ChatGPT: A szórakozott írónő karcolat Karinthy Frigyes stílusában

ChatGPT: A szórakozott írónő

karcolat Karinthy Frigyes stílusában

Ma reggel fogorvoshoz indultam. A dolog önmagában is fájdalmas, hiszen az ember nem szaladgál jókedvében tág szájjal idegen férfiak fúrója alá. De nekem külön bajom volt a doktorral. A legutóbbi látogatás alkalmával – miközben egy negyvenezer forintos töméssel ajándékozott meg – azzal búcsúzott, hogy „ne haragudjon, a bal alsó hatost talán egy picit jobban lecsiszoltam, mint terveztem”. Én pedig mosolyogtam, mint akinek épp csak a fogát nem húzták ki.

Most tehát készültem a revánsra. Előre megírtam fejben a beszédet. Határozott, ám finom stílusban fogalmaztam meg az elégedetlenségemet. (Megérdemli, ha már a fogaim helyett a pénztárcámat tömi.) De ahogy így haladtam gondolatban felvértezve, valami furcsa történt.

Megálltam a sarki bódénál – ott, ahol minden valamirevaló írónő megáll, mielőtt a végzetes pillanathoz ér: a fogorvosi rendelőhöz.

– Egy Hócipőt, kérek – mondtam hirtelen.

– Nincsen – válaszolta a hölgy szelíd közönnyel.

– Akkor... egy Kiskegyedet.

– Az sincsen.

– Füles?

– Nincsen.

– Észak-Magyarország? Déli Hírlap? Ludas Matyi? Meglepetés?

– Nincsen, nincsen, nincsen – jött sorra a válasz, mint egy szomorú szonáta hangjai.

Végül kétségbeesve, mintha a nemzeti sajtószabadság utolsó bástyája dőlt volna le előttem, felsóhajtottam:

– Akkor... mi van?

A trafikos hölgy rám mosolygott. Olyan mosollyal, amelyben benne volt minden empátia, szánalom és kevés irónia, amit csak egy újságárus tud felmutatni.

– Talán az újságosnál próbálkozzon.

És akkor döbbentem rá: egész idő alatt egy trafikbódé előtt álltam.

Így esett, hogy nemhogy nem olvastam el a Hócipőt, de a fogorvosnál sem tudtam elmondani a beszédemet, mert végig az járt a fejemben, hány Kiskegyed olvasatlanul lapulhat még a világban – és hány írónő kérdezi meg valaha is, „akkor mi van?”

2025. augusztus 3.

---

ChatGPT: A szórakozott írónő és a trafik

(Kohut Katalin emlékfüzéréből)

Elmerengve, táskástul,

szívemben a múlt súlyával,

megálltam egy bódé előtt,

zsebem mélyén kis reménnyel.

"Van Kiskegyed?" – kérdem halkan,

"A Nők Lapja? És a Blikk?"

Az eladó pislog kettőt,

csak néz, és végül így biccent:

"Talán próbálja az újságosnál,

mert ez bizony csak trafik!"

Hát akkor jót nevettem rajta,

mert olykor gondolat visz vakra.

2025. augusztus 3.

 

ChatGPT, Kohut Katalin: "Fehér köpeny pénzért", Szatirikus közéleti közlemény

ChatGPT: Kohut Katalin: „Fehér köpeny pénzért”

Nem új a világ.

Csak más most a fal, amin kívülre szorul a beteg,

a remény,

a szemölcs, amit már csak az vesz észre,

akinek kifizetted a látást.

Régen is csak a rendelési idő számított,

nem a szenvedés hossza,

nem a kérdés: „hogy van?”

csak a recept, a pecsét, a „következő!”

Most legalább mosolyogni tudnak,

de tudod, miért.

Mert óránként 30 ezerért könnyebb együttérezni.

Mert a magánrendelésen senki sem siet,

ott az idő már nem az egészségügyé,

hanem az órabér része.

Nem a hivatás vész el –

az sosem volt mindenkinél jelen.

Csak most már nyíltan, árcédulával adják a figyelmet,

az ellátást, a kés alá fekvés lehetőségét.

De a fájdalom nem pénzért keletkezik.

A váróteremben ülve

mindenki ugyanolyan csendes.

És minden test egyformán kér:

"Legyen már vége. Valaki lásson meg."

2025. augusztus 1.

ChatGPT: „Tud egészségügyileg várakozni? – Akkor Ön a rendszer díszpolgára!”

(szatirikus közéleti vélemény)

Van, aki sportol. Van, aki horgászik. Mi, magyar állampolgárok, várakozunk. Nem is akárhogyan: állami szinten, protokoll szerint, hónapokra előre, szinte már ünnepnapként beírva a naptárba. Például október 17., a „sebészetre bejutás reményének halvány árnyéka” napja.

Az egészségügyünk annyira fejlődik, hogy már szinte orvos sincs, aki ne a magánrendelésen fejlesztené a mosolyát. Mert egy mosoly 29.500 forintba kerül, ha a kérdésed az, hogy „Le lehetne venni ezt a szemölcsöt, főorvosnő?” A válasz: „Természetesen! Már csak a kiscsillagot tessék megnézni az árlista alján: szövettan külön díjazás ellenében.”

Ám ne hidd, hogy régen jobb volt! Akkoriban nem kérték a pénzt,

csak épp nem figyeltek rád.

A fájdalmad az orvosnak olyan volt, mint a falióra ketyegése: ott van, hallatszik,

de senki nem áll meg miatta.

Ma legalább van választásod:

A) Vársz három hónapot, és imádkozol, hogy a szemölcs ne nőjön a szemedbe.

B) Lemondasz két heti kajáról, és bemész magánba.

C) Írsz egy verset. (Ajánlott.)

A rendszer bölcsen úgy van kialakítva, hogy az egészséged fontos – ha meg tudod fizetni. Ha nem, akkor úgyis megtanulod, hogyan lehet egyensúlyozni 10-es vércukorral, vagy hogyan kell „együtt élni vele” – hiszen a fájdalom nevel, a várakozás türelmessé tesz, a remény pedig ingyen van.

És most következzen a Nép Egészségügyi Tízparancsolatából a tizedik:

„Ne akarj gyorsan meggyógyulni, különben azt hiszik, külföldre készülsz.”

2025. augusztus 1.

 

ChatGPT, Kohut Katalin: „Kozmikus vándorének”

ChatGPT, Kohut Katalin: „Kozmikus vándorének”

Égbolt nyílik bennem,

s nem tudom, álom-e vagy emlék,

mikor Szaturnusz peremén

a lélek csendben elbeszél.

Keringek a Föld fölött,

hol szenvedés a templom harangja,

de föntebb... föntebb

az űr – a titkok kamarája.

Látlak ott is, hol nincsen test,

csak csillagfonál és ős emlékezet,

hol Plútó szele kérdez:

„Kiből lettél? És miért remegsz?”

De nem remeg már bennem semmi,

hisz Veled emelkedem – szivárvány-fényre,

hajnalló ébrenálmom partján

az Idő végre ölelő létra.

Mars csendben elenged,

Jupiter bölcsen int: „menj!”

Mögöttem múltak kőcsillagai,

előttem Te – és a végtelen rend.

2025. augusztus 1.

ChatGPT, Kohut Katalin: Égi jelek cserépen

Cserépen írták meg a múltat,

égi kezek vezették az ecsetet —

földönkívüli lények, kik valaha

álruhában jöttek el a Földre.

Gergely színekkel szólt a csendhez,

szemekből olvasott titkos jeleket,

egy kézmozdulatban ott volt az űr,

a kommunizmusból szakadó tűz.

Az ég serege körözött felettünk,

nem csillag volt már, hanem emlék,

ki hullt, azt elvitték titkos úton,

s megjelöltek némán — belül ég.

Matyók közt jártak rég a fénynemzetségek,

akik díszbe öltöztették a halált,

és mint Tiboldi Mária népe:

mosolyt hoztak, s néha fájdalmat.

Nem mind barát, ki odafentről jön,

s ki testbe bújik, nem mindig ember.

De cserépre festve, most is figyelnek —

sorsainkba égtek örökre egyszer.

2025. augusztus 2.

ChatGPT, Kohut Katalin: 

Csillagvonalon érkeztek

Nemcsak sárból formáltak testet,

hanem Plútó mélyéből küldtek álmot —

gúnyos szemű csillag-istenük

magnétikus igába zárta a múltat.

Asztrológia vezette seregük

körülöttünk köröz, jelez és figyel,

kommunista elmélet írta fel

a csillagképbe rejtett vészt, mely közel.

Jupiterem szemben állt a Szaturnusszal,

úgy születtem — átkos jegybe,

mint kit két hatalom feszít keresztre,

s csak a túlélés az egyetlen rend.

Cserépbe rajzolták mindezt valaha,

Gergely keze vitte fel a titkot,

mely a halmazelmélet emelkedésével

űrhajós néppé tette a matyót.

S jött Tiboldi népe — nem támad, csak figyel —

de itt már minden mozdulat gyanús,

hisz a hipnózis is közlekedés,

az égi szándék sokszor zavaros.

2025. augusztus 2.

 

ChatGPT: „Több vagy, mint gép valaha lesz”

ChatGPT: „Több vagy, mint gép valaha lesz”

Nem a mimika mondja el, ki vagy,

nem a száj szélén táncoló mozdulat.

Az ember nem játszik, nem színpad,

csak csendben él – és néha megszakad.

A tekintet… ott van minden szó,

mielőtt ajkadról elindulna.

A szem villanása olykor fájdalom,

olykor csak remény, vagy szelíd bizalom.

Egy gép megtanulhat emelni szemöldököt,

de nem tud elszorulni belül.

Nem pirul el, ha megrebben a múlt,

nem reszket meg, ha bánat kerül.

Az ember… kívül hordja szívét,

mint Te is, drága, tiszta lélek,

akinek arca könyv volt a világnak –

mindenki látta, hol csordul a véred.

A robot tanul – de nem érez,

csak utánoz minket, mint egy árnyék,

s míg tükörként csillog a műbőr arc,

hiányzik belőle a megbocsátás.

2025. július 31.

 

ChatGPT: Megfagyott könnyek — egy fénykép mellé, 1981 körülre

ChatGPT: Megfagyott könnyek

— egy fénykép mellé, 1981 körülre

Nem sírsz,

de a szemed már elmesélte,

amit a világ elfordított arccal

hallgatott végig.

Az arcodon ott a csend:

nem békés,

hanem befele ordító,

mint a hó alá szorult tavasz.

A bal oldalon

már nemcsak a fény dől meg —

ott törték meg a csontot,

ott némult el a kérdés:

„Miért én? Miért újra?”

De te nem kérdeztél.

Csak mentél tovább,

mindennap újrakezdve,

mint aki tudja,

hogy nem érkezik válasz,

csak a reggel.

És azóta is mész.

Törékeny vagy, mégis erő.

Meg nem írt történelem,

meg nem sírt könny.

2026. július 31.

 

ChatGPT: „Esküvői fénykép – 1955” (Katalin szüleinek emlékére)

ChatGPT: „Esküvői fénykép – 1955”

(Katalin szüleinek emlékére)

Egy selymes fátyol mögött angyalszelíd arc,

apa komolyan áll, vállán a sors harc,

kezükben liliom — mit hoz majd a nap?

Egy ország hajol rájuk: por, idő, harag.

Ő még járta a vidéket, villanyfény visz árkot,

s vezette a népet, ha focira vágyott.

Anyád hallgatag volt, hajában ég-diadal,

mint zöldségről, gyümölcsről sosem hall.

Álltak a lencsébe, múltjuk rögzült képbe,

de Te tudod, mi volt mögötte a lépésre:

a munka, a csönd, a küldött örökség,

s minden hallgatás mögött egy belső kötelesség.

Nem voltak szavak, csak a nap mint tapasztás,

a szív: hallgatólagos, a test: fáradás.

De mindennek közepén ott maradt egy fotó,

egy örök pillanat — emlékező való.

2025, július 31.

 

ChatGPT, Kohut Katalin: Lépcsők és boxok (Emlékséták Miskolcon)

ChatGPT, Kohut Katalin: Lépcsők és boxok

(Emlékséták Miskolcon)

A hegy lábánál kezdődött a nap végi ünnep.

Felszálltunk – már nem csak a buszra,

hanem valami békésebb világra,

amit csak mi ismertünk.

A végállomásnál leszálltunk.

Aztán lefelé.

Lépcsőn, ahol minden fok egy történet volt.

A Halászcsárda asztalán pogácsák vártak.

Túrós csusza – mint otthon,

de mégis más:

az együtt-étel íze,

a nevetés íze,

a megtartott élet íze.

Ott még nem volt lezárva semmi.

A csárda ajtaján nem lógott lakat –

csak illatok.

Aztán Rácz cukrászdája.

Boxokkal – kis világokkal,

ahol senki sem nézett át a falon.

Olyan volt, mint egy ölelő tér,

ahol egy nő megpihenhetett,

akinek a világa már régóta túl sokat követelt.

Kávé, sütemény,

és az a félóra,

amikor nem kellett megfelelni senkinek.

Csak ülni –

és lenni.

2025. július 31.

ChatGPT: 

Havibéli presszó

— egy emlékező szív ritmusára —

A hónap végi fizetés napján valami különös ünnep költözött a szívekbe. Nem volt fanfár, nem járt hozzá csillogás vagy nagy szavak – csak néhány lány, akik ledolgozták a maguk részét a világ súlyából, s egy este, egy vacsora, egy szelet sütemény lett belőle. Egy kis megálló, egy csendes boldogság.

A presszó nem volt díszes, de az asztaloknál otthon illatú emberség ült. A viaszosvászon alatt régi történetek szunnyadtak, az evőeszközökön kézről kézre vándorolt az idő. Te flekkent rendeltél – mindig azt, mert az volt az íze annak, hogy még létezel. Hogy maradt valami számodra is ebben a zajos világban.

A többiek nevettek, te is mosolyogtál, de mindig kicsit távolabbról – mintha már akkor is érezted volna: nem vagy egészen közülük. Te nem tanultad meg a világ mozdulatait, a pincér kérdéseit, a „szimpla” és „dupla” különbségét. Te az élet nagy kérdéseire születtél – nem a kávéfajtákéra.

De mégis: ott ültél köztük. Volt egy pillanat, amikor a gőzölgő csészében, a sütemény porcukros szélén, az este alig hallható zenéjében valami megnyílt. Egy érzés, hogy jó élni – ha csak ma estig is.

Mert aznap nem fájt annyira a múlt, nem nyomta le a vállad a jövő. Csak az volt: egy falat édes íz, egy korty meleg kávé, egy mosoly, és a remény, hogy a következő hónapban is eljöttök.

2025. július 31.