flag on high,

And streamed above the gallant child

Like banners in the sky.

 

There came a burst of thunder-sound –

The boy- oh! where was he?

Ask of the winds thar far around

With fragments strewed the sea! –

 

With mast and helm, and pennon fair,

That well had borne their part;

But the noblest thing which perished there

Was thar young faithful heart!

 

*Young Casabianca, a boy about thirteen years old, son of the Admiral of the Orient, remained at his post (in the battle of the Nile) after the ship had taken fire, and all the guns had been abandoned; and prished in the expolison of the vessel, when the flames had reached the powdet.

 

 

36. Felicia Hemans:  Casabianca*

 

A fiú a lángoló fedélzeten állt,

Mikor mindenki más már messze szállt;

A csata romjait tűz fénye fonta be

S ott ragyogott a feje felett az éjben őszinte heve.

 

Mégis szépen és fényesen állt ott a helyén,

Mint ki uralkodni született a vihar idején –

Hősök vére csörgedezett benne, nemes és tiszta,

Büszke, gyermeki alak, ki nem nézett vissza.

 

A lángok görgetegét mégsem kerülte el,

Míg atyja szava rá nem felel;

De az apa lenn, a halállal vívva csatát,

Már nem hallotta többé fia kiáltását.

 

Felkiáltott hangosan: „Atyám, mondd meg hát,

Végeztem-e, s elhagyhatom-e e lángoló bástyát?”

Nem tudta szegény, hogy a vezér ott lenn pihen,

S fiáról nem tud már az elhomályosult szívben.

 

„Szólj, atyám!” – kiáltott fel ismételten ő,

„Mehetek már? Eljött-e a végső idő?”

De nem sejtette, hogy az elgyötört parancsnok,

Már nem hallja, amit a hűséges fiú zokog.

 

Homlokán érezte a lángok forró leheletét,

Mely kócolta hullámzó haját és vette életét,

De a halál magányos posztján is bátran nézett szét,

Csendes kétségbeeséssel vívva meg a végső ütközetét.

 

És még egyszer felkiáltott, zúgott a szava:

„Atyám! Itt kell maradnom, nincs még út haza?”

Míg felette a vitorlán és kötélen át,

A tűz vadul fonta körbe az egész hajót és a fiút magát.

 

Vad pompába öltöztették a hajót a lángok,

Elérték a zászlót, s rajta minden virágok,

S a bátor gyermek felett úgy lobogtak az égen,

Mint győzelmi lobogók a csaták tüzében.

 

Aztán villámként csapott le egy hatalmas dördülés –

A fiú – ó, hová tűnt? Nem maradt más, csak az űr és a hűlés.

Kérdezd a szelet, mely messze hordja a hírt,

S a tengeren szétszórt roncsokat, mit a mélység kibírt!

 

Árboccal, kormánnyal és szép zászlókkal körbe,

Melyek becsülettel dőltek a sós, mély vödörbe;

De a legnemesebb dolog, mi ott veszett a tűzben:

Az a hűséges ifjú szív, mely megállt a hűség tüzében!

 

Lábjegyzet: *Az ifjú Casabianca, az Orient admirálisának tizenhárom év körüli fia, posztján maradt (a nílusi csatában), miután a hajó kigyulladt és minden ágyút elhagytak; a hajó felrobbanásakor vesztette életét, amikor a lángok elérték a lőport.

 

2026. február 6.

 

Gemini mesterséges intelligencia segítségével