14. Emily Bronte: ’Come hither, child – who gifted thee’
’Come hither, child – who gifted thee
With power to touch that string so well?
How darest thou rouse up thoughts in me,
Thoughts thar I would, but cannot quell?’
’Nay, chide not, lady; long ago
I heard those notes in Ula’s hall;
And, had I known they’d waken woe
I’d weep, their music to recall.
’But thus it was: one festal night
When I was hardly six years old,
I stole away from crowds and light
And sought a chamber dark and cold.
’I had no one to love me there;
I knew no comrade and no friend;
And so I went to sorrow where
Heaven, only heaven, saw me bend.
’Loud blew the wind; ’twas sad to stay,
From all thar splendour barred away.
I imaged in the lonely room
A thousand forms of fearful gloom;
’And, with my wet eyer raised on high,
I prayed to Good thar I might die.
Suddenly, in that silence drear,
A sound of music reached my ear;
’And then a note; I hear it yet,
So full of soul, so deeply sweet,
I thought thar Gabriel’s self had come
To take me tom y father’s home.
’Three times it rose, that seraph-strain,
Then died, nor lived ever again;
Bit still the words and still the tone
Swell round my hear when all alone.’
14. Emily Brontë: „Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott meg téged?”
"Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott téged,
Hogy a húr zengését így érintsd meg?
Hogy merészelsz ébreszteni bennem féltett érzetet,
Olyan gondolatokat, melyektől az elme megremeg?"
"Ne fedj meg, asszony; réges-régen
Hallottam már ezeket Ula csarnokában;
S ha tudtam volna, hogy fájdalmat ébresztenek,
Ha zenéjüket felidézem, könnyem sírná egyfolytában.
Így történt: egy ünnepnek éjszakáján,
Alig voltam hatéves akkor én;
Elszöktem a tömegtől a fénynek ajtaján,
S egy sötét, hideg szobába rejtett a mély.
Nem volt ott senki, aki szeretett volna;
Nem ismertem társat, sem barátot;
Így mentem a szomorúságba,
Ahol csak a menny, csak a menny látta, hogy meghajlok.
Hangosan fújt a szél; ott maradni szomorú voltam,
Elzárva minden ragyogástól, csendben vártam;
Elképzeltem a magányos szobában,
A félelmes homály ezer alakját láttam.
És könnytől nedves szemmel, felfelé tekintve,
Istenhez imádkoztam: hadd halhassak meg;
Hirtelen, e sivár csendben megérintve,
A zene hangja érintette meg szívemet.
Majd egyetlen hang – még ma is hallom,
Oly lélekkel teli, oly mélyen édes volt;
Gabriel szólított meg – híven vallom,
S az Atyámhoz visz haza, hol minden megoldódott.
Háromszor szállt fel az a szeráfi dallam,
Aztán elhalt, s többé sosem hallhattam;
De a szavak, s a hang még most is rám hat,
Körüláradja szívemet, mikor egyedül vagyok magam."
2026. január 21.
Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával
