64. Coventry Patmore: The Toys
My little Son, who look’d from thoughtful eyes,
And moved and spoke in quiet grown-up wise,
Having my law the seventh time disebey’d,
I struck him, and dismiss’d
With hard words and unkiss’d,
His mother, who was patient, being dead.
Then, fearing lest his grief should hinder sleep,
I visited his bed,
But found him slumbering deep,
With darken’d eyelids, and their lashes yer
From his late sobbing wet.
And I, with moan,
Kissing away his tears, left others of my own;
For, on a tagle drawn beside his head,
He had put, within his reach,
A box of counters and a red-veined stone,
A piece of glass abraded by the beach,
And six or seven shells,
And two French copper coins, ranged there with careful art
To content his sad heart.
So when at last we lie with tranced breath,
To God, I wept, and said:
Ah, when at last we with tranced breath,
Not vexing Thee in death,
And thou rememberest of what toys
We made our joys,
How weakly understood,
Thy great commanded good,
Then fatherly not less
Than I whom Thou hast moulded from the clay,
Thou’lt leave Thy wrath, and say,
’I will be sorry for their childishness.’
64. Coventry Patmore: A játékok
Kisfiam, ki merengő szemmel nézett rám,
S bölcs felnőttként beszélt s mozdult talán,
Törvényem ellen hetedszer is vétett,
Megütöttem, s rideg szóval, csók nélkül
Küldtem el őt – a szívem is megfeszül –
Mert anyja, a szelíd, már nem élhet
Félve, hogy bánata nem hagy néki nyugtot,
Ágyához léptem, hol mély álomba futott.
Sötét szemhéján a pilla még meg-megrándult,
S a friss zokogástól még nedves volt az arcán
S én, nyögve bár,
Könnyét lecsókoltam, s helyére sajátom hullt;
Mert feje mellett az asztalon, közel,
Hogy elérje, ha ébred, ott volt rakva renddel:
Egy doboz korong, erezett vörös kő,
A tenger csiszolta üveg, mi partra jő,
S hat vagy hét kagyló, mi a partról jő,
Egy palack harangvirág, kékellőn viruló,
S két francia rézgaras, művészien elrendezve mind,
Hogy vígaszt leljen bánatos szíve odabent.
S mikor mi is ott fekszünk majd, végső révbe érve,
Istenhez sírtam én, s mondtam az égnek:
Ah, ha majd ott fekszünk, lélegzetünk vesztve,
Halálunkkal Téged már nem keserítve,
S Te emlékszel majd, mily silány játékok
Adták nekünk az összes boldogságunk,
S mily gyengén értettük mi meg
A Te nagy, parancsolt Jóságodat,
Akkor Atyaként, ki nem kevésbé kegyes,
Mint én, kit sárból gyúrt a Te hatalmad,
Félreteszed haragod, s így szólsz majd:
„Megsajnálom majd gyermek-voltukat.”
2026. február 20.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
