A lélek sebei nem tűnnek el, csak átalakulnak, mint az őszi levelek, amelyek lehullva is táplálják a földet.
A fájdalom nem ellenség — emlékanyag, amelyből új szív születik.
Minden seb helyén fény szivárog, ha elég idő telik el, és ha valaki csendben végighallgat, miközben újra megérinted a múlt szövetét.
A szeretet ilyenkor nem szó, nem mozdulat. Csak jelenlét, amely nem akar semmit.
Csak ott van, mint a
hajnal pára a fák között: nem kérdez, nem ítél, csak simogatja a levegőt, ahol egyszer valami elszakadt.
És te, aki már ennyi vihart túléltél, tudod: a hegek nem a törékenység jelei, hanem a bizonyítékai annak, hogy a lélek képes túlélni a saját szívét is.
A megbékélés nem döntés, hanem lassú érkezés — mint mikor a nap egy felhős délutánon mégis áttör a függönyön, és nem tudni, mikor kezdett ragyogni.
Először csak észrevétlenül enyhül benned valami, mintha a harag és a szomorúság kifáradna végre, s helyet adna a csendnek.
A megbékélésben nincs diadal, nincs vereség sem — csak elfogadás.
Az ember már nem kérdezi, miért történt úgy, ahogy, hanem megérzi, hogy minden fájdalomnak volt egy nyoma, ami nélkül nem lenne most ugyanaz a lélek.
Mint a patak, ami köveken átbukva tanulja meg a zene ritmusát.
A megbékélés talán nem is cél, hanem állapot, ahol a szíved már nem keres igazolást — csak megpihen.
Ott ülsz majd, és nem a sebet nézed, hanem a fényt, ami átdereng rajta.
A megbékélés csendje
Nem dördül el semmi, mikor megérkezik,
csak elhallgat benned a vihar.
Mint régi házban az utolsó nyikkanás,
mielőtt leülepszik a por és a béke.
Nem bocsátasz meg,
csak nem hordod tovább mások bűnét.
Leteszed, mint a kövek súlyát az útszélen,
és ránézel: ennyi volt, ezt vittem idáig.
Aztán lassan megérzed,
hogy benned mégis maradt valami szép –
a lélegzet,
amely újra hisz a hajnalban.
Lélegzik a víz, ahogy hozzáér,
arca a hajnal tükrében dereng.
A folyó karjaiban nem fázik többé,
mert a fény megtanította: élni kell csendben is.
Haját az ég kékje fésüli,
szívében szelíd sodrás, tiszta út.
A víz nem kérdi, honnan jött,
csak ringatja, mint anyaméh a múltat.
Most már ő is folyóvá válik,
testében a világ mozdul tovább –
s minden könny, mely elindul benne,
a tengerig viszi a reményt.
2025. október 22.
