No sweeter thing than childlren’s ways and wiles,
Surely, we say, can gladden eyes and ears;
Yet sometimes sweeter than their words or smiles
Are even their tears.
Zo one for once a piteous tale was read,
How, when the murderous mother crocodile
Was stain, her fierce brood famished, and lay dead,
Starved, by the Nile.
In vast green reed-beds ont he vast grey slime
These monsters motionless and helpless lay,
Perishing only for the parent’s crime
Whose seed were they.
Hours after, toward the dusk, one blithe small bird
Of Paradise, who has our hearts in keeping,
Was heard or seen, but hardly seen or heard,
For pity weeping.
He was so sorry, sitting still apart,
Fort he poor little crocodiles, he said.
Six years had given him, for an angel’s heart,
A child’s instead.
Feignes tears the false beasts shed for murderous ends,
We know from travellers’ tales of crocodiles;
But these tears wept upon them of my friend’s
Outshine his smiles.
What heavenliest angels if what heavenly city
Could match the beavenly heart in children here?
The heart that hallowing things with its pity
Casts out all fear?
So lovely, so divine, so dear their laughter
Seems to us, we know not what could be more dear:
But lovelier yet we see the sign thereafter
Of such a tear.
With sense of love half laughing and half weeping
We met your tears, our small sweet-spirited friend:
Let your love have us in its heavenly keeping
To life’s last end.
82. Algernon Charles Swinburne: Egy gyermek szánandó jósága
Nincs édesebb, mint gyermekek bája és csalfasága,
Mondjuk mi, kiknek szemét s fülét vidítja;
De néha édesebb szavuknál s mosolyuknál
Még a könnyük is, mi arcukat borítja.
Valakinek egyszer egy bús mesét olvastak,
Hogyan ölték meg a gyilkos anya-krokodilt,
S vad fiai hogyan maradtak árván, éhen,
Holtan a partokon, hol hömpölyög a Nílus.
Hatalmas zöld sásban, szürke iszap hátán,
E szörnyek mozdulatlan, gyámoltalan feküdtek,
Csak szüleik bűne miatt pusztulva el ottan,
Kiknek magvából e világra jöttek.
Órákkal később, az alkonyi fényben,
Egy apró, vidám égi madárka,
Kit szívünkben őrzünk, alig hallva-látva,
Zokogott a szánástól, magára utalva.
Oly nagyon sajnálta, ott ülve külön,
A szegény kis krokodilokat, mondta.
Hat év adott neki angyali szív helyett
Egy gyermekit, mit a szánalom font be.
Színlelt könnyet sír a hamis fenevad,
Tudjuk az utazók krokodil-meséiből;
De e könnyek, miket barátom sírt értük,
Tündöklőbbek minden víg nevetésnél.
Mely mennyei város mely legszebb angyala
Érhetne fel e földi gyermek-szívvel?
A szívvel, mely szentté tesz mindent a szánással,
S minden félelmet elűz a szeretetével?
Oly kedves, oly isteni a kacajuk nékünk,
Hogy nem is tudjuk, mi lehetne drágább:
De még szebbnek látjuk azt a jelet rajtuk,
Mit egy ilyen könnycsepp ragyogása ád át.
A szeretet érzésével, félig sírva, félig nevetve
Fogadtuk könnyeid, édes kis barátunk:
Hadd őrizzen minket a te szereteted
Míg az életünk végére nem érünk.
2026. március 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése