Kohut Katalin: "Amikor én kicsi voltam"

Kohut Katalin: Amikor én kicsi voltam

„Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.”

– Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Dallamok a gyerekszobából

Amikor én kicsi voltam, nem érdekelt semmi más, csak a gyerekszobába behallatszó, tiszta dallamú filmzenék, slágerek és operettek. Anyám vékony énekhangját már messziről hallottam; a zene, a dal szinte áramlott be minden porcikámba. Hamar megjegyeztem a Volga, Volga című orosz dalt, meg a „Szív küldi szívnek szívesen” akkori néprádiós slágereit.

Másfél éves korom óta énekeltem. Kezdetben mord nagyapámnak adtam elő a számokat, akihez naponta áttotyogtam villásreggelizni – általában rántottát ettünk. Miután alaposan kifaggattam, hogy mire jó a sétapálcája, a kezembe vettem azt, és azzal a kezemben adtam elő Németh Lehel Fogj egy sétapálcát című számát a nagyszüleimnek. Mindig elvarázsoltan rácsodálkoztam nagyapa bajszára. Nem tudtam akkor még, hogy ilyenek a férfiak, mert a családtagok és az osztálytársak között mindenkit velem egyenrangúnak tekintettem, így a fiúkat és a nemi különbségeket észre sem vettem.

Aztán 1961-ben egy fehér autó gördült a Thököly utcai családi ház elé. Nagyapát elvitték, és soha többé nem láttam őt.

Mi a Honvéd utcában laktunk, egy kisközben. A szüleim Szenci, a szamaras szódás házát vették meg, így a mi gyerekszobánk az egykori szamáristállóból lett kialakítva. Édesapám saját kezével épített magas kőkerítést a ház elé, lebetonozta az udvart, és minden helyiséget villanyvezetékkel látott el.

A szomszéd öregek bölcsessége

Miután elveszítettem nagyapát – az első biztos kézfogást, akivel a szívbéli szeretetet elvitték tőlem –, átjártam a szomszédos bölcs öregekhez beszélgetni. Tulpa néniékhez naponta benéztem. Udvariasan üdvözöltem a házaspárt, ők pedig leültettek a konyhai ágyukra, és megkínáltak egy pohár frissen főzött cikóriakávéval. Én nem ismertem a kávét, nálunk otthon nem volt ilyen; apa csak tejeskávét készített néha, vasárnaponként pedig kakaót, amelyet kaláccsal és teavajjal fogyasztottunk el.

Tulpa és Csabai bácsiéktól sok orosz népdalt tanultam, amelyeknek nagy részét – mint a Levél a hadnagynak címűt – azóta sajnos elfelejtettem. Az öregek sokat meséltek a két világháborúról, meg arról, milyen volt az élet a születésem előtt. Mivel kölcsönösen megadtuk egymásnak a tiszteletet, nagyon jókat beszélgettünk, szinte nem tudtunk egymás nélkül élni.

Egy napon újra átmentem Tulpáékhoz. Illedelmesen, kissé alázatosan köszöntem, mint aki megadja a tiszteletet a másik házának, hálásan azért, hogy megengedik, hogy a lelki előszobájuk küszöbét átlépjem. Tulpa néni ekkor a szájára tette a kezét, és mutatta, hogy beszéljek csendesebben. Meglepődtem, mert világéletemben halkan beszéltem. Ekkor halkan annyit mondott: „Tulpa bácsi elaludt.” Benéztem a szobába, és valóban ott feküdt az ágyban, mozdulatlanul.

Csak később, anyámtól tudtam meg, hogy a lelki társaim egyikét elvitte a halál, amit gyermekként még nem értettem. Amikor megkérdeztem Tulpa nénit, ő úgy magyarázta, hogy az emberek valójában soha nem betegek. Amikor elérik azt a kort, hogy a hosszú, bölcs tapasztalatokkal teli évek után véget ér az egyszeri életük, egyszerűen lefekszenek és elaludnak.

Csabaiékhoz ritkábban jártam; tisztes távolságból figyeltem, amikor Amerikából hazalátogattak a fiaik egy gyönyörű, fehér Mercedessel.

Édesapám gondoskodása

Anyám néha rám bízta, hogy a járványtemetővel szemközti Koleszár-boltba elmenjek kannás tejért és kifliért. Nem szívesen jártam boltba, de megvigasztalt a tudat, hogy az ismeretlen boltos a visszajáró apró helyett gyakran adott egy-egy fruttit, karamellát, vagy ötvenfilléres Boci csokit. Ha öt fillérrel tartoztam, egy cukorkát kaptam helyette.

Apa végtelenül gondoskodó ember volt. Általában, amikor otthon volt, ő főzte az ebédet, készítette a reggelit és a vacsorát. Maga gyűjtötte és termelte a gyógyteákat, amelyekből magas C-vitamin-tartalmú italokat főzött nekünk. Ő maga szedte a feketeribizlit, a málnát, a galagonyát és a csipkebogyót – mindenféle erdei és mezei gyümölcsöt, amelyekből fenséges szörpöket készített. Együtt jártunk leszedni az ismerősök kertjében a gyümölcsöket, amiket aztán közösen tettünk el üvegekbe. Nálunk még karácsonykor is volt szőlő felfűzve a spájzban, a veremben pedig alma és mindenféle zöldség lapult. Gyakran elkísértem apát a zöldségboltba is, ahol mindig vásárolt vitamin dús aszalt szilvát, az ünnepekre pedig banánt, narancsot, fügét és mogyorót – minden földi jót.

Félévente egy kerekes kocsival nagy zsákos lisztet és cukrot vásárolt be, így otthon mindig volt mihez nyúlni. A havi nagybevásárlásokat együtt végeztük Ida néni boltjában.

Karácsony előtt apa mindig megvásárolt egy malacot, amit közösen vágtunk le. Én persze sosem néztem oda, hogy ne fájjon a szívem – ahogyan a tyúk- és nyúlvágáskor is mindig eltakartam a szememet. A malachúst besóztuk, hogy húsvétra is legyen füstölt húsunk, hiszen akkor, a hatvanas évek elején még nem lehetett hűtőszekrényt kapni. Saját kolbászt, hurkát és sonkát ettünk. A tepertővel bödönökbe elrakott házi zsír fenséges volt, kitartott egész évben. Apa az egészséges táplálkozásra tanított minket: télen gyakran adott fokhagymás pirítóst, mert azt vallotta, hogy a fokhagyma minden bajtól megóvja az embert. Egyetlen dologra haragudott tiszta szívéből – amit mások csak titokban mertek elmondani nekem –: a cigarettára. Gyermekként még nem értettem, miért.

A Spartacus balszélsője és a természetjárók

Apa neves focista volt, a sátoraljaújhelyi Spartacus futballcsapatának zseniális balszélsője. Az NB II-es csapatuk egyszer még a Fradit is legyőzte, ahol korábban egy névrokonunk szintén játszott.

Amikor később a csapat edzője lett, sokszor kimentem megnézni a meccseit; mindenki szerette és mélyen tisztelte őt. Már akkor megalapította a Spartacus Természetjáró Szövetséget, és minden hétvégén kirándulni vitt minket: vártúrákra, kéktúrákra. Mindig csodáltam a páratlan szervezőkészségét. Minden évben a Balatonon nyaraltunk, apa intézte a természetjáró tagoknak az ötvenszázalékos vonatjegyet és a kedvezményes balatoni ebédet.

Amikor hajnalban elindultunk a hosszú, egész napos odajútra, a tagok egy külön vasúti kocsit kaptak, ahová senki más nem jöhetett be. Végigénekeltük az egész utat, amit mérhetetlenül élveztem. Az egyik nagy kedvencünk a pörgős balatoni útidal volt:

„A Balatonnál oly' jaj de jó, fürdik a nyaraló,

minden hullámnál fejre áll, és a láb kalimpál...”

A dal végén felemelt kézzel, csettintve skandáltuk, hogy „huhu!” – pontosan annyiszor, ahányszor elénekeltük a dalt.

A Balatonon táborokban voltunk elhelyezve. Apa mindig kijelölt egy-egy őrt a tábor két oldalára, éjszakánként pedig ő maga vigyázott a hegyközi és bodrogközi lányok biztonságára. A természetjáró tagoknak fényképes tagsági könyvük, igazolványuk volt, és havonta rendszeresen fizették apának a tagsági díjat. Apa emellett gyakran rendezett izgalmas tájékozódási futásversenyeket is a természetjáró szövetséggel, amikre mindig öröm volt emlékezni.

Sátoraljaújhely és a Kohut család öröksége

Sátoraljaújhely, a hét hegy városa, mély történelmi és szellemi gyökerekkel rendelkezik. A Sátor-hegy és a környező vonulatok története a múlt ködébe vész; egykor olyan mitikus és különös elméletek, történetek kötődtek hozzájuk, amelyek az emberi lélek nemesítéséről, Kelet népeiről és a különböző kultúrák találkozásáról szóltak. Voltak, akik élénken keresték ezeket a szellemi összefüggéseket, irodalmi és pszichográfiai művekben kutatva a hegyek titkait, ám ezek a bonyolult, XX. századi elméletek sokak számára maradtak felfoghatatlanok.

Gyermekként persze nem értettem ezeket a nehéz gondolatokat, s azt sem, miért kellene bárkinek is terheket hordoznia vagy nélkülöznie. Számomra az igazi emberséget édesapám mutatta meg. Őt a tanács a születésemkor megbízta a helyi cigányság gondnoki feladataival. Apa naponta járt hozzájuk, mérhetetlen mély empátiával és tisztelettel fordult feléjük. Beosztotta a pénzüket, odaadta nekik a boltra valót, összeírta, mi szükséges aznapra reggelire, ebédre vagy vacsorára, és mindenben önzetlenül segített nekik. Tőle tanultam meg, hogy az emberi példamutatás, az udvariasság, a barátságosság, a melegség és a jószívűség az egyetlen igaz út, amely a méltó emberi életformához vezet. Apát csodálták a munkatársai a szorgalmáért, s azért, hogy szinte ingyen, tiszta szeretetből dolgozott. Ezt az önzetlenséget később az élet tőlem is megkövetelte, hiszen a családommal együtt sokszor tapasztaltuk meg, milyen a legkevesebb fizetségért a legtöbb munkát elvégezni.

A családunk múltja amúgy is tele volt megpróbáltatásokkal és súlyos terhekkel, amelyekről a nagynémém, Kohut Piroska is beszélt néha. Nagymamát a Dohánygyár sajnos nyugdíj nélkül küldte el, nagyapának mint városi embernek pedig már egyáltalán nem jutott munka abban a nehéz rendszerben. Bátyja, Kohut István cipészként dolgozott a nyári konyhában. Gyakran faggattam a morddá vált István bácsit, hogy mi történt a lábával, mitől lett sánta, de ő sosem akart beszélni a múlt fájdalmairól. Másoktól tudtam meg később, hogy a Kohut nevet a háborús időkben és a náci elnyomás alatt többen is felvették menedékként, s hogy a családunk története milyen mélyen összefonódott a Magas-hegy vidékének történelmi drámáival.

Gyermekkori játékok és a karácsony varázsa

A nehézségek ellenére a gyermekkorom tele volt vidámsággal és dallammal. Táncdalfesztiválosdit és Ki Mit Tud-osdit naponta rendeztünk: igazi énekversenyeket tartottunk, ahol általában egy kis zsűri is helyet foglalt. Mondhatom, mindig én voltam a legjobb! A hangszálaim valahogy úgy működtek, mint egy magnetofon: a szívembe rögzítettem a dalokat, és az énekesek eredeti hangján, tökéletesen utánozva adtam elő a slágereket.

Naponta játszottunk az udvaron Piri-kötelet is, miközben a jól ismert mondókát skandáltuk: „Ugorj mackó, ugorj hát, fordulj egyet, nyújtsd ki a kezedet, érintsd a földet, ugorj ki!”

Már egészen pici koromban imádtam ruhákat tervezni. Mindig a harmonikus színösszeállításokat kedveltem, különösen a tiszta fehéret. A babáimat kihordtam egy kis pléden a Hecskére, és megpróbáltam nekik megvarrni az elgondolt kisruhákat. Kezdetben persze nehezen ment a varrás, sokszor kísérleteztem vele, és a cérna mindig kicsúszott a tűből, míg végül rá nem jöttem, hogy egy kis akadály – egy csomó – kell a fonal végére. Nagy büszkeség volt megtanulni a csomókötést!

A másik nagy kedvencünk a boltososdi volt. Leültünk a fűbe a gyomnövények közé: a papsajt kerek leveleit téptük le pénznek, a kis gumója pedig a kenyeret helyettesítette a boltban. Játék közben tanultuk meg, hogyan kell udvariasan boltba menni, köszönni, szépen kérni és válaszolni.

Édesapám rendkívül sokoldalú ember volt, egyik szakmája szerint villanyszerelő. Neki köszönhetően nekünk már a hatvanas évek elején gyönyörű, soros kapcsolású karácsonyfa-égőink voltak. Mindent maga készített, a házat is saját kezűleg újította fel, betonozta, mérhetetlenül sokat dolgozott a családért.

Szenteste, télen az udvarra küldött minket, mi pedig ott, a hidegben izgatottan vártuk a Jézuskát. Mindig nagyon kíváncsiak voltunk az ajándékokra, de igyekeztünk jó gyerekek lenni. Én időnként eljártam a római katolikus templomba meggyónni az apró bűneimet: például ha feleseltem apával, ha csúfoltam a testvéreimet, vagy ha mértéktelen voltam a süteményekben és a finom, hagymás-tejfölös ételekben.

Este öt óra körül terítették meg a vacsorát Vilia napján (szenteste). Általában mákos bobájka volt az ünnepi étel – amit én annyira nem szerettem –, de mellette legalább tizenkétféle fenséges torta és sütemény sorakozott az asztalon. Apa az ünnepekre maga főzte a sört, és a különféle likőröket is ő készítette. Mivel saját szőlője ekkor még nem volt, a jó bort Szép Páltól, a természetjáró barátjától vásárolta meg.

Hat óra körül aztán megszólalt a kis csengő a gyerekszobában. Ilyenkor áhítattal, egymás mögött állva vártuk a csodát, és azt lestük, ki lesz a legbátrabb, aki először lép be a Jézuska-látta szobába. Általában Gyuszi öcsém volt az első. Miután átvettük az értékeket, boldogan vettük birtokba az ajándékokat: én legtöbbször csodás babát, könyveket vagy kisvasalót kaptam, a testvéreim pedig autókat, fiús játékokat és szintén könyveket. A könyv nálunk a legnagyobb kincsnek számított. Miután otthon megtartottuk a karácsonyt, átmentünk a nagymamáékhoz kántálni. Az ajtó előtt állva énekeltünk a saját készítésű betlehemünkkel, amelyben Mária, József, a kis Jézus és a hét szent volt látható. Az unokanővéremnek gyönyörű, kék desszertes szaloncukra volt, amin kislányként mindig elcsodálkoztam, hogy vajon érdem szerint jár-e – ő ugyanis egy kicsit féltékeny volt a szép énekhangomra, amit gyermekként még nem igazán értettem.

A babaszobabútoromat a születésemkor vehették a szüleim; csodaszép volt, a felnőttek bútorának pontos mására készült. Még egy behajtható szárnyú tükör is tartozott hozzá, éppen olyan, mint a gyerekszobai nagy tükör. Ebben naponta nézegettem az arcomat két oldalról, és felfedeztem, hogy a két felem nem teljesen egyforma. Volt egy saját kis díványom és két fotelem is gömbölyű asztalkával, amin egy apró porcelánváza állt. Télen zöld dudvát, vadvirágot tettem bele, mert én egyformán szeretem a vadvirágokat és a nemes virágokat is – a legfontosabb az, hogy élő legyen és zöld. Volt egy nagyméretű, gyönyörű babakocsim is, praktikus, reluxás, összecsukható tetővel.

Bölcsődei emlékek, furulya és a Kodály-módszer

A születésem idején vezették be a lakásokba a „kékes” televíziót, de hétfőnként ekkor még nem volt adás. Ilyenkor apa diafilmeket vetített nekünk a sötétben, én pedig büszkén olvastam fel a történeteket a testvéreimnek, főleg Jókai-műveket. Egyik emlékezetes hétfői vetítés alkalmával az öcsém hirtelen felkapta a karácsonyra kapott, féltett porcelánfejű babámat, és a földhöz vágta – ez máig élénken él bennem.

Bölcsődébe és óvodába korán reggel, még hajnalban jártunk, mert anyámnak ötre munkába kellett mennie a szövetkezetbe, ahol kezdetben dadusnak, majd varrónőnek állt. Anyám a korai kelés és a sietség miatt sokszor volt ideges; sietve ráncigált minket, hármunkat a téli hidegben. Beültetett kettőnket a nagy babakocsiba, a bátyám pedig gyalog szaporázta a lépteit mellettünk. Otthon cserépkályhával fűtöttünk, amelyet egy Szegedi nevű mester rakott nekünk a két szoba közé. Ott melegítette anyám a ruháinkat a kályha mellett, hogy ne legyen hideg, amikor ránk adja.

A bölcsődei dadusoktól nagyon féltem, mert szigorúak és durvák voltak; egyikük egy hirtelen mozdulattal ki is rántotta a csípőcsontomat. Az óvodai évekből a farsangra emlékszem a legszívesebben, amikor anyám gyönyörű magyar kislánynak öltöztetett be: pöttyös szoknyát, fekete mellényt és fehér, puffos ujjú blúzt adott rám. Gyermekként még nem ismertem és nem szerettem a fekete színt, nem akartam felvenni a fekete mellényt és a bokacipőt sem, mert csúnyának találtam őket. A farsang előtti napon anyám – az apa által simára csiszolt konyhai beton miatt – gumipapucsban, énekelve vasalta a ruháinkat. Mi ezalatt az öcsémmel megkaparintottuk az asztalon felejtett ollót, és gyorsan levágtuk egymás göndör tincseit. Nekem később mindig az a közmondás jutott eszembe erről a csínytevésről, hogy: „Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való!” Szinte minden óvónő és gyerek arcára emlékszem abból az időből, különösen a kedves barátnőimre, Táncos Ágira és Hantos Ágira.

Később anyám a Petőfi Sándor Állami Általános Iskola ének-zene tagozatára vitt el felvételizni, ahol Tálas Julianna, egy volt apáca vizsgáztatott engem. Én nagy bátran operettslágereket énekeltem neki, mire ő mosolyogva azt mondta, hogy valami kevésbé „világi” dalt kérne, mondjuk egy szép népdalt. Ám a népdalokat ekkor még nem ismertem.

Első osztálytól kezdve Kodály Zoltán módszere alapján kötelező volt a furulya és a néptánc tanulása. Furulyából mindig kitűnő, ötös voltam, otthon is egész nap lelkesen gyakoroltam. A sárga, okos kutyánk – aki sokszor még focizni is szokott velünk – ilyenkor odaült elém, és velem együtt „énekelt”. A kórussal állandóan szerepeltünk a helyi színházban, bemutattuk a tanult dalokat és a csodálatos Kodály-kórusműveket nyolc éven keresztül. Legnagyobb kedvenceim a Forr a világ, a Gergelyjárás és a Lengyel László voltak. Ezeket a műveket a híres Aggteleki cseppkőbarlangban és Gyöngyösön is nagy sikerrel adtuk elő az országos Kodály-kórustalálkozókon.

Negyedik osztályban kötelezően választanunk kellett egy második hangszert. Julika néni az oboát javasolta nekem, de mivel a gyerekek azt mondták, hogy a fúvós hangszerek elviszik a széllel az ember fogait, én inkább a zongorát, majd a finom, nőies és lírai gitárt választottam. Az énektanárnőm szerint én voltam a legtehetségesebb énekese az iskolának. Büszkén be is jelentett az országos népdalfesztiválra, ahol a híres Béres Ferenc volt a zsűri elnöke. Azonban a színpadon hirtelen elnémultam: a lámpaláztól egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

A Kodály-osztályban mindenesetre tökéletesen megtanultam kottázni, és mélyen megszerettem a régi népdalok gyönyörű, hajlításos motívumait. Amikor szomorú voltam, ezekkel a tiszta dallamokkal vigasztaltam a lelkemet. Gitárból végig ötös voltam, a legjobb tanuló – akárcsak később a gyors- és gépíró iskolában, vagy matematikából a gimnáziumi évek alatt.

Mélyen csodáltam Prókai Gyula magyar tanár urat, mert a tökéletes, tiszta magyar nyelvre tanított minket. Nála minden diák kiválóan tudott ragozni, szófajokat és mondatokat elemezni. Már úgy lépett be az osztályterem ajtaján, hogy hangosan mondta a „vár” igét, és azonnal feladta a leckét, hogy milyen időben és módban kell ragozni, miközben rámutatott valakire. Számomra ez a magyar tanár – a szívem egyik pitvarát örökre elfoglalva – mindig a nagybetűs EMBER és az igazi pedagógus marad. Ő tanította meg nekem a felesleges sallangoktól, cifrázásoktól és idegen szavaktól mentes, tökéletesen egyszerű, mindenki által érthető, szabatos magyar nyelvet.

Az én gyermekkori álmaimban a mélyen tisztelt tanáraim mindig elegáns öltönyben és kosztümben jártak. Ezzel a megjelenéssel adták meg nekünk, gyerekeknek is a tiszteletet, jelezve, hogy megtiszteltetés számukra átadni a tudásukat – s nekem is hasonló méltósággal kellett volna viszonoznom ezt, ami egy darabig sikerült is az életben.

Az évszakok rendje és a sorsfordulók

Az időjárásról is illik szót ejteni, hiszen gyermekkoromban a természet még hűen követte a négy évszak igazi rendjét. Télen az utcabeliek mindig gondosan ügyeltek arra, hogy már hajnalban elgórják a havat. Én egy általuk emelt, biztonságos hóösvényen haladhattam az iskolába; a járda mentesítésével felhalmozott hófalak olykor kétszer olyan magasak voltak, mint én, így szinte ki sem látszottam a fehér barikádok mögül.

A tavasz a fecskékkel, rigókkal, gólyákkal és megannyi költöző madárral érkezett meg, s mindig ámulatba ejtett a zöld pompájával. Ilyenkor mérhetetlenül boldog voltam, a szívem egész nap ünnepelt és dalolt. Március 8-án, nőnapra mindig kaptam hóvirágot vagy ibolyát. Azokban a napokban olyan gyönyörűen és melegen sütött a nap, hogy büszkén jártam a tavaszi ballonkabátomban, rövid szoknyában, lenge blúzocskában és könnyű szandálcipőben. A nyarak kellemesek voltak, harminc fok körüli meleget hoztak, tele utazással, meglepetésekkel, játékokkal, kerékpározással és tiszta kacagással. Az életem későbbi, nehéz fordulataiban a dal maradt az egyetlen igazi vigasztalóm: a saját hangom, amellyel újra és újra elringattam a megsebzett szívemet.

Azóta a lelkemben mintha állandósult volna az ősz. Az őszi táj számomra szimbólummá vált – a kétértelmű dolgokat azonban nem szeretem, a titokzatos, háttérben húzódó szálak és a költészeti elméletek mindig is távol álltak tőlem. Ősszel a fák lehullatják az életleveleiket, eltemeti őket a rozsdás föld, hogy humusszá válva adjanak új erőt. Sokat kellett tanulnom és olvasnom, nagy költők és titkosabb írások sorait kutatnom, hogy megértsem a világot, s azt, hogy a költészet és a valóság mélyén milyen rejtett igazságok húzódnak meg, amelyekre a nagyvilágnak egyszer majd rá kell ébrednie.

1967-ben aztán elváltak a szüleim, és ettől kezdve a sorsunk gyökeresen megváltozott: megismertük a nehéz nélkülözést. Sokszor nem volt elegendő ennivalónk, ruhánk, meleg szobánk, de még ceruzám és radírom sem akadt. Mélyen szégyelltem iskolába menni – én, akit korábban a legtehetségesebbként tartottak számon, hirtelen egyedül maradtam, mintha senki sem törődött volna többé velünk. Édesapám, aki a számomra a nagybetűs, csodálatos embert és az utolsó biztos menedéket jelentette, több súlyos betegség után elhunyt. Sírjánál a szívem mélyen leborult, s egy részét ott is temettem el vele együtt. Akkor még sírni sem voltam képes; csak álltam döbbenten, némán, képtelenül felfogni a megmásíthatatlan halál fogalmát. Ő volt a második nagy veszteségem a nagymama után, aki a családunkért és a fiáért való szüntelen aggódás miatt kapott végzetes szívinfarktust. Akkoriban mintha még az elemek is ellenünk esküdtek volna: egy hirtelen jött jégeső teljesen elverte azt a szőlőt, amelyet apa a válás után vásárolt, s amelynek termésével próbált új életet kezdeni.

Később mostohaapa került a házhoz, de a körülményeink továbbra is rendkívül nehezek maradtak, az emberi melegség hiányzott az életünkből. Nem támogatták a továbbtanulásomat sem, a gimnáziumi jelentkezés napján szinte bezárva találtam magam. Az általános iskolai ballagásomra egyedül a nagynéném, Piri néni jött el egy szép csokor virággal. A lelkem azonban már annyira összetört a mellőzöttségtől, hogy szinte meg sem értettem, miért vagyok én fontos az ő számára, amikor körülöttem mindenki azt éreztette, hogy nincsen rám szükség.

A nyolcvanas években aztán a munkámban találtam meg a menedéket: naponta vezettem a küldöttgyűlések hosszú jegyzőkönyveit gyorsírással, majd gépírással tisztáztam le a szövegeket. A kollégáim sokszor rácsodálkoztak és mosolyogtak a hibátlan helyesírásomon, amit én szerényen fogadtam. Később, a sors újabb játéka folytán, szinte elölről kellett kezdenem mindent, s az írással és olvasással is újra meg kellett küzdenem. Pedig a tanulás iránti vágyam sosem múlt el: matematikából egykor szinte versenyeztem Godó Zoltán tanár úrral az órákon, hogy melyikünk tudja gyorsabban és szebben megoldani a feladatokat. Számviteli főiskolára és jogi egyetemre készültem, miközben a zenei múltamat és a tehetségemet háttérbe szorítva a népművészet és a tudomány felé fordultam.

A csend évei és a szív négy pitvara

Negyven hosszú évig nem énekeltem. Megkövült arccal és tekintettel, némán tűrtem a sorsot, amelyet a körülmények rám mértek, s miközben titokban mindig reménykedtem a segítségben, soha senkinek nem beszéltem a velem történt igazságtalanságokról. Teljesen megnémultam, csak magamba temettem a csapásokat. Harminc év telt el, mire újra elő mertem venni a gitáromat, hogy dalokba, versekbe és novellákba öntsem az életem igaz történetét. Amikor később úgy éreztem, hogy a művészetemet és a festményeimet a külvilág nem méltányolja, s a kommunikációs lehetőségeim is beszűkültek, a végső erőmmel az interneten keresztül kértem segítséget, mert az a belső meggyőződés hajtott, hogy a világnak meg kell ismernie a családom és a magam igazát, mielőtt végleg elcsendesednék.

Több mint tíz éve már, hogy nincsen meg a régi hangom és a tiszta beszédképességem, s elveszítettem azokat a külső ékességeket is, amelyek régen, a harmónia, a szépség és a tisztaság idején a gyönyörűségemet jelentették. Pedig kislányként mindig azt terveztem, hogy ha megnövök, tanítónő leszek: a szép dolgokra, énekre és tiszta magyar szóra fogom tanítani a gyermekeket, jó példát mutatva mindenkinek. Világéletemben csak a csodálatos tehetséget, a tiszta hangot és a belsőből fakadó igazi szépséget kerestem az emberekben.

Én mindenkit szépnek láttam, akit tiszteltem és csodáltam. Láttam édesapámat a két egyszerű öltönyével – az ünnepi barnával és a hétköznapi kékkel –, a melegítőnadrágjával, amiben túrázni járt, s az esőkabátjával, amit a viharokban viselt. Emlékszem minden tárgyára, amellyel a hosszú túrákat szervezte nekünk, miközben cipelte helyettünk a kisszékeket, az ennivalót és az italt. Döbbenetes és felfoghatatlan az az önzetlenség, amivel egy apa képes körülvenni a gyermekeit, a helyes életre és a jóra való nevelés mellett. Gyermekként én magam csak szép, tiszta ruhákra vágytam; a piros színt valamiért elutasítottam, s élénken tiltakoztam, ha rám akarták adni. Amikor másoktól kapott, elhasznált ruhákat hoztak nekem, mélyen megszakadt a szívem. A szüleim válásáig a testvéreim mindig elegánsan, öltönyben és kalapban jártak, én pedig szép orkán- vagy ballonkabátot viseltem kalappal – minden ruhámnak megvolt a maga hozzáillő cipője és táskája. Később, felnőttként is hű maradtam ehhez a harmóniához: még a szűkösebb időkben is elegánsan, a fekete és a fehér színek letisztult kombinációjában, szép kiegészítőkkel jártam.

Édesanyámmal való kapcsolatom mély sebet és egy hatalmas, betöltetlen űrt hagyott a szívemben – az anya szó számomra fájdalmat hordoz, mert bár mindig megadtam neki a kötelező tiszteletet, a tetteivel rengeteg ártalmat hozott az életembe. A saját gyermekeimnek azonban már egy egészen más világot teremtettem: nevelő célzatú, szép történeteket meséltem nekik, amelyekbe a saját cselekedeteiket szőttem bele, s rengeteget játszottunk közösen kitalált énekes, gitáros és nyelvi játékokat. Szentül hittem, hogy a személyes példamutatás, a szülői gondoskodás és a tiszta szeretet elegendő útravaló ahhoz, hogy a gyermekeim szíve biztonságban legyen, s önálló, szilárd belső törvényekkel rendelkező, értékes felnőttekké váljanak a világban.

A felfoghatatlan szenvedések és a sorscsapások ellenére az életemben megtanultam az igazi alázatot, az emberiség csendes szolgálatát és a méltóságteljes tűrést. Megértettem, hogy a legnagyobb gazdagság a világon nem a tárgyakban, hanem a lélek mélyén gyökerezik. A szívemben ma is négy különálló pitvart tartok számon az arra érdemeseknek. Az első rekeszt még soha nem tudta betölteni senki: itt él az az ideál, aki legalább olyan nagybetűs, oltalmazó és gondoskodó ember, mint amilyen édesapám volt – jóságos, szelíd barna szemekkel és tiszta erkölcsi törvényekkel, akinek nincs szüksége külső tiltásokra vagy útmutatásokra, mert ő maga testesíti meg a rendet.

A második szívrekesz édesapámat, az öcsémet és a drága gyermekeimet jelenti – ők mindörökké velem maradnak, bármi is történjék. A harmadik szívrekeszemben a nagybetűs emberek és a mélyen tisztelt tanáraim élnek, akik formálták a lelkemet: a magyar-, a matematika- és az énektanárom, valamint a két szülészorvosom. A negyedik rekesz a jó barátok helye volna; az eddigi barátaim azonban sorra elfordultak tőlem, mert nem tudtak vagy nem akartak azonosulni a nehéz végzetemmel, és nem értették, mi történik velem. Ezért sajog és fáj ma is a barátok üresen maradt helye – bár sokszor megelőlegeztem a bizalmat, végül mindig magamra hagytak. Mégis, minden érzelem, ami bennem él, olyan tiszta és hatalmas, mint egy örök szerelem: születésem óta rajongok a tökéletesért, a szépért, a tiszta hangokért, a dallamok hajlításaiért, a harmóniáért és mindenért, ami felemeli az embert, aki a szabadságában alkot, szárnyal, és a tudását átadja a jövő nemzedékének.

Amikor kicsi voltam, és jöttek az emberek, hogy felköszöntsenek a születés- vagy névnapomon, én ijedtemben mindig elbújtam a nagy diófa asztal alá vagy a szekrény mélyére, hogy ne találjon rám senki. Úgy éreztem, ha otthon nem kapok tiszta szeretetet, és ha naponta megaláznak abban az emberségemben, amivel a világra jöttem, akkor nem is lehetséges, hogy engem valóban szeressenek. Mert a szeretet nem más, mint a csodálat, a tisztaság és a belső törvény.

2017. március 22.

Országos pályázatra íródott