3. Ethel Línn Beers: Which Shall It Be?
„Which shall it be? Which shall it be?”
I look’d at John – John look’d at me
(Dear, patient John, who lovas me yet
As well as though my locks were jet),
And when I. found thar I must speak,
My volce seemed strangely low and weak:
„Tell me again what Robert said.”
And then I. listening, bent my head.
„This is his letter: „I will give
A house and land while you shall live,
If, in return, from out your seven,
One child tom e for aye is given.”
I looked at John’s old garments worn,
I thought of all that John had borne
Of poverty and work and care,
Which I, though willing, could not share,
I thought of seven mouths to feed,
Of seven little children’s need,
And then of this. „Come, John”, said I,
„We ’ll choose among them as they lie
Asleep,” so, walking hand in hand,
Dear John and I surveyed our band.
First tot he cradle lightly stepped,
Where the new nameless baby slept.
„Shall it be Baby?” whispered John.
I took his hand, and hurried on
To Lily’s crib. Her sleeping grasp
Held her old doll within its clasp,
Her dark curls lay like gond alight,
A glory ’gainst the pillow white.
Softly her father stoop’d to lay
His rough hand down in loving way.
When dream or whisper made her stir,
Then huskily said John, „Not her, not her!”
We stopp’d beside the trunle bed,
And one Iong ray of lamplight shed
Athwart the boyish faces there,
In sleep so pitiful and fair,
I saw undried. Ere John could speak,
„He’s but a baby, too’, said I,
And kiss’d him as we hurried bay.
Pale, patient Robbie’s angel face
Still in his sleep bore suffering’s trace.
„No, for a thousand crowns, not him!”
We whisper’d, while our eyes were dim.
Poor Dick! bad Dick! our wayward son,
Turbulent, reckless, idle one –
Could he be spared? Nay, He who gave
Bids us befriend him to his grave,
Only a mother’s heart can be
Patien enough for such as he,
„And so”, said John, „I would not dare
To send him from her bedside prayer.”
Then stole we softly up above
And knelt bay Mary, child of love.
„Perhaps for her ’twould better be,”
I said to John. Quite silently
He lifted up a curl astray
Across her cheek in wilful way,
And shook his head: „Nay, love: not thee.”
The while my heart beat audibly.
Only one more, our eldest lad,
Trusty and truthful, good and glad –
So like his father. „No, John, no –
I cannot, will not, let him go.”
And so we wrote, in courteous way.
We could not give one child away,
And afterward toil lighter seemed,
Thinking of thar of which we dreamed.
Happy in truth that not one face
We missed from its accustomed place,
Thangful to work for all the seven,
Trusting the rest to One in heaven.
3. Ethel Lyun Beers: Melyik legyen?
"Melyik legyen? Melyik legyen?"
Johnra néztem - John szemezett velem,
(drágám, türelmes John, aki mindig úgy szeret,
mint akinek ősz helyett a hajam koromfeketében lebeg),
és amikor rájöttem, hogy most nekem kell szólani,
a hangom furcsán halkan, gyöngéden kezdett hangzani
„Sorold el még egyszer a Róbert-féle levelet”.
És akkor hallgattam lehajtva a fejemet.
Ez az ő levele: „Adok házat és földet,
amíg létetek nem ér majd véget,
ha cserébe a hét közül
egy gyermek örökre velem örül.
Ránéztem John megviselt, régi ruháira,
gondoltam John eddigi munkáira:
szegénység, robot és gond,
amiből én – bár akartam – nem tudtam lerázni a port.
Emlékeim tolultak, hét szájat etettünk,
hét kicsi gyermek szükségére mi ügyeltünk
és aztán erre: „Gyere John, az ajánlatra
válasszunk közülük” - szóltam egy szuszra.
Így hát kézen fogva elindultunk,
drága John és én, megjárva köztük az utunk.
Először a bölcsőhöz léptünk óvatosan,
ahol az új, névtelen baba aludt komótosan.
Legyen a Baba? – John halkan kérdezett,
megfogtam a kezét és tovább sietett
Lily ágya felé, aki babájával aludt,
sötét fürtjeivel aranyfényként párnán ragyogott.
Apja finoman, szeretettel megérintette.
Álom, vagy suttogás a kislány megihlette,
és John rekedten mondta:
„őt ne, őt ne!” – sóhajtotta.
Megálltunk a kihúzható ágy mellett,
és egy hosszú lámpafény-csík esett
a fiúarcokra – aludtak
oly szánni valóan és szépen álmodtak.
Egyikük szemében könny harmata.
Mielőtt John megszólalhatott volna,
már mondtam is: „Hisz csak baba ő is”,
és megcsókoltam, lábunk tovább visz.
Sápadt, türelmes Robbie angyali arca
álmában is a szenvedés nyomát takarta.
„Nem, még ezer korona sem érné meg, hogy őt adjuk” –
suttogtuk, szemünk könnyben úszott.
Szegény Dick! Rossz Dick, mi csapongó fiúnk,
hiányozna, zabolátlan, lusta, ha nélküle kellene kibírnunk?
Nem, Ő, aki életet ad, azt parancsolta,
hogy együtt éljünk a sírig halasztva.
„Ezért – mondta John – elszakítani nem lehet
az anyja ágya imáiban él a szeretet”.
Aztán fölosontunk Maryhez, „a szív gyermekéhez”,
letérdeltünk szeretett testéhez.
„Mit gondolsz, neki is jobb lenne talán” –
mondtam Johnnak. Ő némán
fölemelt egy kósza tincset,
az arcán ragyogó kósza kincset,
ránézett és a fejét rázta: „Téged nem kedvesem”.
Közben hangosan dobogott a szívem.
Csak még egy maradt, a fiúnk, a legidősebb,
megbízható és igaz, jó és vidám lett,
apjára hasonlított. „Nem, John, nem lehet
őt elengedni, boldoggá nem tehet”
Így aztán megírtuk az udvarias levelet,
hogy egyiket sem tudjuk odaadni, nem lehet.
Azután könnyebben ment a munka is,
mert az történt, mit akaratunk végig visz.
Valóban boldogok voltunk,
hogy egyik gyermeket sem adtuk,
nem zökkentve ki megszokott helyéről,
hálásan gondoskodtunk hét személyről,
és a folytatás
a Mennyben Egyvalaki irgalmára vár.
2026. január 6.
Kohut Katalin fordítása, mesterséges intelligencia segítségével
