46. Leigh Hung: Fiamhoz, T. L. H.-hoz Hatéves korában, betegsége alatt (fordítás)

 46. Leigh Hung: To T. L. H.

Six years old, during a sickness

Sleep breathes at last from out thee,

   My little, patient boy;

And balmy rest about thee

   Smooths off the day’s annoy.

      I sit me down, and think

   Of all thy winning ways;

Yet almost wish, with sudden shrink,

   That I had less to praise.

Thy sidelong pillowed meekness,

   Thy thanks to all that aid,

Thy heart, in pain and weakness,

   Of francied faults afraid;

      The little trembling hand

   That wipes thy quiet tears, -

These, these are things thar may demand

   Dread memories for years.

Sorrows I’ve had, severe ones,

   I will not think of nov;

And calmly, midst my dear ones,

   Have wasted with dry brow;

      But when thy fingers press

And pat my stooping head,

I cannot bear the gentleness, -

   The tears are in their bed.

Ah, first-born of thy mother,

   When life and hope were new,

Kind playmate of thy brother,

   Thy sister, father too;

      My light, where’er I go,

   My bird, when prison-bound,

My hand in hand companion, - no,

   My prayers shall hold thee round.

To say ’He has departed’ –

   ’His volce’ – ’his face’ – is gone;

To feel impatient-hearted,

   Yet feel we must bear on;

      Ah, I could not endure

   To whisper of such woe,

Unless I felt this sleep ensure

   That it will not be so.

Yes, still he’s fixed and sleeping!

   This silence tooo the while –

Its very hush and creeping

   Seem whispering us a smile:

      Something divine and dim

   Seems going by one’s ear,

Like parting wings of Cherubim,

   Who say, ’We’ve finished here.’

46. Leigh Hung: Fiamhoz, T. L. H.-hoz

Hatéves korában, betegsége alatt

Végre elszállt a kór belőled, 

   S az álom lágyan rád lehelt, 

Beteg s türelmes kisfiam, 

   A békéd újra útra kelt. 

 Leülök melléd, s nézem ismét

    Minden bájod, kedvedet,

De félve súgom: bárcsak ne lennél

     Ily végtelenül kedves nekem.

Párnán nyugvó, szelíd arcod, 

   Hálás szavad, ha segítenek, 

S a gyengeségben vívott harcod,

    Mely bűntől fél, bár nem lelted meg; 

A remegő kis gyermekkéz, 

   Mely letörli néma könnyedet, – 

Emlékük fájó súlyként nehéz, 

   S kísért majd hosszú éveken át.

Bánat ért már, súlyos és mély, 

   De most nem gondolok rájuk én; 

Szeretteim közt, bár sorsom éj, 

   Száraz szemmel álltam, mint a kőszén; 

De mikor ujjaid fejemhez érnek, 

   S megsimítják hajam lágyan,

 E jóságát nem bírja a lélek, – 

   S könnyeim feltörnek a gátban.

 Anyádnak te vagy első szülötte, 

   Kit remény s élet hajnalán kapott, 

S testvéred, apád vidám körötte 

   Veled lelt minden víg napot; 

Fényem vagy te, bárhová is tartok, 

   Madaram, ha börtön zárja falát, 

Társam, kivel kéz a kézben járok, – 

Nem, imám fon köréd szent palástot.

Azt mondani: „elment örökre” – „

   Hangja”, „arca” – nincs többé velünk;

 Türelmetlen szívvel, megtörve,

    Érezni, hogy mégis élnünk kell nekünk; 

Ó, elviselni nem tudnám soha,

    Hogy ilyen gyászt suttogjon a szám,

 Ha nem hinném: e mély álom sorsa, 

   Hogy nem jön el az a szörnyű délután.

Igen, még itt van, alszik mélyen!

    S e csend, mely körüllengi őt –

 Lopakodó nesze a sötétben 

   Mosolyt suttog, mint egy égi erőt:

 Valami isteni és titkos árny 

   Suhan el most az ember füle mellett, 

 Mint távozó Kerubok suhogó szárnyán, 

   Kik szólnak: „Végeztünk, s a gyermek megmaradt.”

2026. február 10.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével