2026. május 13., szerda

Kohut Katalin: A tárgyak méltósága



 Évek óta sajog a szívem egy drapp blúzért.

Kölcsönbe adtam hordásra azzal, hogy ha már nem kell, egyszer majd visszakapom. Nem azért, mert drága volt, hanem mert hozzám tartozott. Megvan hozzá ma is a hosszú drapp szoknya, amely most magában függ a szekrényben, mint egy félbemaradt emlék.


A blúz különleges darab volt.

Finom anyagából húzott gombjai voltak, hímzett gallérja, olyan szabása, amelyet ma már alig látni. Egyetlen példány volt a butikban. De nemcsak a szépsége miatt vált pótolhatatlanná számomra, hanem azért is, mert a nagyobbik lányom vette nekem a saját esküvőjére, mélyszegénységem idején. Tudta, mennyire szeretem a szép ruhákat, még akkor is, amikor az életből jóformán minden más hiányzott.


Így lett a drapp ruha kettős emlék.

Egyszerre őrizte azt az ünnepet, amikor viselhettem, és azt a szeretetet is, amellyel kaptam. Talán ezért fáj annyira az elvesztése. Mert vannak tárgyak, amelyek már nem önmagukat jelentik, hanem egy emberi kapcsolatot, egy pillanatot, amikor valaki figyelt ránk és örömet akart adni.


Az ajándék számomra mindig öröm volt.

Örültem, ha adhattam valamit, még akkor is, amikor alig volt valamim. De nagyon nehezen viselem, ha azt, amit szeretettel adtam vagy őriztem, értéktelennek nézik, továbbadják, elveszítik vagy letagadják. Nem a tárgy miatt fáj ilyenkor az ember szíve, hanem azért, mert úgy érzi, vele együtt az emlék méltósága is eltűnik.


Most itt áll a szekrényben a drapp szoknya egyedül.

És néha úgy érzem, mintha várna még mindig a hozzáillő blúzra, a hímzett gallérra, az anyagából húzott gombokra, arra a régi napra, amikor még együtt voltak, és egy ünnepre készülő asszony boldogan nézte magát bennük a tükörben.



Kohut Katalin: A tárgyak méltósága


A világ lassan elfelejtette a tárgyak lelkét.

Az emberek ma sokszor nem értik, miért fontos egy régi ruha, egy megsárgult levél, egy kézzel készített ajándék vagy egy megőrzött függöny. Pedig ezek nem puszta dolgok. Mindegyik hordoz egy emberi érintést, egy korszakot, egy szeretettel teli pillanatot. Egy levélben ott marad a kézírás rezdülése, egy ruhában az ünnepek emléke, egy ajándékban az a szándék, hogy valaki örömet akart szerezni.


A ruháknak is van méltóságuk.

Nem csupán anyagok, szabások vagy divatok. Egy ruha megőrzi az ember mozdulatait, ünnepeit, találkozásait, az idő illatát. Egy blúz emlékezhet egy régi nyárra, egy szoknya egy munkahely első napjára, egy kabát egy hosszú téli útra vagy egy szeretett ember közelségére. A régi ruhák ezért nem egyszerű holmik, hanem egy élet csendes tanúi.


Régen a házak padlásai és gardróbjai őrizték ezeket a történeteket.

Ládák mélyén pihentek az ünnepi ruhák, a gondosan félretett cipők, a kézzel kötött kendők, a nagyszülők kabátjai. Nem azért maradtak meg, mert gazdagok voltak az emberek, hanem mert tudták, hogy minden személyes tárgy hordoz valamit abból, aki viselte. Egy életet nem lehet nyomtalanul lecserélni.


Én könyvekkel költöztem végig az életemet.

Zsákokba kötöttük a kottákat, Kodály-énekeskönyveket, gitárfüzeteket, csillagokról szóló könyveket, tankönyveket, mintha aranyat vinnénk. És azok is voltak. Nem pénzben mérhető értékek, hanem egy élet tanúi. Minden könyv mögött ott állt egy korszak, egy tanulni vágyó ember, egy remény, hogy a világ egyszer szebb és érthetőbb lesz.


Aztán eljött a pince ideje.

A víz lassan felkúszott a könyvekig, megszívta magát a papír, megfeketedtek a lapok, penész ette meg a betűket. És amit három költözésen át mentettünk, azt végül szemeteszsákokban kellett kivinni. Mintha nem könyvek, hanem egy ember múltjának darabjai áztak volna el örökre.


Az értéktelenség azonban lassan mindent elárasztott.

Nemcsak az emberi kapcsolatokat, hanem az otthonokat is. A bútorokat, amelyek már nem generációkra készülnek, a gyorsan tönkremenő háztartási gépeket, az egyforma lakásokat, amelyekből hiányzik a személyesség. Pedig az otthon valójában belőlünk születik meg. A választott színekből, a drapériák lágy eséséből, egy régi fotelből, egy kézzel csomózott makraméból, egy gondosan elhelyezett könyvből. Ezek együtt hordozzák az ember képmását.


Az igazi gazdagság nem mindig látható kívülről.

Sokszor éppen azok őrzik a legnagyobb értékeket, akik szerényen élnek, de képesek szeretettel megőrizni egy tárgyat, egy könyvet, egy családi emléket. Mert tudják, hogy a valódi érték nem a csillogásban, hanem a méltóságban rejlik. Az ízlésben, a tudásban, az emlékezésben és abban a szívben, amely még képes kötődni.


A modern világ azonban egyre kisebb helyekre szorítja az embert.

A panelokból hiányzik a padlás, a gardrób, a megőrzés lehetősége. És amikor nincs hely, előbb-utóbb eltűnnek a tárgyak is. Elajándékozzák őket, beáznak, kidobják, széthordja az idő őket. Velük együtt pedig lassan eltűnnek a múlt darabjai is. Amit egyszer elveszítünk így, azt többé nem lehet ugyanúgy visszahozni.


Az érzékeny ember ettől nemcsak szegényebb lesz, hanem magányosabb is.

Mert kevesen értik, miért tud fájni egy régi ruha elvesztése vagy egy megőrzött tárgy hiánya. Pedig nem a tárgyat siratja ilyenkor az ember, hanem azt a szeretetet, időt és életet, ami hozzá kapcsolódott. Az ilyen ember szeretetével sem tud sokszor mit kezdeni a világ. Segítőkészségét természetesnek veszik, érzékenységét túlzásnak tartják, emlékeihez való ragaszkodását gyengeségnek nézik. Holott talán éppen ő az, aki még tudja, hogy a dolgoknak lelkük van.


Egyszer talán újra megtanulja a világ, hogy a tárgyak nem némák.

Hogy egy régi könyv, egy megőrzött ruha, egy kopott fotel vagy egy kézzel készített függöny mögött emberi életek állnak. Mert minden, amit szeretettel őriztek meg, túlmutat önmagán: emlékezni tanít.


És amíg lesznek emberek, akik nem szégyellik a kötődésüket a múlt szépségeihez, addig nem vész el teljesen az otthon méltósága sem.


2026. május 13.




2026. május 10., vasárnap

Kohut Katalin: A remény tartott meg (petrarcai szonett)



"

Az eső elmosta az utcák porát, de a szívem fájdalmát nem tudta levinni a kövekről. A kapualjban állva úgy éreztem, mintha az egész város idegen lenne körülöttem. Csak a távoli fény derengett át a szürkeségen, mint egy régi ígéret. Nem tudtam, vár-e még rám valaki ezen a világon, de a remény — makacs kis madárként — még ott verdesett bennem.”


Angyal hangja megérintette szívem,
simogatást, gondoskodást éreztem,
a szeretet azt ninózta véremben:
megérkezett az egyetlen életem.

Lágy hangjára csengő-bongón feleltem,
szerelem szimfóniáját élveztem,
rácsodálkoztam és öröknek hittem,
tőle nem választ el többé senki sem.

Elkésett, de megtalált hű szerelem,
éveken át miatta tűrtem, s éltem,
vártam rá, de nem jött többé sohasem.

Húsz esztendeig egyre csak reméltem,
s mikor megláttam, kettérepedt szívem:
a remény tartott csak és a félelmem.

2012. július 18.

 

Kohut Katalin: Ott szeretnék élni (ronsardi szonett)



16. szonett

Ott szeretnék még élni életemben,
hol az ég és föld összeölelkezik,
Föld-anya örül és nem ellenkezik,
apánk, a Nap vele él szerelemben.

Senki sem zavar meg csend-kegyelemben,
a természet emberrel nem vetekszik,
tökély a mindenség és elalszik
dolgos napja után az ember fényben.

Hold-anya őrzi híve felett álmát,
nem riassza senki szívének vágyát,
vigyázzák éjjeli állatok, s a fák

és hajnalban jó reggelt kíván a Nap,
harmatban fürdeti népét, s áldást kap
szivárvány jellel öreg, gyermek, diák.

2012. június 15.

 

2026. május 8., péntek

Kohut Katalin: Az érintés csodája (ronsardi szonett)



A szonettet a The Day of the Dolphin emléke ihlette, melyben a delfinek megtanulták kimondani nevüket emberi hangon. A tenger végtelen kék horizontja számomra mindig a szív szabadságát jelentette: a tiszta létezést, ahol még él az érintés és a bizalom csodája. A delfinek szeretete különösen megrendítő — minden fordulás után gyengéden megérintik kicsinyüket, mintha bátorítanák és óvnák őt. Az ember sokat tanulhatna ebből a néma, ösztönös szeretetből.

Az érintés csodája
Szonett 15.

Fodrozódó tenger, ezüst hullámok,
Fa és Bi, két delfin játéka hív,
boldogságom soha nem volt ily hív,
szemeimben békesség, letűnt álmok.

Ősanya Bi szüli kicsinyét, s várok,
míg meghajlik előtte minden görb ív,
Fa farkával int, örül a delfinszív,
nézésüktől felélednek a korok.

Letűnt idők tanúi ők, ős-erők,
emberbarátok, nem takarják redők,
csodás mindaz, mit szememmel látok:

Fa és Bi körbeússza kis delfinjét,
farkuk gyöngéden érinti testét,
szeretet-csodát látva elámulok.

2012. június 17.

Kohut Katalin: A halál arája leszek? (ronsardi szonett)




 A halál arája leszek?

Szonett 14.

Szerző: Kohut Katalin



Keresem, hívom magamhoz szüntelen.

Reggeli napfény magához csalogat,

elhiteti: jöhet még szép pillanat, 

lesz jövő-képem, nem lesz reménytelen.


Néha álmatlan, gyászossá vált éjjelen

örök-álomra vágyom.  Nem hívogat

szép élet, csak a fájdalom szólongat,

bár szívem szerelme rég a végtelen.


Ellök az élet, nem kellek senkinek,

a betegség erősebb nálam, félek

a szerelem így kopogtat egyszer rám,


s majd akkor jön értem várva várt halál,

miután minden szerettem  sírba száll,

s azt mondja majd: te vagy az örök-arám.


2012. május 25.

2026. május 4., hétfő

Kohut Katalin: Összetört szív reménye (ronsardi szonett)


Összetört szív reménye 
Szonett 12. (átdolgozott 2026)
Szerző: Kohut Katalin

Te látod, mit tükröz tört tekintetem?
Meghasadt szív, eltűnt szerelmes nézés,
mely átfogta a világot, rebbenés
nélkül csodálta az embert… remélem,

egyszer még beköszönt újra szerelem,
rám is vár majd a Niagara-zúgás,
nekem is járna a természet óvás,
hisz ezt a földet felettébb szeretem.

Ha parányi embernek is születtem,
a világot akkor is megöleltem,
rácsodálkoztam minden szépségére,

s ha irigység helyett már csak gúny kísér,
a gondolat számtalan csodát ígér –
forrásvízzel koccintok: Egészségre.

2012. május 10.


 

Kohut Katalin: Kérés magamhoz (ronsardi szonett)




 Kérés magamhoz 

Szonett 13. (átdolgozott 2026)

 Ugye, fáj a magány? – sokszor kérdeztem
magamtól, míg epekedve várt szívem,
nagybetűs, igaz szerelemben hittem,
miközben az embereket kerültem.

Álmatlanul forgolódtam, s reméltem,
barátra lelek – de mást súgott eszem:
míg önbizalmad inog, nincs szerelem
talán megtudják, hogy én is itt éltem.

Utolsó kívánságom csak az lehet:
kísérjék könnyek tovább az életet,
könnyzáportól tisztul a tüskés lélek.

A magányról is rég elfeledkeztem,
bensőmtől naponta csak egyet kértem:
írjam meg szenvedésem, mitől félek.

2012. május 20.