13. Anne Bradstreet: Samuel Angliába indulása alkalmából, 1657. november 6 (fordítás)

13. Anne Bradstreet: Upon My Son Samuel his Going for England, Novem. 6, 1657.

Thou mighty God of sea and Land,

I here resing into thy hand

The son of prayers, of vows, of tears,

The child I stay’d for many years.

Thaou heard’st me then, and gav’st him me;

Hear me again, I give him thee.

He’s mine, but more, O Lord, thine own,

For sure thy grace on him isi shown,

No  friend I have like thee to trust,

For mortal helps are brittle dust.

Preserve, O Lord, from storms and wrack,

Protech him there, and bring him back;

And if thou shalt spare me a space,

That I again may see his face,

Then shall I celebrate thy praise,

And bless thee for’t even all my days.

If otherwise I go to rest,

Thy will be done, for that is best;

Persuade my heart I shall him see

For ever happefy’d with thee.

13. Anne Bradstreet: Samuel Angliába indulása alkalmából, 1657. november 6.

Tengerek és Föld Ura, hatalmas Isten,

Kezedbe teszem most mindazt, miben hittem;

Az imák fiát, a fogadalmakat, a könnyeket,

Akire hosszú évekig vártam, a gyermeket.

Meghallgattál akkor; őt ajándékoztad nekem, 

Hallgass meg újra: visszaadom híven;

Az enyém volt — de még inkább a Tiéd, Uram,

Hisz kegyelmed jele rajta nyilvánvaló utad, 

Nincs barátom, kiben úgy bízhatnék, mint Benned,

Mert minden földi segítséget törékeny por lep meg.

Őrizd meg a viharoktól és a hajótöréstől,

Óvd meg ott, hozd vissza a tengerekről.

S szánd  meg Idővel az anyját,

Hogy újra láthassa az arcát,

Dicséretem majd zengem,

S áldd érte minden napon éltem.

Ha pedig másként történne a dolog:

Legyen meg a Te akaratod — az a legjobb.

Hajlítsd meg szívem, hogy higgyem: viszontlátom egyszer

Örökké boldogan, Tenálad, a mennyben.

2026. január 21.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

12. Robert Bloomfield: A vak gyermek (fordítás)

12. Robert Bloomfield: The Blind Child

Where’s the blind child, so admirably fair,

With guileless dumples, and with flaxen hair

That waves in every breze? He’s often seen

Tjat waves in every breeze? He’s often sen

Beside yon cottage wall, or ont he green,

With others match’d in spirit and in size,

Health on their cheeks, and rapture in their eyes.

That full expanse of voice, to childhood dear,

Soul of their sports, is duly cherish’d here:

And hark! that laugh is his, thar jovial cry;

He hears the ball and trundling hoop brush bay,

A very child in everything but sight;

With circumcribed, but not abated powers –

Play, the great object of his infant hours!

In many a game he takes a noisy part,

And shows the native gladness of his heart;

But soon he hears, on pleasure all intent,

The new suggestion and the quick assent;

The grove invites, delight fills every breast –

To leap the ditch, and seek the downy nest.

Away they start: leave halls and hoops behind,

And one companion leave – the boy is blind!

His fancy paints theit distant paths so gay,

That childish fortitude awhile gives way:

He feels the dreadful loss; yet short the pain,

Soon he resumes his cheerfulness again,

Pondering how best his moments to employ,

He sings his little songs of nameless joy;

Creeps ont he warm green turf for many and hour,

And plucks by chance the white and yellow flower;

Soothing their stems while resting on his knees,

Ha binds a nosegay which he never sees;

Along the homeward path then feels his way,

Liftint his brow against the shining day,

And with a playful rapture round his eyes,

Presents a sighing parent with the prize.

12. Robert Bloomfield: A vak gyermek

Hol van a vak gyermek, oly csodásan szép,

Ártatlan gödröcskékkel, lenhajjal csodálatos kép, 

Mely minden szellőben lebeg? Gyakran látták éppen

Ama kunyhó fala mellett, vagy a zöld réten

Másokkal együtt, kik lélekben és termetben hasonló,

Egészség az arcukon, ragyogás a szemükben nem vádoló.

Az a telt hang, a gyermekek kedvence itt,

Játékuk lelke, gondosan őrzött kincs;

És hallod! Az a nevetés az övé, az a vidám kiáltás;

Hallja a labdát és a guruló karika susogását,

Mindenben gyermek, kivéve a látást,

Erői korlátozottak, de semmi sem csorbítja vágyát –

A játék, kisded óráinak legfőbb célja!

Sok játékban zeng velük a hangja,

És szíve veleszületett örömét mutatja;

Ám hamarosan, a mulatságba tetőfokán

Meghallja az új ötletet és a gyors döntése nyomán;

A képzelet szárnyán követi a természetet,

De kedve nem hagyja el, és dalol tovább a gyerek.

A liget hívogat, az öröm betölt minden mellet –

Átugrani az árkot, megkeresni a pelyhes fészket.

Elindulnak: otthagyják a labdát és a karikát,

És egy társat is hátrahagynak – a vakság fiát!

Képzelete oly vidámmá festi a távoli ösvényeket,

Hogy gyermeki bátorsága egy ideig megreked;

Megérzi a rettenetes veszteséget; ám a fájdalom rövid,

Hamar visszatér jókedve megint,

Eltűnődve, miként töltse el legjobban napjait;

Zengi apró, névtelen örömök dalait;

Hívogatja órákon át a meleg, zöld gyep,

S véletlenül fehér és sárga virágot szed;

Szárukat simogatja, térdére helyezve,

Csokrot köt belőlük, melyet nem lát a szeme;

Majd hazafelé tapogatva az utat meglelve,

Homlokát a fényes nappal szembe emelve,

S játékos ragyogással arcán a szelídség

Sóhajtó szülőjének nyújtja át a kincsét.

2026. január 20.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

11. Mathilde Bling: Utcagyerekek tánca (fordítás)

 11. Mathilde Blind: The Sreet Children’s Dance

Now the earth in fields and hills

Stirs with pulses of the Spring.

Nest-embowering hedges ring

With interminabla trills;

Sunlight runs a race with rain,

All the world grows young again.

Young as at the hout of birth:

From the grass the daisies rise

With the dew upon their eyes,

Sun-awakened eyes of earth;

Fields are set with cups of gold;

Can this budding world grow old?....

Can this earth run o’er with beauty,

Laugh through leaf and flower and grain,

While in close-pent court and lane,

In the air so thick and sooty,

Little ones pace to and fro,

Weighted with their parent’s woe?

Woe-predestined little ones!

Putting forth their buds of life

In an atmosphere of strife,

And crime-breeding ignorance;

Where the bitter surge of care

Freezes to a dull despair.

Dull despair and misery

Lies about them from their birth;

Ugly curses, uglier mirth,

Are their earliest fullaby;

Fathers have they without name,

Mothers crushed by want and shame.

Brutish, overburneded mothers,

With their hungry children cast

Half-nude tot he nipping blast;

Little sisters with their brothers

Dragging in their arms all day

Children nigh as big as they.

Children withered by the street:

Shouting, flouting, roaring after

Passers-by with gibes and laughter,

Diving between horses’ feet,

In and out of frays and barrows,

Reclessly, like London sparrows…

Blossoms of humanity!

Poor solled blossoms in the dust!

Through the thick defiling crust

Of soul-stifling poverty,

In your features may be traced

Children’s beauty half effaced –

Childhood, stunted in the shadow

Of the light-debarring walls:

Not for you the cucckoo calls

O’er the silver-threaded meadov;

Not for you the lark on high

Pours his music from the sky.

Ah! you have your music toot

And come flocking round that player

Grinding at his organ there,

Summer-eyed and swart of hue,

Rattling off his well-worn tune

On this April afternoon.

Lovely April lights of pleasure,

Flit o’er want-beclouded featurs

Of those little outcast creatures,

As they swing with rhytmic measure,

In the courage of their rags,

Lightly o’er the alippery flags.

Little footfalls, lightly glancing

In a luxury ofo motion,

Supple as the waves of ocean,

In your elemental dancing,

How you fly, and whell, and spin,

For your hearts too dance within!

Dance along with mirth and laughter,

Buoyant, fearless and elate,

Dancing in the teeth of fate,

Ignorant of your hereafter,

That with all its tragic glooms

Blinding on your future looms.

Fast and future, hence away!

Joy, diffused theroughout all the earth,

Centre in this moment’s mirth

Of ecstatic holiday:

Once in all their live’s dark stroy

Touch them, Fate! with April glory!

 11. Mathilde Blind: Az utcagyerekek tánca

Most a földön, mezőkön, hegyeken át
A tavasz lüktet, remeg, visszavár.

Fészekkel ékes sövények zengenek,

Csengő trillákban szüntelen esengenek;

A napfény s az eső versenyt fut,

S a  világ megint ifjúságra jut.

Fiatal, mint születése óráján,

A fűből százszorszép kel némán;

Harmattal telt szemükben dereng a fény,

A Föld-nap-ébredt szeme lágyan néz;

Aranycsészékkel telnek meg a rétek —

Megöregedhet-e valaha ez az ég és ez a lélek?

Futhat-e túlcsorduló szépségben a föld,

Nevethet-e levélben, virágban, kalászt ölt?

Míg zárt udvarokban, szűk sikátorokban,

A kormos, sűrű levegőben járnak a lábak nyomában;

Kis lábak, súlyosak a szülők bánatától,

Hol a Nap ritkán áll, szaladnak a világ porától.

Bánatra rendelt kis lények,

Életük rügyeit bontják csendben, fények;

A viszály és bűnt termő tudatlanság közt,

Hol a gond keserű árja dermedt köntösben ölt;

Tompa kétségbeesés fagy rájuk hirtelen,

S a remény lángja halványan pislákol csak bennük néha elfeledten.

Tompa kétségbeesés és nyomor

Életük, mely nagyon komor;

Első altatódaluk nem volt más,

Rút álom, még rútabb mosolygás;

Név nélküli apák,

Vágytól, szégyentől űzött anyák.

Anyák durván, túlterhelten,

Szabadba vetve gyermekeikkel;

Félmeztelenül a csípős szélbe,

Kis nővérek és fivérek egész nap menetelnek benne;

Karjukban cipelve az alig kisebb testeket,

Szaladnak, míg a Nap a lélekhez érve megszeret.

Utcáról sorvadt gyerekek,

Kiabálnak, csúfolódva cselekszenek;

Járókelők után üvöltenek, gúnyos megvetéssel,

Lovak lába közt cikáznak fürge szökdeléssel;

Veszekedések és kordék szüntelen,

Gondtalanul, mint londoni verebek büntelen...

Az emberiség virágai!

Szegény, porba hullott virágai!

A lélekfojtó szegény csapat

Szennyes kérgén át matat;

Arcukon még ott a jele,

A gyermek-szépség lelke.

Gyermekkor, falak bezárva,

Árnyékában megnyomorítva;

Nem nektek kakukkol a madár,

Ezüstszálas rétek felett a csöndben vár;

Nem nektek önti dalát a pacsirta,

Magasan az égen, fényben megírva.

Ah, de nektek is van zenétek,

A zenész köré összegyűltetek;

Verklijét tekeri a mester,

Nyárszerűn, barna arccal, éretten;

Kopott dallamával virnyákol

Ezen az áprilisi délutánon.

Az április gyönyörű fényei

Átsuhannak a szükségtől elhomályosult kis arcai;

Ahogyan ritmusra váltanak,

Rongyaik bátorságában könnyedén cikáznak, szinte tálcolnak;

A csúszós köveken

Szaladnak, bátran, a világra nyitott szemükkel.

Apró lépések, könnyű suhanás,

Örömteli pazar mozgás;

Hajlékony, mint a tenger habjai —

Táncolva repülnek, pörögnek, forognak a gyermekek tagjai;

Mert bennetek is táncol a szív,

És minden mozdulat életre kél ív.

Táncoljatok nevetve, örömben,

Könnyedén, bátran, emelt fővel;

A sors fogát sem firtatva,

Nem gondolva a holnapra;

Mely minden tragikus homályával

Már vakon közelít felétek, nyomával.

Távozz hát, jövő! Most el!

Most a Földön az öröm ünnepel,

Sűrűsödjék e pillanat gyönyörében,

E mámor mindent feloldó hevében;

Egyszer, sötét életük során egyetlenszer,

Érints meg őket, Sors, áprilisi fényjel!

2026. január 19.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia segítségével

 

Kohut Katalin: Eltemetett jövő

Kohut Katalin: Eltemetett jövő 

Írnék fájdalom nélkül,

de minden már rögzítve van:

egy hatalmas tükörben

állunk szemben magunkkal.

Mégis nyitva maradt az út

gyilkosaimnak az aranykorba,

amelynek egyetlen kódja van:

az emberség,

az a tisztesség, amely egykor létezett.

A tükör nem nemesít,

nem ad felmentést.

Ezért félretolják.

Az időt húzzák,

évek múlnak el így.

Pedig szóltam a szívről,

a merényletekről ellene.

Tudják, mit tettek,

és épp ezért

nem hatja meg őket

saját képmásuk.

A gazdagok megvásárolják

az örök életet és a kegyelmet.

Maguknak bocsátanak meg.

Olyan világ készül,

ahol a bűn génje

pontosra lesz igazítva,

és többé nem látszik

a következmény.

Bárki bármit megtehet.

A tettek elhallgatva,

az igazság árucikk.

A figyelem megvásárolható,

mint az értéktelenség

jövőjét hirdető

nyelvi programok.

Itt rég elvetélt

a tehetség, a beszéd, az ének.

Szerveik lebontva

várnak a pusztulásra.

Csoda itt nem lehet.

Nem olvassák, nem látják

a letűnt világ tisztességét.

Az emberség halálra ítélve,

csúfolva, gyalázva.

Tiltott tudássá lett

a tettekről szóló vallomás.

Most már ők az emberek,

miután győzelmi tort ültek,

és eltemették a múltat —

vele együtt

a jövőt is.

2026. január 18.

 

Kohut Katalin: A szenvedés tanítómestere – az emberré nemesedés útja saját tapasztalatokból

 Kohut Katalin: A szenvedés tanítómestere – az emberré nemesedés útja saját tapasztalatokból

Bevezető:

Az élet gyakran kemény leckéket ad azoknak, akik figyelnek. A valódi emberré válás nem a könnyű úton történik, hanem a hiányok, kudarcok és a szenvedés megtapasztalásán keresztül. A történetünkben megőrzött apró tárgyak, régi emlékek és a gyerekkor élményei mind tanítanak: mi az, ami érték, mi az, ami nem.

A tapasztalat ereje:

Az igazi tanító nem a pénz vagy a jólét, hanem a nehézség: amikor küzdesz, amikor a világ elvárásai vagy a mások viselkedése ellenére kell talpon maradnod, ekkor formálódik a karakter. Az, aki mindenért megdolgozik, aki megtapasztalja a hiányt, az tudja megbecsülni a tárgyakat, az embereket és az élet apró örömeit.

A túlélés és az erkölcsi elvárás:

Van abban valami kegyetlen, amikor a túlélésből erkölcsi kötelezettség lesz, mintha a szenvedés csak akkor nyerne értelmet, ha mások számára hasznosítható. De a tanulság csak akkor válik belsővé, ha az élményt személyesen dolgozza fel az ember. A nagy közös áldozatok, a jólétből finanszírozott segélyek nem pótolják a tapasztalatokat, nem adják vissza az emberi méltóság érzését.

A szorgalom és a felelősség:

Az igazi emberi fejlődés útja a szorgalom és a saját tetteink következményeinek megtapasztalása. Amíg valaki nem dolgozik meg a saját életéért, addig az értékek könnyen elérhetetlenekké válnak. A személyes küzdelem és a tapasztalat megszerzése nélkül az emberség, az empátia, a tisztelet és a becsület csak üres fogalommá válik.

Tanulság és összegzés:

Az élet példái és az apró hétköznapi küzdelmek mutatják, hogy az emberré nemesedés mindig belső folyamat, amihez nem elég a jólét, a tanács vagy a mások segítsége. Csak az, aki saját tapasztalatai és küzdelmei révén tanul, az tud igazán szeretni, tisztelni és felelősséget vállalni. A szenvedés tehát nemcsak fájdalom, hanem útjelző is a valódi emberi értékek felé.

Az igazi emberré nemesedés útja régen is a szorgalmas, kitartó munka ösvényén járt. A saját erőfeszítés, a tettek következményeinek megtapasztalása formálta a lelket, nem a könnyű jutalom, nem az ingyen szerzett kincs. Ma úgy tűnik, mintha a világ feloldotta volna ezt a törvényt: minden gyorsan, munka nélkül elérhető, és az ember gyakran elfeledi, hogy a valódi értékek csak akkor válnak a szívévé, ha saját verejtéke, saját küzdelmei révén szerezte meg.

Az emberi szívnek, a léleknek azonban ugyanaz a régi törvénye él: csak az válik igazán éretté, aki tapasztalatokkal, saját erőfeszítésekkel, apró győzelmekkel és kudarcokkal gazdagodik. A könnyű út csilloghat, de nem nemesít.

Az emberség sosem szeretett reflektorfényben élni. Inkább a félhomályt választja, ahol nem a pompa csillog, hanem a kéz munkája látszik, a megélt napok kopása a tárgyakon, az arcon. Akik hordozzák, többnyire szerény körülmények között élnek, mint a földbe hullott mag: nem harsány, nem látványos, mégis életet ígér. Nem olvassák őket sokan, mert nincs pénzük zajt kelteni, s talán nem is akarnak.

Az emberség nem reklámozható áru. Nem hódít tért kampányokkal, mert nem a figyelemért született, hanem a helytállásból. Ott van a csendes munkában, a kitartásban, abban, amikor valaki nem adja el magát könnyű sikerért. Ezek a hangok halkak, mert nem tanulták meg túlkiabálni a világot — de attól még igazak.

Talán épp ezért maradnak háttérben: mert az emberség nem akar uralkodni, csak jelen lenni. Nem követel, nem ígér gyors jutalmat, nem csillog — hanem időt kér. Időt, hogy felismerjék: ami nem harsány, attól még tartós; ami nem gazdag, attól még méltó. És ha egyszer újra tanulunk figyelni, lehet, hogy ezek a szerény, el nem adott mondatok mutatják meg, merre vezet az emberi út

Az ember nem a fizetésből él, hanem abból, hogy szükség van rá.”

„A jólét nem tanít meg az elveszíthetőségre; azt csak a hiány ismeri.”

„A munka méltóság, mert helyet ad az embernek a világban.”

„Ahol nincs szükség, ott az emberség lassan elhallgat.”

Az emberi világ akkor kezd repedezni, amikor a szükségtelenséget erénnyé, a tétlenséget jövőképpé emelik. Ha az emberből kiveszik azt az érzést, hogy számít, hogy kell, hogy helye van a másik életében, akkor nem felszabadul — hanem kiüresedik.

A mesterséges rendszerek lehetnek eszközök, de nem válhatnak mentséggé arra, hogy az embert leváltsák önmagáról. Mert amit nem lehet automatizálni, az éppen az, ami emberré tesz: a felelősség, a munka íze, a kudarc tanítása, a másikért vállalt csendes helytállás. Ha ezek eltűnnek, nem egy új világ születik, hanem egy árva.

Ezért a végső tanulság talán egyszerű, mégis nehéz: az emberség nem fejleszthető ki laboratóriumban, nem kiosztható juttatásként, és nem pótolható programokkal. Csak megélni lehet — munkában, hiányban, egymás felé fordulva. És amíg lesz egyetlen ember is, aki erre emlékszik, addig az út nem zárult le.

2026. január 17.

Mesterséges intelligencia segítségével készült

10. William Blake: A visszhangzó rét (fordítás)

10.  William Blake: The Ecchoing Green

The Sun doea arise,

And make happy the skies;

The merry bells ring

To welcome the Spring;

The sky-lark and thrush,

The birds of the bush,

Sing louder around

Tot he bells’ chearful sound,

While our sports shall be seen

Ont he Ecchoing Green.

Old John with white hair

Does laugh away care,

Sitting under the oak

Among the old folk.

They laugh ar our play,

And soon they all say:

’Such, such were the joys

When we all, girls & boys,

In our youth-rime were seen

Ont he Ecchoing Green.

Till the little ones weary

No more can be marry;

The sun does descend,

And our sports have an end.

Round the laps of their mothers

Many sisters and brothers,

Like birds in their nest,

Are ready for rest;

And sport no more seen

Ont he darkening Green.

10. William Blake: A visszhangzó rét

Az ég már derűs, a Nap felkelt,

Messze vidám harang zeng;

A rigó, pacsirta ünnepel,

A bokrok közt dalol a szél, s minden táncra kel.

A gyerekek játszadoznak szanaszét,

Körülöttük hangos a rét;

Vidáman csendít a harang,

Miközben madárének szongása árad.

Míg a fény ragyog az égen,

Látható játékuk a visszhangzó réten.

Öreg John, fehér hó haján,

Nevetéssel űzi a gondot talán.

Tölgy alatt ül társaival,

Nevetnek játékukon vidáman.

Mind szólalnak: „Ilyenek a régi örömök voltak,

Mikor lányok és fiúk szanaszét játszottak.

Fiatal szívünk hevesen dobbant,

S a rét velünk nevetett kedvesen,

Míg a táj fényességben ragyogott,

S mindenki boldogan dalolt, kacagott.”

Nemsokára a kicsik elfáradnak,

Már nem vidáman játszadoznak.

A Nap lemegy lassan

És sportjaiknak vége van.

Testvérek, társak

Anyjuk ölében megnyugszanak,

Mint a fészekben a madarak

Nyugalomra áhítoznak.

Kiüresedett a rét,

És egy darabig nincsen játék.

2026. január 17.

Kohut Katalin fordítása mesterséges intelligencia segítségével

 

9. William Blake: A kéményseprő (fordítás)

 9. William Blake: The Chimney Sweeper

When my mother died I was very young,

And my father sold me while yet my tongue

Could scarcely cry „weep! ’weep! ’weep!”

So your chimneys I sweep, & in soot I sleep.

There’s little Tom Dacre, who cried when his head,

That curl’d like a lamb’s back, was shav’d; so I said,

’Hush, Tom, never mind it, for when your head’s bare,

You know that the soot cannot spoil your white hair’.

And so he was quiet, & that very night,

As Tom was asleeping he had such a sight:

That thousands of sweepers, Dick, Joe, Ned & Jack,

Were all of them lock’d up in coffins of black;

And by came an Angel who had a bright key,

And he open’d the coffins & set them all free;

Then down a green plain leaping, laughing they run,

And wash in a river and shine in the Sun.

Then naked & white, all their bags left behind,

They rise upon clouds, and sport in the wind;

And the Angel told Tom, if he’d be a good boy,

He’d have God for his father & never want joy.

And so Tom awoke; and we rose in the dark,

And got with our bags & our brushes to work.

Tho’ the morning was cold, Tom was happy & warm;

So if all do their duty, they need not fear harm.

9. William Blake: A kéményseprő

Amikor anyám meghalt, még kisgyerek voltam,

Apám eladott, mielőtt sírásra gondoltam.

„Sírj! Sírj! Sírh!” – így szólt a hangom,

S a kémények közt találtam ágyam, korom ölelte holtom.

Tom Dacre egy kisfiú, göndör hajával,

Akár a bárány szőre, lenyírták borotvával,

„Csitt, Tom, ne bánkódj, ha kopasz lesz a fejed,

Így többé a korom sem árthat Neked!”

Tom csendes lett, s még ezen az éjjelen,

Fekete koporsó álma előtte megjelent:

Ned és Jack, mind benne,

S a fájdalom maradt, mert őket senki sem védte.

Ekkor egy angyal jött, kezében fényes kulccsal,

Kinyitotta a koporsókat, s mind szabadon futottak;

Le a zöld mezőre ugrottak, nevetve szaladtak,

A folyóban mostak, s a napfényben ragyogtak.

Meztelenül és tisztán, minden zsák ottmaradt,

Felhők fölé emelkedtek, s a szélben játszadoztak;

Az angyal így szólt Tomhoz: ha jó fiú marad,

Isten lesz az apja, s örömét soha el nem vesztik majd.

Tom felébredt, mi is keltünk a sötétben,

Zsákjainkkal, seprűinkkel munkához mentünk éppen.

Bár a reggel hideg volt, Tom meleg volt boldogságban;

Ha kötelességét végzi mindenki, nem kell félnie semmitől, ha baj van.

2026. január 15.

Kohut Katalin fordítása mesterséges intelligencia segítségével