57. Henry Wadsworth Longfellow: Lánykor (fordítás)

57. Henry Wadsworth Longfellow: Maidenhood

Maiden! with the meek, brown eyes,

In whose orbs a shadow lies

Like the dusk in evening skies!

Thou whose locks outshine the sun,

Golden tresses, wreathed in one,

As the braided streamlets run!

Standing, with reluctant feet,

Where the brook and river meet,

Womanhood and childhood fleet!

Gazing, with a timid glance,

Ont he brooklet’s swift advance,

Ont he river’s broad expanse!

Deep and still, that gliding stream

Beautiful to thee must seem,

As the river of a dream.

Then why pause with indecision,

When bright angels in thy vision

Beckon thee to fields Elysian?

Seest thou shadows sailing by,

As the dove, with startled eye,

Sees the falcon’s shadow fly?

Hearest thou voices ont he shore,

That our ears perceive no  more,

Deafened by the cataract’s roar?

Oh, thou child of many prayers!

Life hath quicksands, - Life hath snares!

Care and age come unawares!

Like the swell of some sweet tune,

Morning rises into noon,

May glides onward into June.

Childhood is the bough, where slumbered

Birds and blossoms many-numbered; -

Age, that bough with snows encumbered.

Gather, then each flower that grows,

When the young heart overflows,

To oembalm that tent of snows.

Bear a lily in thy hand;

Gates of brass cannot withstand

One touch of thar magic wand.

Bear through sorrow, wrong, and ruth,

In thy heart the dew of youth,

On thy lip the smilel of truth.

Oh, that dew, like balm, shall steal

Into wounds that cannot heal,

Even as seep our eyes doth seal;

And that smile, like sunshine, dart

Into many a sunless heart,

For a smile of God thou art.

57. Henry Wadsworth Longfellow: Lánykor 

Leány! kinek barna szeme lágy, 

Szemgödrében árnyék lakozik vágy, 

Mint alkonyi égbolt, ha szürkület rág!

Te, kinek fürtje a napnál is fényesebb, 

Arany fonatba font kincsesebb, 

Mint kanyargó patakok, ha nesztelenebb!

Ott állsz, tétova lábbal, megállva, 

Hol a patak a folyónak lesz párja, 

Nőiség s gyerekkor futó határa!

Nézed, félénk pillantást vetve,

 A patak gyors futását keresve, 

S a folyó széles medrét lesve!

Mély és csendes, e sikló áramlat, 

Szépnek tűnik néked e folyamat, 

Mint álmaid folyója, mi elragad.

Hát miért vársz, miért e bizonytalanság, 

Ha fényes angyalok intenek, mint a mennyei jóság, 

S hívnak az Élüszioni mezőkön át, mi valóság?

Látsz-e tovaszálló árnyakat az égen,

 Mint a galamb, riadt szemmel, éppen,

 Ha látja a sólyom árnyát a réten?

Hallasz-e hangokat a part mentén, 

Mit fülünk már nem fog fel a vízesés mentén, 

Mert megsüketültünk a zuhatag hegyén?

Ó, te sok imádságból szőtt gyermek! 

Az életben futóhomok és csapdák nyernek! 

A gond és az öregkor váratlanul vernek!

Mint egy édes dallamnak áradása, 

Reggel a délbe fordul, nincs maradása, 

Május a júniusba siklik, nincs megállása.

A gyermekkor az ág, hol álmodott 

Sok madár és virág, mi ott lakott; - 

S az aggkor az ág, mit a hó elhagyott.

Szedj hát minden virágot, mi ott terem, 

Mikor az ifjú szív túlcsordulón terem, 

Hogy bebalzsamozd a hó-sátrat e helyen.

Vigyél liliomot a kezedben; 

Érc kapuk sem állnak ellent a selyemben, 

Ha e varázspálca érinti őket csendben.

Vidd át a bánaton, bűnön, szánalmon,

 Szívedben az ifjúság harmatát e malmon, 

Ajkadon az igazság mosolyát, mint oltalom.

Ó, az a harmat, mint balzsam, besuhan 

A sebekbe, mik gyógyíthatatlanok búsan,

 Ahogy az álom lezárja szemünk, halkan, dúsan;

S az a mosoly, mint a napfény, nyilall 

Sok naptalan szívbe, hol a fény kihal, 

Mert Isten mosolya vagy te magad, egy angyali dal.

2026. február 12.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa (fordítás)

56. Henry Wadsworth Longfellow: The Wreck of the Hesperus

It was the schooner Hesperus,

   That sailed the wintry sea;

And the skipper had taken his little daughter,

   To bear him company.

Blue were her eyes as the fairy-flax,

   Her cheeks like the dawn of day,

And her bosom white as the hawtorn buds,

   That ope in the month of May.

The skipper he stood beside the helm,

   His pipe was in his mouth,

And he watched how the veering flaw did blow

   The smoke now West, now South.

Then up and spake an old Sailor,

   Had sailed the Spanich Main,

’I pray thee, put into yonder port,

   For I fear a hurricane.

’Last night the moon had a golden ring,

   And to-night no moon we see!’

The skipper he blew a whiff from his pipe,

   And a scornful laugh laughed he.

Colder and louder blew the wind,

   A gale from the North-east;

The snow fell hissing in the brine,

   And the billows frothed like yeast.

Down came the strom, and smote amain

   The vessel in its strength;

She shuddered and paused, like a frighted steed,

   Then leaped her cable’s length.

’Come hither! come hither! my little daughter,

   And do not tremble so;

For I can weather the roughest gale

   That ever wind did blow.’

Hew wrapped her warm in his seaman’s coat,

   Against the stinging blast;

He cut a rope from a broken spar,

   And bound her tot he mast.

’O father! I hear the sound of guns,

   O say, what may is be?’

’Tis a fog-bell on a rock-bound coast!’ –

   And he streered for the open sea.

’O father! I hear the sound of guns,

    O say, What may it be?’

’Somme chip in distress, that cannot live

   In such an angry sea!’

’O father! I see a gleaming light,

   O say, what may it be?’

But the father answered never a word,

   A frozen corpse was he.

Lashed tot he helm, all stiff and stark,

   With his face turned tot he skies,

The lantern gleamed through the gleaming snow

   On his fixed and glassy eyes.

Then the maiden clasped her hands and prayed,

   That saved she might be;

And she thought of Christ, who stilled the wave,

   Ont he Lake of Galilee.

And fast through the midnight dark and drear,

   Through the whisling sleet and snow,

Like a sheeted ghost the vessel swept

   Tow’rds the reef of Norman’s Woe.

And ever the fitful gusts between,

   A sound came from the land;

It was the sound of the trampling surf,

   Ont he rocks and the hard sea-sand.

The breakers were right beneath her bows,

   She drifted a dreary wreck,

And a whooping billow swept the crew

   Like icicles from her deck.

She struck where the white and fleecy waves

   Looked soft as carded wool,

But the cruel rocks, they gored her side

   Like the horns of an angry bull.

Her rattling shrouds, all sheathed in ice,

   With the masts went by the board;

Like a vessel ofo glass, she stove and sank,

   Ho! ho! the breakers roared!

At daybreak, ont he black sea-beach,

   A fisherman stood aghast,

To see the form of a maiden fair,

   Lashed close to a frifting mast

The salt sea was frozen on her breast,

   The salt tears in her eyes;

And he saw her hair, like the brown sea-weed,

   Ont he billows fall and rise.

Such was the wreck of the Hesperus,

   In the midnight and the snow;

Christ save us all from a death like this,

   Ont he reef of Norman’s Woe! 

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa 

 A Hesperus nevű szkúner volt, 

    Mely a jeges tengeren járt; 

S a kapitány magával vitte 

    Kicsiny leányát, a drágát.

Szeme kék volt, mint a lenvirág, 

    Arca a hajnal pírja, 

Kebles fehér, mint májusi rügy, 

   Melyet a tavasz kinyit ma.

A kapitány a kormánynál állt, 

    Szájában pipa füstölt, 

S nézte, a szélvész hogyan kuszál 

    Délnek s nyugatnak füst-kört.

Szólt ekkor egy öreg tengerész, 

    Ki a Spanyol-tengert járta: „

Uram, fussunk a kikötőbe, 

    Mert jön a hurrikán árnya!

Tegnap a holdnak udvara volt, 

    Ma meg már holdat se látunk!” 

A kapitány csak fújta a füstöt,

     S gúnyos nevetést szórt rájuk.

Hidegebben, vadul fújt a szél,

     Észak-kelet felől vágtat; 

Süvítve hullt a sós vízbe a hó, 

    S a habok, mint az élesztő, felálltak.

Lecsapott a vihar, s vadul sújtott 

    A hajóra erejével; 

Az megremegett, mint a riadt mén, 

    S megugrott köteleivel.

„Gyere ide! jöjj, kislányom! 

    Ne reszkess, ne félj a szélben; 

Én túlélem a legvadabb vihart is, 

    Mi valaha fújt az égen.”

Meleg tengerész-kabátba fonta,

    Óvta a maró löketektől; 

Egy kötelet vágott a törött rúdról, 

    S az árbóchoz kötözte végül.

„Ó, apám! hallom az ágyúk szavát,

     Mondd, mi lehet az a hang?”

 „A sziklás partnak jelzője az,

     A ködben konduló harang!”

„Ó, apám! hallom a puskalövést, 

    Mondd, mi lehet az, kérlek?” 

„Bajba jutott hajó, mely e dühös 

    Tengeren már nem él meg!”

„Ó, apám! látok egy fénysugarat, 

    Mondd, mi lehet az, mi kél?” 

De az apa nem felelt már többé, 

    Fagyott hulla volt, ki nem beszél.

A kormányhoz kötve, mereven, 

    Arccal az egeknek nézett, 

S a lámpás fénye a szemébe csillant, 

    Mely üveges lett s igézett.

A lányka ekkor összetette kezét,

     S imádkozott a megmenekvésért; 

S eszébe jutott Krisztus, ki a tavon 

    A haboknak békét ígért.

S át az éjféli sötéten, vadul, 

    Havas esőben, vakon, 

Mint egy leples kísértet, rontott a gálya 

    A Norman’s Woe nevű sziklákon.

S a széllökések szünetében néha 

    A szárazföld felől hang jött; 

A tajtékzó hullámok dobogása, 

    Ahogy a szikláknak csapódott.

A tajték már az orra alatt volt, 

    Sodródott a roncs az árban, 

S egy ordító hullám a legénységet, 

    Mint jégcsapot, lesöpörte sorban.

S ott csapódott be, hol a habok 

    Fehérek, mint a gyapjúszál, 

De a kegyetlen sziklák, mint a bika,

     Döftek a hajó oldalánál.

Recsegő köteleit jég páncélozta, 

    Az árbóc a mélybe dőlt; 

Mint egy üveghajó, úgy tört szét s süllyedt, 

    A tajték meg gúnyosan ordított!

Hajnalban a fekete parton, 

    Egy halász állt megdöbbenve, 

Mert egy gyönyörű lányt látott ott, 

    Egy úszó árbóchoz kötözve.

A jeges ár ráfagyott keblére, 

    Sós könnyek a szemén azóta; 

S látta haját, mint a barna hínárt, 

    A habok közt ringani róla.

Ilyen volt a Hesperus roncsa, 

    Hóban és éjféli fagyban;

 Krisztus mentsen minket ily haláltól 

    A Norman’s Woe-i sziklákban!

2026. február 12.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

55. Henry Wadsworth Longfellow: Hiawatha dala III. Hiawatha gyermekkora (fordítás)

55. Henry Wadsworth Longfellow: from The Song of Hiawatha

III. Hiawatha’s Childhood

By the shores of Gitche Gumee,

By the shining Big-Sea-Water,

Stood the wigwam of Nokomis,

Daughter of the Moon, Nokomis.

Dark behindi t rose the forest,

Rose the black and gloomy pine-trees,

Rose the firs with cones upon them;

Bright before it beat the water,

Beat the clear and sunny water,

Beat the shining Big-Sea-Water.

   There the wringled, old Nokomis

Nursed the little Hiawatha,

Rocked him in his linden cradle,

Bedded soft in moss and rushes,

Safely bound with reindeer sinews…

   Many things Nokomis taught him

Of the stars that shine in heaven;

Showed him Ishkoodah, the comet,

Ishkoodah, wiith fiery tresses;

Showed the Death-Dance of the spirits,

Warriors with their plumes and war-clubs,

Flaring far away to nortward

In the frosty  nights of Winter;

Showed the broad, white road in heaven,

Pathway of the ghosts, the shadows,

Running straight across the heavens,

Crowded with the ghosts, the shadows.

   At the door on summer evenings

Sat the little Hiawatha;

Heard the whispering of the pine-trees,

Heard the lapping of the water,

Sounds of music, words of wonder:

’Minne-wawa!’  said the pine-trees,

’Mudway-auschka!’ said the water…

    Saw the moon rise from the water

Rippling, rounding from the water,

Saw the flecks and shadows on it,

Whispered, ’What is that, Nokomis?’

And the good Nokomis answered:

’Once a warrior, very angry,

Seized his grandmother, and threw her

Up into the sky at midnight;

Right against the moon he threw her;

’Tis her body that you see there…’

   When he heard the owls at midnight,

Hooting, laughing in the forest,

’What is that?’ he cried in terror;

’What is that?’ he said, ’Nokomis?’

And the good Nokomis andwered:

’That is but the owl and owlet,

Talking in their native language,

Talking, scolding at each other.’

   Then the little Hiawatha

Learned of every bird its language,

Learned their names and all their secrets,

How they built their nests in Summer,

Where they híd themselvers in Winter,

Talked with them whene’er he met them,

Called them ’Hiawatha’s Chickens’.

Of all beasts he learned the language,

Learned their names and all their secrets,

How the beavers built their lodges,

Where the squirrels híd their acorns,

How the reindeer ran so swiftly,

Why the rabbit was so timid,

Talked with them whene’er he met them,

Called them ’Hiawatha’s Brothers’…

55. Henry Wadsworth Longfellow: Hiawatha dala 

III. Hiawatha gyermekkora

   Gitche Gumee partja mentén, 

Fénylő Nagy-Víz tükre mellett 

Állt a vén Nokomis sátra, 

Hold leánya, Nokomisé. 

Mély sötét erdő mögötte, 

Komor fenyők árnya nyúlt fel, 

Tobozt ringató fenyőfák; 

S csillogott előtte víz-szín, 

Tiszta, napfényes a víz-szín,

 Fénylő, tiszta Nagy-Víz tükre.

   Ott a ráncos, vén Nokomis 

Dajkálta a kisded arcát, 

Hársfa-bölcsőben rázta, 

Mohával s sással puhítva,

 Szarvas-ínnal átkötözve...

    Sok mindenre tanította: 

Égbolt fénylő csillagára; 

Mutatta az Ishkoodah-t, 

Üstököst, a láng-hajasat; 

Szellemeknek Haláltáncát, 

Tollas, bunkós harcosokkal,

 Kik északon fénylenek fel

 Téli fagyos éjszakákon;

 Mutatta az Égi Utat, 

Árnyak útját, szellemekét, 

Mely az égen átnyilallik, 

Sűrűn lakják holt lelkek, árnyak.

   Nyári estéken a küszöbön 

Ült a pici Hiawatha; 

Hallgatta a fenyők suttogását,

 Hallgatta a víz csobogását, 

Zengő zenét, bűvös szót: 

„Minne-wawa!” – mondták a fenyők,

 „Mudway-auschka!” – mondta a víz.

   Nézte, amint kél a Hold, 

Fodrozódva, gömbölyödve, 

Látta rajta a foltokat, 

Súgta: „Mi az ott, Nokomis?”

 S a jó Nokomis így felelt: 

„Élt egy harcos, bősz haraggal,

 Megragadta nagyanyját és

 Feldobta az éjféli égbe;

 Egyenest a Holdra dobta;

 Az ő testét látod ott fent...”

   S mikor éjfélkor a baglyot 

Hallotta kacagni, búgni, 

„Mi az ott?” – kiáltott félve; 

„Mi az ott?” – kérdezte: „Nokomis?” 

S a jó Nokomis így felelt: 

„Bagoly az és bagolyfiók, 

Saját nyelvükön beszélnek, 

Perlekednek egymással csak.”

   Így tanult meg Hiawatha 

Minden madár-nyelvet szépen, 

Nevüket s minden titkukat, 

Hogy építenek fészket nyáron, 

Hová bújnak el a télben, 

Beszélt velük, ha találkoztak, 

S hívta őket: „Hiawatha csibéi”. 

Minden vadnak tudta nyelvét, 

Nevüket s minden titkukat,

 Hogy hord várat a hód-építő, 

Mókus hová rejti makkját, 

Szarvas miért fut oly gyorsan, 

Nyuszi miért oly ijedős

, Beszélt velük, ha találkoztak,

 S hívta őket: „Hiawatha testvérei”...

2026. február 11.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével