Kohut Katalin: Kérés magamhoz (ronsardi szonett)

 Kérés magamhoz 

Szonett 13. (átdolgozott 2026)

Írta: Kohut Katalin

 Ugye, fáj a magány? – sokszor kérdeztem

magamtól, míg epekedve várt szívem,

nagybetűs, igaz szerelemben hittem,

miközben az embereket kerültem.

Álmatlanul forgolódtam, s reméltem,

barátra lelek – de mást súgott eszem:

míg önbizalmad inog, nincs szerelem…

talán megtudják, hogy én is itt éltem.

Utolsó kívánságom csak az lehet:

kísérjék könnyek tovább az életet,

könnyzáportól tisztul a tüskés lélek.

A magányról is rég elfeledkeztem,

bensőmtől naponta csak egyet kértem:

írjam meg szenvedésem, mitől félek.

2012. május 20.

Kohut Katalin: Pandora szelencéje (átdolgozott 2026)

"Vannak találkozások, amelyek nem a véletlen művei.

Amikor két tekintetben ugyanaz a csend születik meg,

és a világ félreáll egy pillanatra.

Egy történet arról, hogy néha sok tévút után

is megtaláljuk azt az egyetlen igaz irányt."

Pandora szelencéje – részlet

Kohut Katalin: Pandora szelencéje (átdolgozott 2026)

A Gyöngyvirág presszó előtt mindig volt élet. Nevetések, suttogások, várakozó tekintetek gyűltek egyetlen alak köré. Ákos állt ott, fénylő kopasz fejével, amelyről legendák keringtek. A nők összesúgtak a háta mögött, szenvedélyét és kimeríthetetlen erejét emlegették. Minden egyéjszakás kalandja után ajándékot adott: fülbevalót, gyűrűt, nyakláncot. Pandora szelencéjének nevezték ezt a különös szokását.

Katalin nem járt ilyen helyekre. Nem érdekelte a világi forgatag. Nem volt vallásos, mégis benne élt az emberség törvénye, mintha vele született volna. Keveseket engedett közel magához – nem azért, mert zárkózott volt, hanem mert tisztán látott. Egyetlen jellemtelenség elég volt, hogy bezáruljon benne valami.

Huszonhét éves volt, de fiatalabbnak tűnt. Nemes arca, tiszta tekintete és halk jelenléte magára vonta a figyelmet, még akkor is, ha ő nem kereste azt. Nap mint nap elhaladt a presszó előtt, de soha nem nézett a tömegre.

Az emberek mégis észrevették.

Ákosról hallott, de nem alkotott véleményt. Meg akarta érteni. Úgy gondolta, minden tett mögött ok húzódik. Talán a férfi nem romlott, csak keres.

Egy napon megállt.

A tömeg közepén Ákos állt, körülötte lányok, várakozással teli szemek. Katalin egy pillanatra megállt a kör szélén, és ránézett.

Ákos felemelte a fejét.

A tekintetük találkozott.

Valami megbillent benne. Nem a megszokott vágy – annál mélyebb, tisztább érzés. Szemei megteltek fénnyel, és bizonytalan léptekkel elindult a lány felé, mintha újra tanulná a járást.

– Ákos vagyok – mondta halkan.

Katalin hangja szinte suttogás volt, mégis mindent betöltött.

Kezük összeért.

A tömeg ösztönösen szétvált körülöttük. Senki nem értette, mi történik, de mindenki érezte: ez nem közönséges pillanat. Két ember indult el az utcán egymás mellett, mintha mindig is együtt tartoztak volna.

Ákosban felvillant egy régi emlék. Első szerelme, aki elhagyta. A fájdalom olyan erővel érte, hogy megőszült, majd kihullott a haja. Azóta kereste azt, aki mellett nem kell félnie az elvesztéstől.

Most megtalálta.

Másnap elment egy ékszerboltba, és egy kékköves gyűrűt vásárolt. A Pandora szelencéjének tartalmát eladta, és az árát egy koldusnak adta. Nem akarta többé a múltját hordozni.

Katalin mellett csendes lett. Tisztelte, óvta, és először nem akarta birtokolni.

Két ember, akik nem tökéletesek voltak – hanem egymásban találták meg azt, amit addig kerestek.

És a világ, egyetlen pillanatra, csendben maradt

2017. május 3.

 

 

Kohut Katalin: De jó így...

Kohut Katalin: De jó így...

Pulyának pulya - mondta anjukom,

mikor fogadtam gyermekeimet.

Rám hárult egyedül a

kettős szülői felelősség,

én lettem a gondoskodó,

s egyben a családfenntartó.

Mikor az apró kezecskéket

megérintettem vigyázva,

nehogy megszorítsam véletlenül,

már jól tudtam,

tőlem függ a lányaim sorsa,

kötelességem méltó az anyasághoz:

embert kell vigyáznom,

meghagyva saját személyiségében.

Játékosan tanulták meg

a becsületet, a példázatokat,

életmesékből, dalokból

ismerték meg a nagybetűs életet,

nyelvi, zenei játékokból

az élet próbáinak elviselését.

A szeretetük erőssé,

határozottá tett engem,

megingathatatlanná.

Az angyal! - szólítottak a hátam mögött,

s nem tudták, két csöpp emberke

felelőssége lenyomatát

viseltem, mint egyetlen

értük dolgozó ember,

kinek soha nem volt más

segítsége, csak számtalan akadály.

Kiolvastam sok segítő könyvet,

felkészültem gyermek fejjel

a gyermekek fogadására,

akár a házasságra.

A többi bennem volt,

tanítói hajlamomat kamatoztattam,

azt hiszem, jó útravalót hagytam.

Örök az anyaság, ők kislányaim

maradnak még nagymama korukban is.

Soha nem múló aggódás és törődés

kezdődött a születésükkel.

Egyik közös énekük így szólt:

,,- Én három éves vagyok. - Én másfél éves.

- A z én nevem Betti. - Az enyém Gitti.

- Az idősebb én vagyok. - A dundibb én,

de nem veszekszünk szent a béke köztünk már idén.

Mi egy ágyban alszunk, úgy pihenünk.

- Én az ujjam szopom. - Én cumizok,

az uzsonnán testvérin megosztozunk,

mi ketten összetartozunk.

-Kéz a kézben járva

egy boldog nyárra várva, jó, jó, jó,

tarka réten ketten

szállunk önfeledten, jó, jó, jó.

- Megvédem bárki ellen is, akárki bántja,

mert nincs a földön

nála jobb kis hugikácska,

de jó így ketten színes álmot szőni

és az égig nagyra nőni,

jó, jó, jó, de jó így jó, jó, jó!"

2014. november 17. 

 

Kohut Katalin: Szürke, piros, zöld

Kohut Katalin: Szürke, piros, zöld

Szűkülő falak közt szűköl a lélek,

Kinőtte terét, nem terjeszkedhet.

Súly alatt ernyedő pálma –

Félénken suttogom magamnak:

Talán, ha ketten…

Villanás volt csak és aztán

Mintha a vég vetné rám fojtó hurokját,

Fogy a levegő.

Szürke létezés az enyém,

Melyben felpiroslik olykor egy tető

És halk pálma-neszemre

Élősövény suttog valahonnan:

Zöldje a remény. 

1992. Miskolc, Benedek utca 17.

Kohut Katalin: Itt maradtam magam (ronsardi szonett)

Itt maradtam magam

Szonett 11. (2026-os átdolgozás)

Szerző: Kohut Katalin

Ha szomorú nem voltál még sohasem,

nem tudhatod, milyen a nagy boldogság,

mit érez az, kinek szívén ború rág,

s elkerüli jókedv, derű, szerelem.

Mindig odalenn, arra vitt kerekem,

nem érintett soha harmatos virág,

rég volt, elfeledtem, mit ád a világ:

szivárvány színeit fogta két kezem.

Szabadság kell nekem béke-szigeten,

hív barátok édeni álom-ligeten,

hová száműztem magam, ezt óhajtottam,

Földről el, hívogat milliárdnyi hely,

de hiába vártam sok évet – így esett –

senki sem jött el, itt maradtam magam.

2012. április 23.

 

Kohut Katalin: Május elseje (Ronsardi szonett)

Május elseje

Szonett 11.  (a „melegítős” lélekkel 2026.)

Szerző: Kohut Katalin

Majálist ünnepeltünk egykor régen,

kivonult ünnepi ruhában a párt,

senki sem látott még olyan csuda párt,

mit alkottunk ifjan, sportosan, szépen.

Ellenkeztünk hatalommal, bár vétlen,

baráti körünk melegítőben, réten,

játszottunk, főztünk – így lett ünnep a létünk,

s hírnevünk csorbult, bár nem érdemelten.

Most kétfele oszlott hatalmi tömeg,

ünnepel, s szónokol kétféle sereg,

Szent Józsefet, munkások védőszentjét,

s a szakszervezetek munka ünnepét

tartják a pártok országban szanaszét.

Emlékként őrzöm egy majális képét.

2012. május 1.

 

Kohut Katalin: Sírni soha nem szabad (ronsardi szonett)

Sírni soha nem szabad

Szonett 9.  (Tisztázat, 2026)

Írta: Kohut Katalin

Így nyíltan sírni soha nem szabad,

a szív kutat, s csak űzi álmodat.

Ne add fel, lelj még újabb utakat,

bár néha az ember egyedül marad.

Miért jársz-kelsz folyton egymagad?

Miért bámulod fent a csillagokat?

Ha várod, hogy jöjjön egy hangulat,

jól hiszed: boldog lehetsz önmagad.

Zokogd ki vállamon mély bánatod,

elmesélheted titkos gondolatod,

megértelek, s hallgatom fájó szavad.

Ki sírni tud, csak az boldog ember,

ha nincs több könny, a szív sem ver,

s benne érzem többé nem marad.

 Miskolc,2012. április 12.