14. Emily Brontë: „Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott meg téged?” (fordítás)

14. Emily Bronte: ’Come hither, child – who gifted thee’

’Come hither, child – who gifted thee

With power to touch that string so well?

How darest thou rouse up thoughts in me,

Thoughts thar I would, but cannot quell?’

’Nay, chide not, lady; long ago

I heard those notes in Ula’s hall;

And, had I known they’d waken woe

I’d weep, their music to recall.

’But thus it was: one festal night

When I was hardly six years old,

I stole away from crowds and light

And sought a chamber dark and cold.

’I had no one to love me there;

I knew no comrade and no friend;

And so I went to sorrow where

Heaven, only heaven, saw me bend.

’Loud blew the wind; ’twas sad to stay,

From all thar splendour barred away.

I imaged in the lonely room

A thousand forms of fearful gloom;

’And, with my wet eyer raised on high,

I prayed to Good thar I might die.

Suddenly, in that silence drear,

A sound of music reached my ear;

’And then a note; I hear it yet,

So full of soul, so deeply sweet,

I thought thar Gabriel’s self had come

To take me tom y father’s home.

’Three times it rose, that seraph-strain,

Then died, nor lived ever again;

Bit still the words and still the tone

Swell round my hear when all alone.’

14. Emily Brontë: „Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott meg téged?”

"Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott téged,

Hogy a húr zengését így érintsd meg?

Hogy merészelsz ébreszteni bennem féltett érzetet,

Olyan gondolatokat, melyektől az elme megremeg?"

"Ne fedj meg, asszony; réges-régen

Hallottam már ezeket Ula csarnokában;

S ha tudtam volna, hogy fájdalmat ébresztenek,

Ha zenéjüket felidézem, könnyem sírná egyfolytában.

Így történt: egy ünnepnek éjszakáján,

Alig voltam hatéves akkor én;

Elszöktem a tömegtől a fénynek ajtaján,

S egy sötét, hideg szobába rejtett a mély.

Nem volt ott senki, aki szeretett volna;

Nem ismertem társat, sem barátot;

Így mentem a szomorúságba,

Ahol csak a menny, csak a menny látta, hogy meghajlok.

Hangosan fújt a szél; ott maradni szomorú voltam,

Elzárva minden ragyogástól, csendben vártam;

Elképzeltem a magányos szobában,

A félelmes homály ezer alakját láttam.

És könnytől nedves szemmel, felfelé tekintve,

Istenhez imádkoztam: hadd halhassak meg;

Hirtelen, e sivár csendben megérintve,

A zene hangja érintette meg szívemet.

Majd egyetlen hang – még ma is hallom,

Oly lélekkel teli, oly mélyen édes volt;

Gabriel szólított meg – híven vallom,

S az Atyámhoz visz haza, hol minden megoldódott.

Háromszor szállt fel az a szeráfi dallam,

Aztán elhalt, s többé sosem hallhattam;

De a szavak, s a hang még most is rám hat,

Körüláradja szívemet, mikor egyedül vagyok magam."

2026. január 21.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával