11. Mathilde Blind: The Sreet Children’s Dance
Now the earth in fields and hills
Stirs with pulses of the Spring.
Nest-embowering hedges ring
With interminabla trills;
Sunlight runs a race with rain,
All the world grows young again.
Young as at the hout of birth:
From the grass the daisies rise
With the dew upon their eyes,
Sun-awakened eyes of earth;
Fields are set with cups of gold;
Can this budding world grow old?....
Can this earth run o’er with beauty,
Laugh through leaf and flower and grain,
While in close-pent court and lane,
In the air so thick and sooty,
Little ones pace to and fro,
Weighted with their parent’s woe?
Woe-predestined little ones!
Putting forth their buds of life
In an atmosphere of strife,
And crime-breeding ignorance;
Where the bitter surge of care
Freezes to a dull despair.
Dull despair and misery
Lies about them from their birth;
Ugly curses, uglier mirth,
Are their earliest fullaby;
Fathers have they without name,
Mothers crushed by want and shame.
Brutish, overburneded mothers,
With their hungry children cast
Half-nude tot he nipping blast;
Little sisters with their brothers
Dragging in their arms all day
Children nigh as big as they.
Children withered by the street:
Shouting, flouting, roaring after
Passers-by with gibes and laughter,
Diving between horses’ feet,
In and out of frays and barrows,
Reclessly, like London sparrows…
Blossoms of humanity!
Poor solled blossoms in the dust!
Through the thick defiling crust
Of soul-stifling poverty,
In your features may be traced
Children’s beauty half effaced –
Childhood, stunted in the shadow
Of the light-debarring walls:
Not for you the cucckoo calls
O’er the silver-threaded meadov;
Not for you the lark on high
Pours his music from the sky.
Ah! you have your music toot
And come flocking round that player
Summer-eyed and swart of hue,
Rattling off his well-worn tune
On this April afternoon.
Lovely April lights of pleasure,
Flit o’er want-beclouded featurs
Of those little outcast creatures,
As they swing with rhytmic measure,
In the courage of their rags,
Lightly o’er the alippery flags.
Little footfalls, lightly glancing
In a luxury ofo motion,
Supple as the waves of ocean,
In your elemental dancing,
How you fly, and whell, and spin,
For your hearts too dance within!
Dance along with mirth and laughter,
Buoyant, fearless and elate,
Dancing in the teeth of fate,
Ignorant of your hereafter,
That with all its tragic glooms
Blinding on your future looms.
Fast and future, hence away!
Joy, diffused theroughout all the earth,
Centre in this moment’s mirth
Of ecstatic holiday:
Once in all their live’s dark stroy
Touch them, Fate! with April glory!
11. Mathilde Blind: Az utcagyerekek tánca
Most a földön, mezőkön, hegyeken át
A tavasz lüktet, remeg, visszavár.
Fészekkel ékes sövények zengenek,
Csengő trillákban szüntelen esengenek;
A napfény s az eső versenyt fut,
S a világ megint ifjúságra jut.
Fiatal, mint születése óráján,
A fűből százszorszép kel némán;
Harmattal telt szemükben dereng a fény,
A Föld-nap-ébredt szeme lágyan néz;
Aranycsészékkel telnek meg a rétek —
Megöregedhet-e valaha ez az ég és ez a lélek?
Futhat-e túlcsorduló szépségben a föld,
Nevethet-e levélben, virágban, kalászt ölt?
Míg zárt udvarokban, szűk sikátorokban,
A kormos, sűrű levegőben járnak a lábak nyomában;
Kis lábak, súlyosak a szülők bánatától,
Hol a Nap ritkán áll, szaladnak a világ porától.
Bánatra rendelt kis lények,
Életük rügyeit bontják csendben, fények;
A viszály és bűnt termő tudatlanság közt,
Hol a gond keserű árja dermedt köntösben ölt;
Tompa kétségbeesés fagy rájuk hirtelen,
S a remény lángja halványan pislákol csak bennük néha elfeledten.
Tompa kétségbeesés és nyomor
Életük, mely nagyon komor;
Első altatódaluk nem volt más,
Rút álom, még rútabb mosolygás;
Név nélküli apák,
Vágytól, szégyentől űzött anyák.
Anyák durván, túlterhelten,
Szabadba vetve gyermekeikkel;
Félmeztelenül a csípős szélbe,
Kis nővérek és fivérek egész nap menetelnek benne;
Karjukban cipelve az alig kisebb testeket,
Szaladnak, míg a Nap a lélekhez érve megszeret.
Utcáról sorvadt gyerekek,
Kiabálnak, csúfolódva cselekszenek;
Járókelők után üvöltenek, gúnyos megvetéssel,
Lovak lába közt cikáznak fürge szökdeléssel;
Veszekedések és kordék szüntelen,
Gondtalanul, mint londoni verebek büntelen...
Az emberiség virágai!
Szegény, porba hullott virágai!
A lélekfojtó szegény csapat
Szennyes kérgén át matat;
Arcukon még ott a jele,
A gyermek-szépség lelke.
Gyermekkor, falak bezárva,
Árnyékában megnyomorítva;
Nem nektek kakukkol a madár,
Ezüstszálas rétek felett a csöndben vár;
Nem nektek önti dalát a pacsirta,
Magasan az égen, fényben megírva.
Ah, de nektek is van zenétek,
A zenész köré összegyűltetek;
Verklijét tekeri a mester,
Nyárszerűn, barna arccal, éretten;
Kopott dallamával virnyákol
Ezen az áprilisi délutánon.
Az április gyönyörű fényei
Átsuhannak a szükségtől elhomályosult kis arcai;
Ahogyan ritmusra váltanak,
Rongyaik bátorságában könnyedén cikáznak, szinte tálcolnak;
A csúszós köveken
Szaladnak, bátran, a világra nyitott szemükkel.
Apró lépések, könnyű suhanás,
Örömteli pazar mozgás;
Hajlékony, mint a tenger habjai —
Táncolva repülnek, pörögnek, forognak a gyermekek tagjai;
Mert bennetek is táncol a szív,
És minden mozdulat életre kél ív.
Táncoljatok nevetve, örömben,
Könnyedén, bátran, emelt fővel;
A sors fogát sem firtatva,
Nem gondolva a holnapra;
Mely minden tragikus homályával
Már vakon közelít felétek, nyomával.
Távozz hát, jövő! Most el!
Most a Földön az öröm ünnepel,
Sűrűsödjék e pillanat gyönyörében,
E mámor mindent feloldó hevében;
Egyszer, sötét életük során egyetlenszer,
Érints meg őket, Sors, áprilisi fényjel!
2026. január 19.
Kohut Katalin mesterséges intelligencia segítségével
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése