Where’s the blind child, so admirably fair,
With guileless dumples, and with flaxen hair
That waves in every breze? He’s often seen
Tjat waves in every breeze? He’s often sen
Beside yon cottage wall, or ont he green,
With others match’d in spirit and in size,
Health on their cheeks, and rapture in their eyes.
That full expanse of voice, to childhood dear,
Soul of their sports, is duly cherish’d here:
And hark! that laugh is his, thar jovial cry;
He hears the ball and trundling hoop brush bay,
A very child in everything but sight;
With circumcribed, but not abated powers –
Play, the great object of his infant hours!
In many a game he takes a noisy part,
And shows the native gladness of his heart;
But soon he hears, on pleasure all intent,
The new suggestion and the quick assent;
The grove invites, delight fills every breast –
To leap the ditch, and seek the downy nest.
Away they start: leave halls and hoops behind,
And one companion leave – the boy is blind!
His fancy paints theit distant paths so gay,
That childish fortitude awhile gives way:
He feels the dreadful loss; yet short the pain,
Soon he resumes his cheerfulness again,
Pondering how best his moments to employ,
He sings his little songs of nameless joy;
Creeps ont he warm green turf for many and hour,
And plucks by chance the white and yellow flower;
Soothing their stems while resting on his knees,
Ha binds a nosegay which he never sees;
Along the homeward path then feels his way,
Liftint his brow against the shining day,
And with a playful rapture round his eyes,
Presents a sighing parent with the prize.
12. Robert Bloomfield: A vak gyermek
Hol van a vak gyermek, oly csodásan szép,
Ártatlan gödröcskékkel, lenhajjal csodálatos kép,
Mely minden szellőben lebeg? Gyakran látták éppen
Ama kunyhó fala mellett, vagy a zöld réten
Másokkal együtt, kik lélekben és termetben hasonló,
Egészség az arcukon, ragyogás a szemükben nem vádoló.
Az a telt hang, a gyermekek kedvence itt,
Játékuk lelke, gondosan őrzött kincs;
És hallod! Az a nevetés az övé, az a vidám kiáltás;
Hallja a labdát és a guruló karika susogását,
Mindenben gyermek, kivéve a látást,
Erői korlátozottak, de semmi sem csorbítja vágyát –
A játék, kisded óráinak legfőbb célja!
Sok játékban zeng velük a hangja,
És szíve veleszületett örömét mutatja;
Ám hamarosan, a mulatságba tetőfokán
Meghallja az új ötletet és a gyors döntése nyomán;
A képzelet szárnyán követi a természetet,
De kedve nem hagyja el, és dalol tovább a gyerek.
A liget hívogat, az öröm betölt minden mellet –
Átugrani az árkot, megkeresni a pelyhes fészket.
Elindulnak: otthagyják a labdát és a karikát,
És egy társat is hátrahagynak – a vakság fiát!
Képzelete oly vidámmá festi a távoli ösvényeket,
Hogy gyermeki bátorsága egy ideig megreked;
Megérzi a rettenetes veszteséget; ám a fájdalom rövid,
Hamar visszatér jókedve megint,
Eltűnődve, miként töltse el legjobban napjait;
Zengi apró, névtelen örömök dalait;
Hívogatja órákon át a meleg, zöld gyep,
S véletlenül fehér és sárga virágot szed;
Szárukat simogatja, térdére helyezve,
Csokrot köt belőlük, melyet nem lát a szeme;
Majd hazafelé tapogatva az utat meglelve,
Homlokát a fényes nappal szembe emelve,
S játékos ragyogással arcán a szelídség
Sóhajtó szülőjének nyújtja át a kincsét.
2026. január 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése