I.
The billows ont he beach are leaping around it,
The bark is weak and frail,
The sea looks black, and the clouds thar bound it
Darkly strew the gale.
Come with me, thou delightful child,
Come with me, though the wave is wild,
And the winds are loose, we must not stay,
II.
They have taken thy brother and sister dear,
They have made them unfit for thee;
They have withered the smile and dried the tear
Which should have been sasred tom e.
They have bound them slaves in younthly prime,
And they will curse my name and thee
Because we fearless are and free.
III.
Come thou, beloved as thou art;
Another sleepeth still
Near thy sweet mother’s anxious heart,
Which thou with joy shalt fill,
With fairest smiles of wonder thrown
Ont hat which is indeed our own,
And which in distant lands will be
The dearest playmate unto thee.
IV
Fear not the tyrants will rule for ever,
Or the priests of the evil faith;
They stand ont he bring of that raging river,
Whose wavers they have tainted with death.
It is fed from the depths of a thousand dells,
Around them it foams and rages and swells;
And their swords and their sceptres I floating see,
Like wrecks ont he surge of eternity.
V
Rest, rest, and shriek not, thou gentle child!
The rocking of the boat thhou fearest,
And the cold spray and the clamour wild? –
There, sit between us two, thou dearest –
Me and thy mother – well we know
The strom at which thou tremblest so,
With all its dark and hungry graves,
Less cruel than the savage slaves
Who hunt us o’er these sheltering waves.
VI
This hour will in thy memory
Be a dream of days forgotten long.
We soon schall dwell by the azure sea
And I will teach thine infant tongue
In theit own language, and will mould
Thy growing spirit in the flame
A patriot’s birthright thou mayst claim!
74. Percy Bysshe Shelley: William fiamhoz
(To William Shelley)
I.
A partnál a habok tajtékozva törnek,
A bárka gyönge, s vékony a fala,
Fekete a tenger, felhők köré gyűlnek,
S a szélben sötét vihar zúg tova.
Jöjj velem, te tüneményes gyermek,
Jöjj, bár a vad vizek feleselnek,
A szél szabad – itt nem maradhatunk,
Mert a törvény szolgái elragadnak tőlünk.
II.
Elvitték már bátyád és nővéred, drága,
Alkalmatlanná tették őket neked;
Elsorvasztották mosolyuk, s könnyük árja
Száraz már, mi nékem lett volna szent.
E pusztító hithez s bűnös ügyhöz láncolva,
Fiatalságukban lettek ők rabszolgák sorra,
S átkozni fogják majd nevem s a tiéd,
Mert mi félelem nélkül élünk, s szabadon, mint az ég.
III.
Jöjj hát, imádott, ki oly drága vagy;
Egy másik alszik még csendesen
Édesanyád szorongó szíve alatt,
Kit te töltesz majd meg örömmel, édesen.
A csodálat legszebb mosolyával nézz
Arra, mi valóban miénk, s mire büszke légy,
Ki távoli földeken lesz majd neked
A legkedvesebb játszótárs, kit sorsod rendelhet.
IV.
Ne félj, a zsarnokok nem uralkodnak örökké,
Sem a gonosz hitnek álnok papjai;
Ott állnak a bősz folyó partján, s a mélyé
Sodorná őket, kiknek vize a haláltól szennyes, íme, nézd ki!
Ezer völgy mélyéből táplálkozik az ár,
Körülöttük habzik, dühöng és egyre jobban zár;
S kardjaik, jogaraik úszni látom én,
Mint roncsokat az örökkévalóság vad felszínén.
V.
Nyugodj, nyugodj, ne sírj, te szelíd lélek!
Félsz a csónak ringásától talán?
A hideg permet s a lárma megkísértett?
Ülj közénk, drágám, ide, az anyád s apád után –
Közénk ülj – jól tudjuk mi ketten,
Miért remegsz a viharos tengeren;
De sötét sírjaival e falánk ár,
Kevésbé kegyetlen, mint a vad szolga-had,
Ki e védő hullámokon át is ránk vadászhat.
VI.
Ezt az órát majd az emlékezetedben
Rég elfeledett napok álma őrzi.
Hamarosan ott lakunk az azúrkék tengeren,
A derűs és aranyló Itália földjén,
Vagy Görögországban, ki a szabadok szülőanyja rég;
S én tanítom majd gyermeki nyelvedet,
Hogy szólítsd a hősöket, kik dicsők és nagyok,
Az ő nyelvükön – s lelkedet úgy formálom,
Görög lángban égve, hogy e névvel a világon
Hazafivá válj, s jogod legyen e szent szabadságon!
2026. február 26.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
