H. Kohut Katalin

2026. május 18., hétfő

Kohut Katalin: Elkergetett kék madár (ronsardi szonett)

"A reménykedés egyet jelent a tehetetlenséggel"

Írta:

(szerkesztett változat)

Évekig dalolva munkát szolgáltam,

monotonságot a dallam enyhíti,

ének az egyetlen, bánat meríti

szívhez vezető titkos útjaimat.

Elkerült az öröm, milyen, nem tudom,

csak álmaimban ért el boldogság,

sejtem: az egyetlen lélek-szabadság,

könnyes életutam naponként rovom.

Várok változást, megmentőt, hű társat?

Lehet-e gyógyulás sötét ég alatt?

Torznak, már nem nőnek érzem magamat.

Bántott a csúfság, a torzulás mélyen,

szépség követőjeként ért az elmúlás,

elkergette sorsom a kék madarat.

2013. március 12.

Kohut Katalin: A szerénység (ronsardi szonett)

„Minél többet tudok, annál inkább érzem, mennyi mindent nem ismerek még.”

Vannak élethelyzetek, amikor a tanács már nem segít. Amikor az ember nem megoldást keres, hanem egy csendes jelenlétet. Egy valakit, aki nem magyaráz, nem hibáztat, nem mondja, mit kellett volna másképp tenni — csak ott marad mellette a reménytelennek tűnő várakozásban.

Néha a legnagyobb segítség nem a szó, hanem az együtt hallgatás. A tudat, hogy a fájdalmat nem kell egyedül hordozni.

Írta:

(szerkesztett változat)

Üresség sötétlik fájó szívemben,

megterhel nagyon a közömbösség,

emberek papolnak, mire van szükség,

tanácsuk mélyít sok sebet bensőmben.

Szólnak szeretetről, akik nem értik,

ködös önbizalom túlárad bennük,

dicséri őket minden földi ügyük,

átlátok rajtuk, szívem ellenkezik.

A tehetség szerénységgel párosul,

torzult jellem hozzá már nem idomul,

nem ülhet emberfölötti trónuson.

Ki valóban nagy, csendesen ragyog át,

nem hirdeti fenn önnön nagyságát,

költői zavarral ég a horizont.

2013. március 6.

2026. május 17., vasárnap

Kohut Katalin: Szív-megtartás (ronsardi szonett)

Ez a szonett a család emlékezetéből született: a gyökerek kereséséből, a és abból a vágyból, hogy ami érték volt, ne vesszen el nyomtalanul. Nem vérségi büszkeségről szól, hanem — emberségről, tartásról, szeretetről.

A versben a „” nem csupán családot jelent, hanem egy elveszni látszó világot is: azt a hitet, hogy a tisztesség, a szelídség és a belső jóság még megtartható. A szív néha akkor őriz a legerősebben, amikor már majdnem mindent elveszített.

Írta:

(finoman szerkesztett változat)

A kihalásra ítélt vérvonalam

egyetlen vágya ismét az egészség,

német létemet sérti a betegség,

anyám nyugtalan, szeretetem parttalan.

Felpörgött Idővel és kiúttalan

csalfa ember-csillag csak a reménység,

monoton kezem vezeti tisztesség,

Fészek-hazám nincs, így lettem hontalan.

Pár éve kacagni is megtanultam,

sorskerék pörgésével együtt futottam,

vágyam annyi: egyszer végleg fenn legyek,

mert szívembe költözött láng-szerelem,

miatta már nem adom fel életem,

fohászomtól megremegnek nagy hegyek.

2014. június 17.

Kohut Katalin Észak-Magyarország bemutatkozás: Gyémánt, vagy hullócsillag

Gyémánt, vagy hullócsillag?

Hinni a szeretet felemelő hatalmában, a mindent elsöprő érzésekben, az annyiszor átélt fájdalmakat, csalódásokat széppé szelídítő áhítatban, a romantikus bűvöletben, az igaz szó erejében – számomra ezt jelenti az írás. Vallom: a vers olyan, mint nemes ékkövünk, a gyémánt: minél tovább csiszolják, annál jobban fénylik.

Kövek csillognak az idő égi-földi műhelyében, ott dől majd el, melyikből lesz értékálló drágakő, melyikből hullócsillag.

Verseim eddig Szendrei Klaudia néven jelentek meg – most már, lezárva múltját, felfedi arcát a rejtőzködő: Kohut Katalin.

Vánszorgok halkan, szelíden,

Töviskoszorús a szívem,

Alattomban döfött sebek

Borítják el a testemet.

Gyengeségem tapasztalom,

S mint az ostort csattogtatom

Magamon sok önvádlásom:

Fenn, a csillagok közt járok,

Hol angyal áll égi létrán,

Dermedek előtte némán,

Súlyos, mint felemelt pallos

Tekintete – rám pillant most.

Ne kérd tőlem, jó istenem:

Hangya-nép közt tengődni lenn.

Tanítsak a boldogságra,

Rám nyilaz kufárok átka

Vissza mégis – ez a sorsom,

Rám kötött keresztjét hordom

Hegyre fel – ahol a végzet

Tündöklő krisztusi fény lesz.

1991.

Kohut Katalin: Márvány égbolt

Zúzmara lepte háztető,

Ereszünkre jégcsap kattan,

Márványeres a levegő,

Lehelet-csokrok a fagyban.

Bent a szemet szinte bántva

Ragyog a tűnt nyár gyémántja,

Sokkarátos napsütése

Szikrákat szór a hűlt égre.

1991.

Észak-Magyarország

2026. május 16., szombat

Kohut Katalin: A zenei ünnep hiánya (ronsardi szonett)

Aki szívből énekel, olyankor nem a világra figyel, hanem a hangok belső útjára; látszólag néz, mégsem lát semmit — mert a zene mélyén keresi a tökéletességet.

Vannak dallamok, amelyek túlmutatnak a zenén. Egy szép hang, egy igaz szöveg olykor tömegeket is megérint: gyertyák gyúlnak, idegenek énekelnek együtt, és egy pillanatra mintha jobbá válna a világ. Nekem nemcsak a zene hiányzik, hanem az a is, amelyet akkor éreztem, amikor még én is énekeltem — az a kimondhatatlan rezdülés, amikor a dallam a lélekig ér.

Írta:

Nem vidítja fel a zene szívem,

bár órákig dalokat hallgatok,

musicalt, régi dalt, s ábrándozok,

milyenné vált egyszeri életem.

Hiányzik a borzongás, azt hiszem,

kutatom az érzést, csatangolok

ezeregy utamon, s beosonok

régi korba, a zene ünnepem.

Boldog ember, kinek a szíve kincs,

örökké szabad, nem tudja, mi nincs,

szárnyalhat ,

és az mennyből való,

repül a táncos, szárnyas fehér ló

a szív-énekes birodalmában.

2012. október 15.

Kohut Katalin: Szomorú szonett (ronsardi szonett)

Mindig újrakezdtem mindent.

Mikor eltűntek a lapok, újraírtam őket.

Mikor nem válaszoltak, tovább írtam csendben.

Mikor láthatatlanná váltam, megtanultam együtt élni az árnyékkal.

Talán könnyebb így mindenkinek.

A világ szereti a hangos ünneplést, a kitüntetéseket, a fényképeket, a tapsot.

Én közben egy kis lámpa fényénél őriztem a mondataimat, mint más a családi ereklyéket.

Nem lettem híres.

Csak tanúja maradtam annak, hogy a szív akkor is tovább ír, amikor már senki sem kérdezi, mit mondana még.

Szomorú szonett

22. szonett

Írta: Kohut Katalin

Szomorúan írom szonettemet,

gondoltam, a betűket ismerem,

becsapott talán engem a szemem,

nem érzékelem már a kezemet?

Ezután könnyebb utat választok:

elfeledem a hű szabályokat,

a betűk sora már nem simogat,

helyes helyett helytelent tanulok.

Magányosan nem ünnepel a lélek,

de a szavak erejétől félek,

egyre kevesebb az igaz barát.

Többször nem kaptam válaszlevelet,

odalett a szeretet, tisztelet,

szomorúan írom szívem bánatát.

2012.október 6.

Kohut Katalin: Hol van a nyár? (ronsardi szonett)

Hol van a ?

Írta:

Eliramlott villámléptekkel a nyár,

ismét nem talált az örök szerelem,

mióta búcsúzom, csak azt kérdezem:

nem érint a csodás érzés soha már?

elszaladt velem, de kár,

mindenkinek jár az öröm, azt hiszem,

nem sodorhat parttalan folyón az ár.

, néhanapján remélek,

de csak magamban némán énekelek,

már nem is vigasztalót, csak szépeket.

Jöjj el, légy egyetlen gyógyító társam,

oly régóta ,

hozd meg testemnek a régi fényeket!

2012. október 5.