Egykor én úgy születtem,
szívemet hordtam testemen,
érzéseimet tükrözte szemem,
így hamar megsebesültem.
Ha szépen néztek, szárnyaltam,
nevettem és daloltam,
a haragos arctól megijedtem,
összerándított a félelem.
A világban sokan élnek,
kik jót és szépet remélnek,
igaz szívet, hű barátot,
egyre többször találok.
Bár nem látom a szíveket,
álarc takarja a könnyeket,
mégsem fut el a reményem,
az igaz embert keresem.
Töviseket kaptam sokat,
gyűltek bennem a fájó nyomok,
seb után seb, fájó emlék,
ezt őrzi a szív-növendék.
Ki a szívét kívül hordja,
nem kerüli el a sorsa,
mert vannak, kik nem viselik,
a tiszta szív fényét irigylik.
Dühösek és szitkot szórnak,
ha őszinte tekintet fogadja,
szemet oltanának, mert nem bírják
látványát sem az ostobák.
Szemem ma is a fájdalmat mutatja,
sajgó szívem kívül hordja,
sebeket őriz a testem,
de belül megerősödtem.
Jól rejtegetni nem lehet
az igazságot és a szemet,
már nem vádlón nézek,
elapadt könnyekkel élek.
2012. november 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése