46. Leigh Hung: To T. L. H.
Six years old, during a sickness
Sleep breathes at last from out thee,
My little, patient boy;
And balmy rest about thee
Smooths off the day’s annoy.
I sit me down, and think
Of all thy winning ways;
Yet almost wish, with sudden shrink,
That I had less to praise.
Thy sidelong pillowed meekness,
Thy thanks to all that aid,
Thy heart, in pain and weakness,
Of francied faults afraid;
The little trembling hand
That wipes thy quiet tears, -
These, these are things thar may demand
Dread memories for years.
Sorrows I’ve had, severe ones,
I will not think of nov;
And calmly, midst my dear ones,
Have wasted with dry brow;
But when thy fingers press
And pat my stooping head,
I cannot bear the gentleness, -
The tears are in their bed.
Ah, first-born of thy mother,
When life and hope were new,
Kind playmate of thy brother,
Thy sister, father too;
My light, where’er I go,
My bird, when prison-bound,
My hand in hand companion, - no,
My prayers shall hold thee round.
To say ’He has departed’ –
’His volce’ – ’his face’ – is gone;
To feel impatient-hearted,
Yet feel we must bear on;
Ah, I could not endure
To whisper of such woe,
Unless I felt this sleep ensure
That it will not be so.
Yes, still he’s fixed and sleeping!
This silence tooo the while –
Its very hush and creeping
Seem whispering us a smile:
Something divine and dim
Seems going by one’s ear,
Like parting wings of Cherubim,
Who say, ’We’ve finished here.’
46. Leigh Hung: Fiamhoz, T. L. H.-hoz
Hatéves korában, betegsége alatt
Végre elszállt a kór belőled,
S az álom lágyan rád lehelt,
Beteg s türelmes kisfiam,
A békéd újra útra kelt.
Leülök melléd, s nézem ismét
Minden bájod, kedvedet,
De félve súgom: bárcsak ne lennél
Ily végtelenül kedves nekem.
Párnán nyugvó, szelíd arcod,
Hálás szavad, ha segítenek,
S a gyengeségben vívott harcod,
Mely bűntől fél, bár nem lelted meg;
A remegő kis gyermekkéz,
Mely letörli néma könnyedet, –
Emlékük fájó súlyként nehéz,
S kísért majd hosszú éveken át.
Bánat ért már, súlyos és mély,
De most nem gondolok rájuk én;
Szeretteim közt, bár sorsom éj,
Száraz szemmel álltam, mint a kőszén;
De mikor ujjaid fejemhez érnek,
S megsimítják hajam lágyan,
E jóságát nem bírja a lélek, –
S könnyeim feltörnek a gátban.
Anyádnak te vagy első szülötte,
Kit remény s élet hajnalán kapott,
S testvéred, apád vidám körötte
Veled lelt minden víg napot;
Fényem vagy te, bárhová is tartok,
Madaram, ha börtön zárja falát,
Társam, kivel kéz a kézben járok, –
Nem, imám fon köréd szent palástot.
Azt mondani: „elment örökre” – „
Hangja”, „arca” – nincs többé velünk;
Türelmetlen szívvel, megtörve,
Érezni, hogy mégis élnünk kell nekünk;
Ó, elviselni nem tudnám soha,
Hogy ilyen gyászt suttogjon a szám,
Ha nem hinném: e mély álom sorsa,
Hogy nem jön el az a szörnyű délután.
Igen, még itt van, alszik mélyen!
S e csend, mely körüllengi őt –
Lopakodó nesze a sötétben
Mosolyt suttog, mint egy égi erőt:
Valami isteni és titkos árny
Suhan el most az ember füle mellett,
Mint távozó Kerubok suhogó szárnyán,
Kik szólnak: „Végeztünk, s a gyermek megmaradt.”
2026. február 10.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
