H. Kohut Katalin

2026. február 25., szerda

Winthrop Mackworth Praed: Iskola és iskolatársak (fordítás)

68. : Scholl and Schoolfellows

Twelve years ago I made a mock

Of filthy trades and traffics,

I wonder’d what they meant by stock;

I wrote delightful sapphics:

I knew the streets of Rome and Troy,

I supp’d with Fates and Furies, -

Twelve years ago I was a boy,

A happy boy, at ,

Twelve years ago! – how many a thought

Of faded pains and pleasures

Those whisper’d syllables have brought

From memory’s hoarded treasures!

The fields, the farms, the bats, the books,

The glories and disgraces,

The voices of dear friends, the look

Of old familiar faces!

Kind Mater smiles again tom e,

As bright as when we parted;

I seem again the frank, the free,

Stout-limb’d, and simple hearted!

Pursuing every idle dream,

And shunning every warning;

With no hard work but bovney stream,

No chill except Long Morning:

Now stopping Harry Vernon’s ball

That rattled like a rocket;

Now hearing Wentworth’s Fourteen all!’

And striking for the pocket;

Now feasting on a cheese and flitch, -

Now drinking from the pewter;

Now leaping over Chalvey ditch,

Now laughing at my tutor.

Where are my friends? I am alone;

No playmate shares my beaker;

Some lie beneath the churchyard stone,

And some – before the Speaker;

And some compose a tragedy,

And some compose a rondo;

And some draw sword for Liberty,

And some draw pleas for .

Tom Mill was used to blacken eyes

Without the fear of sessions;

Charles Medler Iothed false wuantities,

As much as false professions;

Now Mill keeps order in the land,

A magistrate pedantic;

And Medlar’s feet repose unscann’d

Beneath the wide Atlantic.

Wild Nick, whose oaths made such a din,

Does Dr Martext’s duty;

And Mullion, with that monstrous chin,

Is married to a Beauty;

And Darrell studies, week by week,

His mant, and not his Manton;

And Ball, who was but poor at Greek,

Is very rich at Canton.

And I am eight-and-twenty now; -

The world’s cold chains have bound me;

And darker shades are on my brow,

And sadder scenes around me;

In Parliament I fill my seat,

With many other noodles;

And lay my head in Jermyn Street,

And síp my hock at Boodle’s.

But often, when the cares of life

Have set my temples aching,

When visions haunt me of a wife,

When duns await my waking.

When Lady Jane is in a pet,

Or in a hurry,

When Captain Hazard wins a bet,

Or Beaulieu spils a curry, -

For hours and hours I think and talk

Of each remember’d hobby;

I long to lounge in ,

To shiver in the Lobby;

I wish that I could run away

From House, and Court, and Leveé,

Where bearded men appear to-day

Just Eton boys grown heavy, -

That I could bask in childhood’s sun

And dance o’er childhood’s roses,

And find huge wealth in one pound one,

Vast wit in broken noses,

And play at Datchet Lane,

And call the milkmaids Houris, -

That I could be a boy again, -

A happy boy, - at Drury’s.

Winthrop Mackworth Praed: Iskola és iskolatársak

Tizenkét éve még csak gúnyoltam

A piszkos üzletet s a tőzsdét,

Mi az a „részvény”? – nem is tudtam,

Csak írtam a szép szapphói költést;

Róma s Trója utcáit róttam,

Sorssal s Fúriákkal vacsoráltam, –

Tizenkét éve gyerek voltam,

Boldog fiú a Drury-házban.

Tizenkét év! – s mennyi gondolat,

Sok fakult kín s régi örömök,

E suttogott szó mindent visszahoz

Az emlékezet kincsei közül;

Mezők, farmok, könyvek és ütők,

A dicsőség és a szégyen foltja,

Barátok hangja, drága arcok,

Kiket az idő el nem sodort ma!

A jó rám mosolyog újra,

Oly fényes, mint mikor elváltunk;

Látom magam: őszintén, szabadon,

Erős lábbal, tiszta szívvel járunk!

Kergetve minden kósza álmot,

S kerülve minden intést, óvatot;

Csak a folyó volt nehéz, s a hajnal,

Mi hideg borzongást hozott.

Most megállítva Harry Vernon labdáját,

Mely süvített, akár egy rakéta;

Hallva Wentworth „Tizennégy!” kiáltását,

S zsebre vágva a pontot azóta;

Lakmározva sajtot és szalonnát, –

Iva az ónkupa hűvös oldaláról;

Átugorva Chalvey árkát s a sáncát,

S nevettünk tanárunk fejének formájáról.

Hol vannak barátaim? Egyedül vagyok;

Kupámon nem osztozik már játszótárs;

Van, ki a templomkert köve alatt nyugszik,

S van, ki a Szónok előtt áll – ez a sors-váltás;

Van, ki tragédiát ír éppen,

Van, ki rondót szerez vígan,

Van, ki a Szabadságért ránt kardot,

S van, ki periratot körmöl unottan.

Tom Mill verekedett, szemeket festett feketére,

S nem félt, hogy törvény elé citálják;

Charles Medlar a rossz versmértéket úgy gyűlölte,

Mint a hazug embernek a száját;

Most Mill tart rendet az országban,

Mint pedáns bíró, zord s fanyar;

Medlar lába meg pihen – mérték nélkül –

Hol az Atlanti-óceán vize kavar.

A vad Nick, kinek szitka oly hangos volt,

Most Martext doktor tisztét tölti be;

S Mullion, kinek álla oly otromba volt,

Egy szépség lett a felesége, íme;

Darrell pedig hetente csak a Bibliát

Bújja, s puskáját már régen eladta;

Ball meg, ki görögből csak a port fogta,

Kantonban a vagyont ma lapáttal tartja.

S huszonnyolc éves vagyok immár; –

A világ hideg lánca vert béklyóba;

Sötétebb árnyak gyűltek a homlokomra,

S szomorúbb jelen vár rám azóta;

A Parlamentben ülök a székemen,

Sok más ostobával egy sorban,

Jermyn Streeten hajtom fejem éjjel,

S boromat kortyolom a klubomban.

De gyakran, mikor az élet gondjai

Lüktető fájdalmat hoznak fejemre,

Mikor egy feleség képe kísérti éjemet,

S hitelezők várnak az ébredésemre;

Mikor Lady Jane-nek rossz a kedve épp,

Vagy Hoby sürget, s a türelme fogy,

Mikor Hazard kapitány nyer egy fogadást,

Vagy Beaulieu a curry-t a ruhámra szórja, –

Órák hosszat csak a régi kedvtelésekről

Gondolkodom s beszélek szüntelen;

Vágyom a Költők Sétányán időzni már,

S a folyosón vacogni önfeledten;

Bár elszökhetnék a Háztól, az Udvartól,

Hol a sok szakállas, nehézkes férfi

Csak olyan, mint az etoni kisdiák,

Kit a sors mázsás súlyokkal mér ki, –

Bár süttethetném arcom a gyermekkori napon,

S táncolhatnék gyermekségem rózsáin,

Hol mesés kincs volt egyetlen fontnyi pénz,

S nagy bölcsesség a betört orr romjain;

S Datchet Lane-nél eljátszhatnám Sir Gilest,

S a fejőlányt tündérnek hívhatnám, –

Bár lehetnék újra boldog kisfiú,

Ott, a régi Drury-házban, s annak udvarán.

Érdekességek és magyarázatok az olvasónak:

: Anglia leghíresebb és legexkluzívabb középiskolája, ahol a vers játszódik.

Drury’s: Az iskola egyik diákotthona (háza), ahol a szerző lakott.

: Szapphói versmérték. Az akkori oktatás alapja az volt, hogy a diákoknak tökéletesen kellett verselniük görög és latin nyelven.

Alma Mater: "Tápláló anya" – az iskola szeretetteljes megnevezése.

/ Chalvey ditch: Helyszínek az iskola mellett, ahol a fiúk eveztek vagy bátorságpróbákat (árokugrást) tettek.

: Az angol Parlament alsóházának elnöke. Akire a vers utal, politikus lett.

John Doe: A jogi angolban az ismeretlen személy vagy a „minta-alperes” neve. Arra utal, hogy valaki unalmas ügyvéd lett.

: Ma Kuangcsou (Kína). A gyarmati időkben a távol-keleti kereskedelem központja volt, ahol hatalmas vagyonokat lehetett gyűjteni.

Hoby: A korszak leghíresebb (és legdrágább) csizmakészítője Londonban.

Poet’s Walk: Egy vadgesztenye-fasor Etonban, a diákok kedvelt sétatere.

Sir Giles: Egy népszerű korabeli színdarab gonosz karaktere, akit a diákok szívesen utánoztak.

2026. február 24.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

2026. február 24., kedd

67. Edgar Allan Poe: Álmok (fordítás)

67. :

Oh! that my young life were a lasting dream!

My spirit not awakening, till the beam

Of an Eternity should bring the morrow.

Yes! tho’ that long dream were of ,

’Twere better than the cold reality

Of waking life, to him whose heart must be,

And hath been still, upon the lovely earth,

A , from his birth.

But should it be – that dream eternally

Continuing – as dreams have been to me

In my young boyhood – should it thus be given,

’Twere folly still to hope for higher Heaven.

For I have revell’d when the sun was bright

I’ the summer sky, in dreams of living light,

And loveliness, - have left my very heart

In climes of mine imagining, apart

From mine own home, with beingst that have been

Of mine own thought – what more could I have seen?

’Twas once – and only once – and the wild hour

From my remembrance shall not pass – some power

Or spell had bround me – ’twas the chilly wind

Came o’er me in the night, and left behind

Its image on my spirit – or the moon

Shone on my slumbers in her lofty noon

Too coldly – or the stars – howe’er it was

That dream was as that night-wind – let it pass.

I have been happy, tho’but in a dream.

I have been happy – and I love the theme:

Dreams! in their

As in that fleeting, shadowy, misty strife

Of semblance with reality which brings

Tot he delirius eye, more lovely things

Of Paradise and Love – and all our own!

Thang young Hope in his sunniest hour hath known.

67. Edgar Allan Poe: Álmok

Óh, bárcsak ifjú éltem örök álom volna!

S lelkem az ébredéstől meg nem óvna,

Míg az Öröklét sugara hozza el a reggelt.

Igen! Bár e hosszú álom reménytelen sorsot kelt,

Mégis jobb volna, mint a rideg valóság

Az éber létnek; annak, kit e földi jóság

Közepette is csak mély szenvedélyek árja,

S születése óta a káosz súlya zárja.

De ha így lenne – s az álom végtelenül

Tartana – ahogy gyermekkorom mélyén ült

Sok álmom egykor – ha megadatna ez nekem,

Bolondság volna várnom egy felsőbb Édenen.

Mert dőzsöltem én, mikor a nap fényesen égett

A nyári égen; s az élő fényű álmok képet

És szépséget hoztak, – ott hagytam a szívemet

Képzelt tájakon, melyek messze vittek engemet

Saját otthonomtól, lények közé, kiket én

Magam gondoltam ki – mit láthattam volna még?

Történt egyszer – csak egyszer – s a vad óra

Emlékemből nem vész – mintha bűbáj hívóra

Kötözött volna –, s az éji hűvös szél

Átsuhant rajtam, s a lelkemben képet ítélt

Önmagáról – vagy talán a hold világolt

Álmomra fagyosan az égi magasságból –

Vagy a csillagok – bárhogy is volt az az éj,

Az álom olyan volt, mint a szél – hadd illanjon, ne félj.

Boldog voltam, bár csak egy álom képében.

Boldog voltam – s e tárgyat szeretem éppen:

Álmok! Az élet élénk színeivel telve,

Mint ama múló, árnyas, ködös küzdelem nyelve,

Hol a látszat és valóság vív, s mi a lázas szemnek

A Paradicsom és Szerelem képeit festik legszebbnek –

S mindez a miénk! Több, mint mit az ifjú Remény

Legfényesebb óráiban valaha is remélt.

2026. február 24.

2026. február 22., vasárnap

66. Edgar Allan Poe: Egyedül (fordítás)

66. : from

From childhood’s hour I have not been

As others were; I have not seen

As others saw; I could not bring

My passions from a common spring.

From the same source I have not taken

My sorrow; I could not awaken

My heart to joy at the same tone;

And all I loved, I loved alone.

Then – in my childhood, in the dawn

Of a most stormy life – was drawn

From every depth of good and ill,

The mystery which binds me still:

From the torrent or the fountain

From the red cliff of the mountain,

From the sun that round me rolled

In its autumn tint of gold,

From the

As it passed me flying by,

From the

And the cloud that took the form

(When the rest of Heaven was blue)

Of a demon in my view.

66.

Gyermekkortól nem voltam olyan,

Mint mások, s nem láttam amolyan

Módon, mint ők; s semmit sem hozva

Közös forrásból, mi mánia,

Nem kezdtem ugyanúgy életem,

Bánatom; nem tudtam, hogyan ébresszem

Szívem örömre ugyanolyan hangon;

S hiába szerettem, magány lett a sorsom.

Akkor – a gyermekkorom hajnalán –

Egy kezdete borult rám.

Jóból és rosszból minden rám borult,

A , mi lelkemre béklyóként szorult.

Legyen zúgó patak, vagy forrás mélye,

A ,

A nap, mely körülöttem úgy haladt,

Hogy rajta az ősz arany színe maradt,

A villám, mely az égen átcikázott,

S mellettem suhanva fényt sugárzott,

A mennydörgés és a viharos éj,

S a felhő, melyben alakot ölt a rejtély:

(Míg az ég többi része kékben állt)

Szememben egy démon képévé vált.

2026. február 22.

65. Ambrose Philips: Charlotte Pulteney-hez édesanyja karján (fordítás)

65. : To Miss in her Mother’s Arms

Timely blossom, infant fair,

Fondling of a happy pair,

Every morn and every night,

Their solicitous delight,

Sleeping, waking, still at ease,

Pleasing, without skill to please,

Little gossip, blithe and hale,

Tattling many a broken tale,

Singing many a tuneless song,

Lavish of a heedless tongue,

Simple maiden, vold of art,

Babbling out the very heart,

Yet abandones to thy will,

Yet imagining no ill,

Yet too innocent to blush,

Like the in the bush,

To the mother-linnet’s note

Moduling her slender throat,

Chirping forth thy petty joys,

Wanton in the change of toys,

Like the linnet green in May,

Flitting to each blommy spray,

Wearied then, and glad of rest,

Like the linnet in the nest.

This thy present happy lot,

This, in time, will be forgot:

Other pleasures, other cares,

Ever-busy time prepares;

And thou shalt in thy daughter see

This picture, once, resembled thee.

65. Ambrose Philips: Charlotte Pulteney-hez édesanyja karján

Kinyílásra váró bimbó, édes kevercse,

Boldog párnak féltett kedvence,

Minden reggel s minden éjszaka

Féltő gondjuk s szívük otthona.

Akár alszik, vagy ébren van, nyugodt marad,

Ösztönös bájjal szórja az öröm-sugarat.

Kis fecsegő, egészséges és vidám,

Sok tört mesét kotyogva a délután,

Dallamtalan dalokat dalolgat,

S fecsegve szórja a szavakat.

Egyszerű kislyány, mesterkéltség nélkül,

Kicsacsogja szívét, mi benne feszül,

Átadja magát saját akaratának,

Rosszat nem sejtve a kerek világnak.

Arcán az ártatlanság, pirulni nem tud,

Mint kenderike, ki a bokorba fut,

S az anyamadárnak minden dallamára

Formálódik torkának vékonyka szála.

Csiripeli sorra apró örömeit,

S játékaiban leli sűrű kedveit.

Mint zöldellő kenderike májusban,

Száll ágról ágra, virágos lugasban,

Majd elfáradva pihenni vágyik,

Mint fészkén a kismadár, elnyugszik váltig.

Ez a boldog sors, mi most néki jutott,

Idővel homályba vész, mint távoli pont.

Másféle gondot, s más örömöket,

Készít az idő, mely folyton siet.

De majd lányában újra látja egy nap:

E képen hajdan ő maga virraszt.

2026. február 22.

segítségével

2026. február 21., szombat

64. Coventry Patmore: A játékok (fordítás)

64. :

My little Son, who look’d from thoughtful eyes,

And moved and spoke in quiet grown-up wise,

Having my law the seventh time disebey’d,

I struck him, and dismiss’d

With hard words and unkiss’d,

His mother, who was patient, being dead.

Then, fearing lest his grief should hinder sleep,

I visited his bed,

But found him slumbering deep,

With darken’d eyelids, and their lashes yer

From his late sobbing wet.

And I, with moan,

Kissing away his tears, left others of my own;

For, on a tagle drawn beside his head,

He had put, within his reach,

and a red-veined stone,

A piece of glass abraded by the beach,

And six or seven shells,

And , ranged there with careful art

To content his sad heart.

So when at last we lie with tranced breath,

To God, I wept, and said:

Ah, when at last we with tranced breath,

Not vexing Thee in death,

And thou rememberest of what toys

We made our joys,

How weakly understood,

Thy great commanded good,

Then fatherly not less

Than I whom Thou hast moulded from the clay,

Thou’lt leave Thy wrath, and say,

’I will be sorry for their childishness.’

64. Coventry Patmore: A játékok

, ki merengő szemmel nézett rám,

S bölcs felnőttként beszélt s mozdult talán,

Törvényem ellen hetedszer is vétett,

Megütöttem, s rideg szóval, csók nélkül

Küldtem el őt – a szívem is megfeszül –

Mert anyja, a szelíd, már nem élhet

Félve, hogy bánata nem hagy néki nyugtot,

Ágyához léptem, hol mély álomba futott.

Sötét szemhéján a pilla még meg-megrándult,

S a friss zokogástól még nedves volt az arcán

S én, nyögve bár,

Könnyét lecsókoltam, s helyére sajátom hullt;

Mert feje mellett az asztalon, közel,

Hogy elérje, ha ébred, ott volt rakva renddel:

Egy doboz korong, erezett vörös kő,

A tenger csiszolta üveg, mi partra jő,

S hat vagy hét kagyló, mi a partról jő,

Egy palack harangvirág, kékellőn viruló,

S két francia rézgaras, művészien elrendezve mind,

Hogy vígaszt leljen bánatos szíve odabent.

S mikor mi is ott fekszünk majd, végső révbe érve,

Istenhez sírtam én, s mondtam az égnek:

Ah, ha majd ott fekszünk, lélegzetünk vesztve,

Halálunkkal Téged már nem keserítve,

S Te emlékszel majd, mily silány játékok

Adták nekünk az összes boldogságunk,

S mily gyengén értettük mi meg

A Te nagy, parancsolt Jóságodat,

Akkor Atyaként, ki nem kevésbé kegyes,

Mint én, kit sárból gyúrt a Te hatalmad,

Félreteszed haragod, s így szólsz majd:

„Megsajnálom majd gyermek-voltukat.”

2026. február 20.

segítségével

63. Sir Henry John Newbolt: Az élet fáklyája (Vitai Lampada) (fordítás)

63. : ()

There’s a breathless hush in the Close tonight –

Ten to make and the match to win –

A bumping pitch and a blinding light,

An hour to play and the last man in.

Ant it’s not for the sake of a ribboned coat,

Or the selfish hope of a season’s fame,

But his Captain’s hand on his shoulder smote –

’Play up! Play up! And play the game!’

The sand of the desert is sodden red, -

Red with the wreck of a square that broke; -

The Gatling’s jammed and the Colonel dead,

And the regiment blind with dust and smoke.

The river of death has brimmed his banks,

And England’s far, and Honour a name,

But the voice of a schoolboy rallies the ranks:

’Play up! Play up! And play the game!’

This is the word that year by year,

While in her place the School is set,

Ever y one of her sons must hear,

And none that hears it dare forget.

This they all with a joyful mind

Bear through life like a torch in flame,

And falling fling tot he host behind –

’Play up! Play up! And play the game!’

63. Sir Henry John Newbolt: (Vitai Lampada)

Feszült csend üli meg a pályát ma éjjel –

Tíz futás kell még, s a győzelem megvan –

A föld göröngyös, a fény vakítva széjjel,

Egy óra van hát, az utolsó ember jön ottan,

S nem egy díszes zubbony, miért a harcot állja,

Vagy egy évad hírneve, mi önzőn hajtja őt,

De kapitánya keze sújt a vállára:

„Rajta! Csak rajta! Becsülettel játszd a játékot!”

A sivatag homokja ázottan vöröslik, –

A megtört négyszög roncsaitól véres; –

A gépágyú szorul, az ezredes halott,

S a por s füst ködében a sereg útja kétes.

A halál folyója kilépett medréből,

Anglia messze, a Becsület csak puszta szó,

De egy iskolás hangja kél a seregéből:

„Rajta! Csak rajta! Becsülettel játszd a játékot!”

Ez az a szó, mely évről évre száll,

Míg áll az Iskola szilárd alapján,

Melyet minden fia meghallani készen áll,

S ki hallotta egyszer, feledni nem meri talán.

Ezt hordozzák mind, nemes hittel,

Az életen át, mint lobogó fáklyát,

S az utánuk jövőknek adják át szívvel:

„Rajta! Csak rajta! Becsülettel játszd a játékot!”

2026. február 20.

2026. február 20., péntek

62. Ogden Nash: Ez bizony spenót (fordítás)

62. : It is Indeed Spinach

People by whom I am riled

Are people who around wishing O that Time would

backward turn backward and again make them a child.

Either they have ne sense, or else they go round repeating

something they have heard like a ,

Or else they deliberately prevarikete.

Because into being a or a or a tea-

taster or a I would not be

begulied,

But I would sooner than I would into being again a child,

Because being a child is not much of a pastime,

And I don’t want any next time because I remember the last

time.

I do not wish to play with my toes,

Nor do I wish to have spooned down my throat or

albilene pushed up my nose.

I don’t want to be plopped down at sundown into a crib or a

cradle.

And if I don’t go to sleep right away to be greeted with either a

lullaby or an .

I can think of nothing worse

Than never being out of sight of a parent or a nurse;

Yes, that is the part that I don’t see how they survive it,

To have their private life so far from private.

Furthermore, I don’t want to cry for the moon,

And I do want to hold my own spoon;

I have more ambitious ideas of a lark

Than to collect pebbles in my hat or be taken for a walk in the

park;

I should hate to be held together with safety pins instead of

buttons and suspenders and belts,

And I should particularly hate being told every time I was doing

something I liked that it was time tod o something else.

Soo it’s pooh for the people who want Time to make them a child

again, because I thing thar they must already be a child again

or else they would stand up and own up

That it’s much more fun to be a grown-up.

62. Ogden Nash: Ez bizony spenót

Emberek, kik által felhúzva vagyok

Azok, kik körbejárnak azt kívánva Ó bárcsak az Idő

visszafelé fordulna visszafelé és újra gyermekké tenné őket.

Vagy semmi eszük nincs, vagy csak járnak körbe ismételgetve

valamit amit úgy hallottak mint egy papagáj,

Vagy különben szándékosan lódítonak.

Mert hogy maratoni táncos vagy pedikűrös vagy tea-

kóstoló vagy okleveles közkönyvelő legyek én nem lennék

elcsábítva,

De hamarabb lennék az, mint hogy újra gyermek legyek,

Mert gyermeknek lenni nem nagy időtöltés,

És nem akarok semmilyen következő alkalmat mert emlékszem az utolsó

alkalomra.

Nem kívánok játszani a lábujjaimmal,

Sem azt nem kívánom hogy csukamájolajat kanalazzanak le a torkomon vagy

vazelint nyomjanak fel az orromba.

Nem akarom hogy lehuppantsanak napnyugtakor egy kiságyba vagy egy

bölcsőbe.

És ha nem alszom el rögtön akkor üdvözöljenek vagy egy

altatódallal vagy egy dorgálással.

Semmi rosszabbat nem tudok elképzelni

Mint soha nem lenni látótávolságon kívül egy szülőtől vagy egy dadától;

Igen, ez az a rész aminél nem látom ők ezt hogy élik túl,

Hogy a magánéletük ennyire nem magánjellegű.

Továbbá, nem akarok sírni a holdért,

És igenis a saját kanalam akarom fogni;

Ambicózusabb ötleteim vannak a szórakozásra

Mint kavicsokat gyűjteni a kalapomba vagy elvinni egy sétára a

parkba;

Gyűlölném ha biztosítótűk fognának össze

gombok és nadrágtartók és övek helyett,

És különösen gyűlölném ha minden alkalommal mikor olyat teszek

amit szeretek azt mondanák hogy ideje valami mást csinálni.

Szóóval fittyet hányok azokra akik akarják hogy az Idő gyermekké tegye őket

újra, mert azt gondolom hoogy ők már biztosan újra gyermekek

vagy különben felállnának és bevallanák

Hogy sokkal több móka felnőttnek lenni.

2026. február 19.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével