2026. március 10., kedd

98. William Wordsworth: Szép ez az este, szabad és nyugodt (fordítás)


 


98. William Wordsworth: It is a beauteous evening, calm and free


It is a beauteous evening, calm and free,

The holy time is quiet as a Nun

Breathless with adoration; the broad sun

Is sinking down in its tranquillity;

The gentleness of heaven broods o’er the Sea:

Listen! the mighty Being is awake,

And doth with his eternal motion make

A sound like thunder – everlastinghy.

Dear Child! dear Girl! that walkest with me here,

If thou appear untouched by solemn thought,

Thy nature is not therefore less divine:

Thou liest in Abraham’s bosom all the year;

And worshipp’st at the Temple’s inner shrine,

God being with thee when we know it not.


98. William Wordsworth: Szép ez az este, szabad és nyugodt

 

Szép ez az este, szabad és nyugodt,

Szent e nyugalom, mint imádkozó apáca,

Kinek elakad lélegzete; a nap korongja

Süllyed már, s békéje messze hat;

Az ég szelídsége a tengerre hajol:

Figyelj! Az örök Lény már ébren van,

S mozdulása feneketlen mélyről fakad,

Mint távoli mennydörgés – minduntalan.

Drága Gyermek! lányka, ki velem lépsz,

Ha nem is érint meg e komoly gondolat,

Természeted nem kevésbé isteni:

Ábrahám kebelén pihensz egész éven át;

S a Templom belső szentélyében imádkozol,

Isten veled van, s mi nem is tudjuk talán.


2026. március 10.


Gemini fordítása


 

97. William Wordsworth: Szívem ujjong (fordítás)


97. William Wordsworth: ’My heart leaps up’

My heart leaps up when I behold
     A rainbow in the sky:
So was it when my life began;
So is it now I am a man;
So be it when I shall grow old,
     Or let me die!
The child is father of the Man;
And I could wish my days to be
Bound each to each by natural piety.

97. William Wordsworth: Szívem ujjong

Szívem ujjong, ha látom fenn
     a szivárványt az égen:
Így volt ez, mikor életem kezdődött,
így van most is, hogy férfi lettem,
így legyen akkor is, ha megöregszem,
     különben inkább ne éljek!
A gyermek az atyja a férfinak,
és azt kívánom, hogy napjaim
mind egymáshoz fűzze a természetes áhítat.

2025. november 24.

Chat

96. William Wordsworth: H. C.-hez (Hatéves korában) (fordítás)


 
 96. William Wordsworth: To H. C.

Six Years Old

O Thou! whose francies from afar are brought;
Who of thy words dost make a mock apparel,
And fittest to unutterable thought
The breeze-like motion and the self-born carol:
Thou faery voyager! that dost float
In such clear water, that thy boat
May rather seem
To brood on air than on an earthly stream;
Suspended in a stream as clear as sky,
Where earth  and heaven do make one imagery;
O blessed vision! happy child!
Thou art so exquisitely wild,
I think of thee with many fears
For what may be thy lot in future years.
     I thought of times when Pain might be thy guest,
Lord of thy house and hospitality;
And Grief, uneasy lover! never rest
But when she sate within the touch of thee.
O too industrious folly!
O vain and causeless melancholy!
Nature will either end thee quite;
Or, lengthening out thy season of delight,
Preserve for thee, by individual right,
A young lamb’s heart among the full-grown flocks
What hast thou tod do with sorrow,
Or the injuries of to-morrow?
Thou art a dew-drop, which the morn brings forth,
Ill fitted to sustain unkindly shocks,
Or to be trailed along the soiling earth;
A gem that glitters while it lives,
And no forewarning gives;
But, at the touch of wrong, without a strife
Slips in a moment out of life.

96. William Wordsworth: H. C.-hez (Hatéves korában)

Ó, Te! ki ábrándjaid messziről hozod;
Ki szavaidból gúnyos öltönyt szősz,
S kimondhatatlan gondolathoz illeszted
A szellő-röptet és az önnön-dallamot:
Te tündér-hajós! ki úgy lebegsz
Oly tiszta vízen, hogy a bárkád
Inkább látszik
Az égen időzni, semmint földi áramlaton;
Függve a folyamban, mely oly tiszta, mint az ég,
Hol föld és menny egyetlen képbe olvad;
Ó, áldott látomás! boldog gyermek!
Oly gyönyörűen vagy te vad,
Féltéssel gondolok rád,
Mi várhat rád a jövő éveiben.
  Azt hittem, az Időben a Fájdalom
Vendéged lesz majd,
Házad s vendégszereteted ura;
S a Bánat, e nyugtalan szerető! sosem pihen,
Csak ha érintésed közelében ülhet.
Ó, túl buzgó balgaság!
Ó, hiú és ok nélküli melankólia!
A Természet vagy véget vet neked teljesen;
Vagy megnyújtva gyönyöröd évszakát,
Megőrzi neked, egyéni jogon,
A fiatal bárány szívét a felnőtt nyáj között.
Mi közöd neked a búhoz,
Vagy a holnap sérelmeihez?
Harmatcsepp vagy, mit a reggel hozott,
Ki nem bírná a kíméletlen ütéseket,
S nem tűrné, hogy a sáros földön vonszolják;
Drágakő, mely ragyog, amíg él,
S nem ad előre semmi jelt;
De ha éri a bűn, küzdelem nélkül,
Egy pillanat alatt kicsúszik az életből.

2026. március 10.

Gemini fordítása


 

2026. március 9., hétfő

95. Richard Wilbur: Fiú az ablaknál (fordítás)


95. Richard Wibur: Boy at the Window

Seeing the snowman standing all alone
In dusk and cold is more than he can beat,
The small boy weeps to hear the wind prepare
A night of gnashings and enormous moan.
His tearful sight can hardly reach to where
The pale-faced figure with bitumen eyes
Returns him such a god-forsaken stare
As outcast Adam gave to Paradise.

The man of snow is, nonetheless, content,
Having no wish to go inside and die.
Still he is moved to see the youngster cry.
Though frozen, water is his element.
He melts enough tod rop from one soft eye
A trickle of the purest rain, a tear
Fort he child at the bright pane, surrounded by
Such warmth, such light, such love, and so much fear.

95. Richard Wilbur: Fiú az ablaknál

 
Látni a hóembert, amint ott áll magányosan
A szürkületben és hidegben: több, mint amit elviselhet;
A kisfiú sírva hallja, ahogy a szél készülődik
A csikorgó fogak és hatalmas jajgatások éjszakájára.
Könnyes tekintete alig ér el odáig, ahol
A sápadt arcú alak bitumen-szemeivel
Olyan istenverte bámulással néz vissza rá,
Mint a kirekesztett Ádám a Paradicsomra.

A hóember mindazonáltal elégedett,
Eszében sincs bemenni és meghalni.
Mégis megindul a síró gyermek láttán.
Bár fagyott, a víz az ő eleme.
Megolvad annyira, hogy egy lágy szeméből
Legördüljön a legtisztább esőcsepp, egy könnycsepp
A gyermekért a fényes ablaknál, kit körülvesz
Oly sok meleg, oly sok fény, oly sok szeretet – és annyi félelem.

2026. március 9.

Gemini fordítása

94. John Greenleaf Whittier: Iskolás évek (fordítás)



94. John Greenleaf Whittier: In School-Days

Still sits the school-house by the road,
     A ragged beggar sunning;
Around it still the sumachs grow,
     And blackberry vines are running.

Within the master’s desk is seen,
     Deep scarred by raps official;
The warping floor, the battered seats,

The charcoal frescoes on its wall;
     Its door’s worn sill, betraying
The feet that, creeping slow to school,
     Went stroming out to playing!

Long years ago a winter sun
     Shone over i tat setting;
Lit up its western window-panes,
     And low eaves’ icy fretting.

Itt touched the tangled golden curls,
     And brown eyes full of grieving,
Of one who still her steps delayed
     Whan all the school were leaving.

For near her stood the little boy
     Her childish favour singled;
His cap pulled low upon a face
     Where pride and shame were mingled.

Pushing with restless feet the snow
     To right and left, he lingered; -
As restlessley her tiny hands
     The blue-checked apron fingered.

Ha saw her lift her eyes; he felt
     The soft hand’s light caressing,
And heard the tremble of her volce,
     As if a fault confessing.

’I’m sorry that I spelt the word:
     I hate to go above you,
’Because, you see, I love you!’

Still memory to a grey-haired man
     That sweet child-face is showing.
Dear girl! the grasses on her grave
     Have forty years been growing!

He lives to learn in life’s hard school,
     How few who pass above him
Lament their triumph and his Ioss,
     Like her, - because they love him.

94. John Greenleaf Whittier: Iskolás évek

Az útnál még az iskola áll,
     Mint napfényben ülő koldus;
Körülötte nő az ecetfa már,
     S a szederinda,  dús.

A mester asztalán ma is él
     A hivatalos ütések nyoma;
Vetemedett padló, kopott székek,
     S bicskával vésett jelek sora.

Falszögletben szén-freskók;
     Küszöbe kopott, s elárulja:
Ki lassú lábbal érkezett ott,
     Nem futott a játszó-útra.

Már elég régen adódott,
     Egy téli napon, alkonyatkor,
A nyugati ablak ragyogott,
     S jégcsap csüngött az ereszkor.

Megcsillant az arany hajon,
     S a barna szemben, mely szomorkodott;
Egy kislány állt az udvaron,
     Míg a többi gyermek hazafutott.

Mert a fiú állt ott magában,
     Kit gyermeki szíve óhajtott;
Sapkája mélyen homlokában,
     Hol büszkeség s szégyen harcolt.

Nyugtalan lábbal túrta a havat,
     Jobbra-balra, érezve a fölényt;
A lányka kis keze is matat,
     Gyűrte a kék kockás kötényt.

A fiú látta: ránéz a lány,
     Érezte lágy keze érintését,
S hallotta hangja halk szaván,
     Mintha bűnét vallaná épp:

„Sajnálom, hogy lebetűztem a szót;
     Fájna, ha jobb lehetek,
Mert, tudod… szeretlek.”

Egy ősz ember emlékezete
     Ma is e drága arcot mutatja.
Drága lány! Sírján a fű
     Negyven éve nő – suttogva.

Az élet kemény iskolájában
     Megtanulta: mily kevés az értelem,
Ki győzelmét s másnak vesztét nem állja —
     Mint ez a lány: csupa szeretetben.

2026. március 9.

Gemini nyersfordítása alapján

 

93. Walt Whitman: A gyermek ámulata (fordítás)




Silent and amazed even when a little boy,
I remember I hrard the preacher every Sunday put God in his
     statements,
As contending against some being or influence.

93. Walt Whitman: A gyermek ámulata 

Némán és ámulva, még kisfiúként,
Hallgattam a papot, amint Istent szőtte szavaiba,
Mintha viaskodna egy sötét, idegen erővel –
De a gyógyító fény helyett csak üres beszéd maradt.

2026. március 9.

 

92. Walt Whitman: Volt egy gyermek, aki útnak indult (fordítás)



There was a child went forth every day,
And the first object he look’d upon, that object he became,
And that object became part of him for the day or a certain part
     of the day,
Or for many years or stretching cycles ofo years.

The early lilacs became part of this child,
And grass and white and red morning-glories, and white and
     red clover, and the song ofo the phoebe-bird,
And the Third-month lambs and the sow’s pink-faint litter, and
     the mare’s foal and the cow’s calf,
And the noisy brood of the barnyard or by the mire of the
     pondside,
And the fish suspending themselves so curiously below there,
     and the beautiful curious liquid,
And the water-plants with their graceful flat heads, all became
     part of him.

The field-sprouts of Fourth-month and Fifth-month became part
     of him,
Winter-grain sprouts and those of the light-yellow corn, and the
     esculent roots of the garden,
     afterward, and wood-berries, and the commonest weeds by
     the road,
And the old drunkard staggering home from the outhouse of the
     tavern whence he had lately risen,
And the schoolmistress that pass’d on her way tot he school,
And the friendly boys that pass’d, and the quarrelsome boys,
And the tidy and fresh-cheek’d girls, and the barefoot negro boy
     and girl,
And all the changes of city and country wherever he went.

His own parents, he that had father’d him and she that had
     conceiv’d him in her womb and birth’d him,
They gave this child more of themselves than that,
They gave him afterward every day, they became part of him.
The mother at home quiletly placing the dishes ont he supper-
     table,
The mother with mild words, clean her cap and gown, a
     whoesome odour falling off her person and clothes as she
     walks by,
The father, strong, self-sufficient, manly, mean, anger’d, unjust,
The blow, the quick loud word, the tight gargain, the crafty lure,
The family usages, the language, the company, the furniture,
Affection that will not be gainsay’d, the sense of what is real,
     the thought if after all it should prove unreal,
The doubts of day-time and the doubts of night-time, the
     curious whether and how,
Whether that which appears so is so, or is it all flashes and
     specks?
Men and women crowding fast in the streets, if they are not
     flashes and specks what are they?
The streets themselves and the facades of houses, and goods in
     the windows,
Vehicles, teams, the heavy-plank’d wharves, the huge crossing
     at the ferries,
The village ont he highland seen from afar at sunset, the river
     between,
Shadows, aureola and mist, the light falling on roofs and gables
     of white or brown two miles off,
     boat slack-tow’d astern,
The hurrying tumbling waves, quick-broken crests, slapping,
The strata of colour’d clouds, the long bar of maroon-tint away
     solitary by itself, the spread of purity it lies motionless in,
The horizon’s edge, the flying sea-crow, the fragrance of salt
     marsh and shore mud,
These became part of that child who went forth every day, and
     who now goes, and will always go forth every day.



92. Walt Whitman: Volt egy gyermek, aki útnak indult

Volt egy gyermek, aki útnak indult minden nap,
És az első dolog, amelyre ránézett, részévé lett,
És az a dolog a részévé vált arra a napra, vagy a nap egy
     bizonyos részére,
Vagy hosszú évekre, vagy az évek tágas körforgására.

A korai orgonák e gyermek részévé váltak,
És a fű, a fehér és vörös hajnalikák, a fehér és
     vörös lóhere, és a kék gyurgyalag dala,
És a harmadik havi bárányok, és a koca halványrózsaszín malaca, és
     a kanca csikója, és a tehén borja,
És a baromfiudvar zajos népe, vagy a tószéli
     ingoványé,
És a halak, amint különösen lebegnek odalent,
     és a gyönyörű, különös víz,
És a vízinövények kecses, lapos fejeikkel – mind a részévé váltak.

A negyedik és ötödik hónap mezősarjadásai a részévé
     váltak,
A téli vetés hajtásai és a világossárga kukorica, és a kert
     ehető gyökerei,
És a virágba borult almafák, majd később a
     gyümölcs, és az erdei bogyók, és a legközönségesebb gyomok az
     út mentén,
És az öreg részeges, aki dülöngélve tart haza a kocsma udvaráról,
     ahonnan nemrég tápászkodott fel,
És a tanítónő, aki elhaladt útban az iskola felé,
És a barátságos fiúk, akik elhaladtak, és a veszekedő fiúk,
És a rendes, friss arcú lányok, és a mezítlábas néger fiú
     és lány,
És a város és vidék minden változása, bárhová is ment.


Saját szülei, az apa, aki nemzette őt, és az anya,
     ki méhében hordta és megszülte őt,
Többet adtak e gyermeknek önmagukból, mint csupán az életet,
Nap mint nap adtak neki magukból, míg részévé váltak.
Az anya otthon, amint csendben rakja le az edényeket
     a vacsoraasztalra,
Az anya szelíd szavakkal, tiszta főkötőben és ruhában,
egészséges illat árad lényéből, ahogy elhalad,
Az apa, aki erős, önelégült, férfias, de olykor dühös
és igazságtalan,
Az ütés, a gyorsan elcsattanó szó, a szoros alkuk,
     a ravasz csábítás,
A családi szokások, a nyelv, a társak, a bútorok,
     a vágyakozó és dagadó szív,
A vonzalom, melynek nem lehet ellentmondani, az érzés,
     hogy mi a valóság,
S a gondolat, hogy mi van, ha mindez mégis valótlan,
A nappalok kételyei és az éjszakák kételyei, a kérdés,
     hogy vajon miként is van mindez,
Hogy az, ami annak látszik, valóban az-e, vagy csak
      villanások és porszemek az egész?
Az utcákon tolongó férfiak és nők, ha nem villanások,
     akkor micsoda lények ők?
Maguk az utcák és a házak homlokzatai, az áruk az ablakban,
A járművek, a fogatok, a nehéz deszkákból ácsolt rakpartok,
     a hatalmas átkelők a kompátkelőknél,
A távoli falu a felföldön a naplementében, s közöttük
     a kanyargó, széles folyó,
Árnyékok, fényudvar és köd, a tetőkre eső fény
     két mérföldnyi távolban,
A dagállyal álmosan lecsorgó szkúner, mögötte a vontatott,
     kicsiny csónak,
A sietős hullámok csapkodó habja, a horizont széle,
     a sós mocsár illata,
Mindez a részévé vált annak a gyermeknek, aki útnak indult
     minden áldott nap,
És aki most is elindul, és mindörökké útnak indul majd
     minden egyes napon.

2026. március 9.

Gemini, Chat  mesterséges intelligencia segítségével