Írta: Kohut Katalin
Egyedül állok ion oszlopomon,
bárányfelhők között világ felett,
középütt aranylás, mint homlokomon,
hívogat a múlt, vég elrendeltetett.
Jövőm hová vezet, még nem tudhatom,
talán felélednek régi őserők,
eljönnek értem, majd eggyé támadunk?
Arcomat már nem árnyékolják redők.
Állok a világ felett egymagamban,
szólít a csendből mennyei égi hang,
szívem repdes békére egyhuzamban,
rászállott nyugalom, szól lélek-harang.
Kedvesem, felhős utamon kereslek,
szólít a mindenség, néven nevezlek.
2014. május 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése