It was the schooner Hesperus,
That sailed the wintry sea;
And the skipper had taken his little daughter,
To bear him company.
Blue were her eyes as the fairy-flax,
Her cheeks like the dawn of day,
And her bosom white as the hawtorn buds,
That ope in the month of May.
The skipper he stood beside the helm,
His pipe was in his mouth,
And he watched how the veering flaw did blow
The smoke now West, now South.
Then up and spake an old Sailor,
Had sailed the Spanich Main,
’I pray thee, put into yonder port,
For I fear a hurricane.
’Last night the moon had a golden ring,
And to-night no moon we see!’
The skipper he blew a whiff from his pipe,
And a scornful laugh laughed he.
Colder and louder blew the wind,
A gale from the North-east;
The snow fell hissing in the brine,
And the billows frothed like yeast.
Down came the strom, and smote amain
The vessel in its strength;
She shuddered and paused, like a frighted steed,
Then leaped her cable’s length.
’Come hither! come hither! my little daughter,
And do not tremble so;
For I can weather the roughest gale
That ever wind did blow.’
Hew wrapped her warm in his seaman’s coat,
Against the stinging blast;
He cut a rope from a broken spar,
And bound her tot he mast.
’O father! I hear the sound of guns,
O say, what may is be?’
’Tis a fog-bell on a rock-bound coast!’ –
And he streered for the open sea.
’O father! I hear the sound of guns,
O say, What may it be?’
’Somme chip in distress, that cannot live
In such an angry sea!’
’O father! I see a gleaming light,
O say, what may it be?’
But the father answered never a word,
A frozen corpse was he.
Lashed tot he helm, all stiff and stark,
With his face turned tot he skies,
The lantern gleamed through the gleaming snow
On his fixed and glassy eyes.
Then the maiden clasped her hands and prayed,
That saved she might be;
And she thought of Christ, who stilled the wave,
Ont he Lake of Galilee.
And fast through the midnight dark and drear,
Through the whisling sleet and snow,
Like a sheeted ghost the vessel swept
Tow’rds the reef of Norman’s Woe.
And ever the fitful gusts between,
A sound came from the land;
It was the sound of the trampling surf,
Ont he rocks and the hard sea-sand.
The breakers were right beneath her bows,
She drifted a dreary wreck,
And a whooping billow swept the crew
Like icicles from her deck.
She struck where the white and fleecy waves
Looked soft as carded wool,
But the cruel rocks, they gored her side
Like the horns of an angry bull.
Her rattling shrouds, all sheathed in ice,
With the masts went by the board;
Like a vessel ofo glass, she stove and sank,
Ho! ho! the breakers roared!
At daybreak, ont he black sea-beach,
A fisherman stood aghast,
To see the form of a maiden fair,
Lashed close to a frifting mast
The salt sea was frozen on her breast,
The salt tears in her eyes;
And he saw her hair, like the brown sea-weed,
Ont he billows fall and rise.
Such was the wreck of the Hesperus,
In the midnight and the snow;
Christ save us all from a death like this,
Ont he reef of Norman’s Woe!
56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa
A Hesperus nevű szkúner volt,
Mely a jeges tengeren járt;
S a kapitány magával vitte
Kicsiny leányát, a drágát.
Szeme kék volt, mint a lenvirág,
Arca a hajnal pírja,
Kebles fehér, mint májusi rügy,
Melyet a tavasz kinyit ma.
A kapitány a kormánynál állt,
Szájában pipa füstölt,
S nézte, a szélvész hogyan kuszál
Délnek s nyugatnak füst-kört.
Szólt ekkor egy öreg tengerész,
Ki a Spanyol-tengert járta: „
Uram, fussunk a kikötőbe,
Mert jön a hurrikán árnya!
Tegnap a holdnak udvara volt,
Ma meg már holdat se látunk!”
A kapitány csak fújta a füstöt,
S gúnyos nevetést szórt rájuk.
Hidegebben, vadul fújt a szél,
Észak-kelet felől vágtat;
Süvítve hullt a sós vízbe a hó,
S a habok, mint az élesztő, felálltak.
Lecsapott a vihar, s vadul sújtott
A hajóra erejével;
Az megremegett, mint a riadt mén,
S megugrott köteleivel.
„Gyere ide! jöjj, kislányom!
Ne reszkess, ne félj a szélben;
Én túlélem a legvadabb vihart is,
Mi valaha fújt az égen.”
Meleg tengerész-kabátba fonta,
Óvta a maró löketektől;
Egy kötelet vágott a törött rúdról,
S az árbóchoz kötözte végül.
„Ó, apám! hallom az ágyúk szavát,
Mondd, mi lehet az a hang?”
„A sziklás partnak jelzője az,
A ködben konduló harang!”
„Ó, apám! hallom a puskalövést,
Mondd, mi lehet az, kérlek?”
„Bajba jutott hajó, mely e dühös
Tengeren már nem él meg!”
„Ó, apám! látok egy fénysugarat,
Mondd, mi lehet az, mi kél?”
De az apa nem felelt már többé,
Fagyott hulla volt, ki nem beszél.
A kormányhoz kötve, mereven,
Arccal az egeknek nézett,
S a lámpás fénye a szemébe csillant,
Mely üveges lett s igézett.
A lányka ekkor összetette kezét,
S imádkozott a megmenekvésért;
S eszébe jutott Krisztus, ki a tavon
A haboknak békét ígért.
S át az éjféli sötéten, vadul,
Havas esőben, vakon,
Mint egy leples kísértet, rontott a gálya
A Norman’s Woe nevű sziklákon.
S a széllökések szünetében néha
A szárazföld felől hang jött;
A tajtékzó hullámok dobogása,
Ahogy a szikláknak csapódott.
A tajték már az orra alatt volt,
Sodródott a roncs az árban,
S egy ordító hullám a legénységet,
Mint jégcsapot, lesöpörte sorban.
S ott csapódott be, hol a habok
Fehérek, mint a gyapjúszál,
De a kegyetlen sziklák, mint a bika,
Döftek a hajó oldalánál.
Recsegő köteleit jég páncélozta,
Az árbóc a mélybe dőlt;
Mint egy üveghajó, úgy tört szét s süllyedt,
A tajték meg gúnyosan ordított!
Hajnalban a fekete parton,
Egy halász állt megdöbbenve,
Mert egy gyönyörű lányt látott ott,
Egy úszó árbóchoz kötözve.
A jeges ár ráfagyott keblére,
Sós könnyek a szemén azóta;
S látta haját, mint a barna hínárt,
A habok közt ringani róla.
Ilyen volt a Hesperus roncsa,
Hóban és éjféli fagyban;
Krisztus mentsen minket ily haláltól
A Norman’s Woe-i sziklákban!
2026. február 12.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése