2026. január 26., hétfő

18. Lord George Byron: John William Rizzo Hoppner születésére (fordítás)



18. Lord George Byron: On The Birth of John William Rizzo Hoppner


His father’s sense, his mother’s grace,

   In him, I hope, will always fit so;

With – still to keep him in good case –

   The health and appetite of Rizzo.


18. Lord George Byron: John William Rizzo Hoppner születésére


A „Rizzo” valószínűleg egy családi ismerős vagy barát, akinek a fia, John William Rizzo Hoppner született, és Byron erre a születésre írta a rövid köszöntő verset. Nem a kölyök „étvágyát örökítette” a család részére, hanem egyszerűen köszöntötte a gyermeket a szülei jó tulajdonságainak és az egészségének reményében.


Édesapád értelme, anyád bája 

   Benned, remélem, kiteljesül;

S - hogy egészséged jó maradjon, 

   Drága Rizzo étvágyát örökül.


2026. január 26.


Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordítása alapján

 

2026. január 25., vasárnap

17. Robert Burns: A költő köszöntője szerelemgyermekéhez (fordítás)


17. Robert Burns: A Poet’s Welcome to his Lova-Begotten Daughter; The First Instance that Eintitled him to The Venerable Appellation of Father

Thou’ s welcome, wan! Mishanter ta’ me,
If thoughts o’ thee, or yet thy Mamie,
Shall ever daunton me or awe me,
                  My bonnie lady;
or if I bluch when thou shalt ca’ me
                  Tyta, or Daddie.

Though now they ca’ me fornicator,
And tease my name in kintra clatter,
The mair they talk, I’m kend the better;
                   E’en let them clash!
An auld wife’s tongue’s a feckless matter
                  To gie ane fach.

Welcome! My bonie, sweet, wee dochter!
Though ye come here a wee unsought for;
And though your comin I hae fought for,
                 Baith Kirk and Queir;
Yet by my faith, ye’re no unwrought for,
                   That I shall swear!

Wee image o’ my bonie Betty,
As fatherly I kiss and daut thee,
As dear and near my heart I set thee,
                  Wi’ as gude will,
As a’ the Priests had seen m eget thee
                  That’s out o’ h -.

Sweet fruit o’ monie a marry dint,
My funny toil is no a’ tint;
Though ye come tot he warld asklent,
                 Which fools may scoff at,
In my last plack your part’s be in’t,
                   The better half o’t.

Though I’ should be the waur bestead,
Thou’s be ad braw and blenly clad,
And thy young years as nicely bred
                Wi education,
As any brat o’ Wedlock’s bed,
                  in a’ thy atation.

Lord grant that thou may az inherit
Thy Mither’s looks an’ gracefu’ merit;
An’ thy poor, worthless Daddie’s spirit,
                 Without his failins!
’Twad plese, me mair to see thee heir it
                   Than stocked mailins!

For if thou be, what I wad hae thee,
And tak the counsel I shall gie thee,
I’ll never rue my trouble wi’ thee,
                The cost nor shame o’t,
But be a loving Father to thee,
                And brag the name o’t.

17. Robert Burns: A költő köszöntője szerelemgyermekéhez
(Az első alkalom, mely felruházta őt az Apa tiszteletreméltó nevével)

Üdv idekinn, te kis jövevény! 
Balsors sújtson, ha valaha én 
Megrettennék tőled, vagy ezen az estén 
                   Bármitől is féljek; 
S nem pirulok, ha „Apának” becéznél,
                   Édes kicsi lélek.

Bár most rám sütik: „parázna fattya”,
 S a falu szája nevemet rágja,
Hadd fecsegjenek, nem vagyok gyáva,
                    Csak rontsanak rám! 
Vénasszony-nyelv csak gyönge kártya, 
                    Nem fog rajtam az átok-vám.

Üdvözöllek, édes, kicsi lányom! 
Bár nem terveztünk ezen a nyáron,
 S a hitemmel is meggyűlt a bajom,
                     S papok is fedtek: 
Hogy vártalak, azt bátran bevallom,
                     S hittel esküszöm neked.

Szép Betty-mnek kicsiny mása vagy,
Apai csókkal köszöntelek, ládd,
 Szívembe zárlak, mint drága kincset,
                   S oly igaz vággyal, 
Mintha a pap is áldást hintett volna
                   Ránk a szentelt oltárnál.

Sok víg órának édes gyümölcse,
Vidám munkámat a sors bevégezte;
Bár „félrecsúszva” jöttél a világra, 
                   S a bolond mind nevet:
Utolsó garasom fele is a ládádba,
                   S neked jut majd a javából, ígérem neked.

Ha sorsom rosszabb, s szűkebb is lesz,
Te szép ruhában, tisztán nevess, 
S okosodjál, légy mindenben jeles,
                  Tanulj is sokat, 
Mint akit hitvesi ágyban nevelnek, 
                   S gazdagságban ringatnak.

Adja az Úr, hogy örököld hittel 
Anyád szép arcát, kecses érdemmel; 
S apádnak – bár semmirekellő ember – 
                   Csak a szellemét, hibák nélkül! 
Hogy benned éljen tovább, az többet ér 
                    Nekem minden földi bérnél s birtoknál végül.

Mert ha olyan lész, kit szívem kíván, 
S szavamat megfogadod majd igazán, 
Sosem bánom meg, bármi gond vár rám, 
                     Se költséget, se szégyen-foltot; 
Szerető apád maradok, s büszkén 
                     Vallom neked e nevet, s e boldog sorsot.

2026. február 8.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével


 

2026. január 24., szombat

Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója


Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója

 Az emberi történelem során nemcsak a nyíltan gonosz erők okozták a szenvedést, hanem azok is, akik tehetetlenségükben végignézték a pusztítást. Az igazság felfogása, a tudás és az érző szív együtt teremti meg a felelősséget: ami nem került megállításra, az halmozódik, és az ártatlanokra zuhan.

A múlt vallási és politikai rendszerei sokszor fanatizmusra épültek. A rózsakeresztes rend, a középkori templomosok, a keresztes hadjáratok és más vallási mechanizmusok mind olyan alapokat hagytak hátra, amelyekhez új népek és új vallási rendszerek kapcsolódtak. Ezek az örökségek sokszor új áldozatokat szülnek, anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének a gyökerekkel.

A tiszta szívű emberek – akik a világot jósággal, tisztességgel és szeretettel próbálják élni – gyakran az emberiség ellenes erők áldozatai. Az erkölcstelenség és a gonoszság sokszor nem az ő kezükből fakad, mégis rájuk zuhan. Ebben rejlik a történelem fájdalma és az emberi tehetetlenség drámája.

A világot nemcsak a nyílt gonoszság pusztítja, hanem azok is, akik nem állnak ki mellette, akik tétlenül szemlélik a szenvedést. Feladatunk, hogy a tiszta szívűek védelme, a történelmi tudás és a szeretet ereje mentén cselekedjünk, mielőtt az emberiség ellenes erők újra eluralkodnának.
A fanatizmus nem egyik napról a másikra születik. Régi korok elméleteiből csírázik ki, amikor a világ magyarázatra szorult, és a félelemnek még nem volt nyelve, csak rítusa. Vallások, birodalmi mítoszok, kiválasztottság történetek formálták azt a szerepet, amelybe egész népeket állítottak bele: őrzők, ellenségek, megváltók, áldozatok. A szerep idővel levált az eredeti tanításról, mint elhasznált ruha a testről, de tovább öröklődött – már nem hitként, hanem identitásként.
A meggyőzhetetlenség itt gyökerezik. Akit szerepként teremtettek meg, azt nem lehet érvvel megszólítani. Nem azért nem hall, mert gonosz, hanem mert létezése igazolásra épül. Ha engedne, önmaga omlana össze. Így válik a múltból fegyver, a szent szövegből pajzs, a történelemből örök ismétlés. A templomok ezért épülnek lefelé: nem az ég felé nyitnak, hanem a mélybe kapaszkodnak, oda, ahol a félelem lakik.
A világjátékok is ebből a mechanizmusból élnek. A szereplők tudják, hogy szerepben vannak, mégis hallgatnak, mert a hallgatás a fennmaradás feltétele. A tömeg pedig – fáradtan, kiüresedve – oda hajol, ahonnan meleget kap: egy ígéretet, egy ellenségképet, egy marék biztonságot. Így lesz a fanatizmus nemcsak vallási, hanem politikai és gazdasági eszköz is, új díszletekkel, régi dramaturgiával.
Mégis, minden korszakban ott van a csendes ellenpont: azok, akik nem szerepet, hanem embert látnak. Ők ritkán beszélnek hangosan, de a jelenlétük emlékeztet arra, hogy a világ nem szükségszerűen ilyen. A fanatizmus teremtett dolog – és ami teremtett, az nem örök. Csak addig él, amíg elhisszük, hogy nincs más nyelvünk a félelemre, mint a gyűlölet.

A fanatizmus nem az igazság túltengése, hanem a félelem menedéke. Aki görcsösen kapaszkodik egy szerepbe, talán nem uralni akar, csak nem mer kilépni belőle. De minden hit, amelyhez el kell hallgattatni a másikat, már nem fényt őriz, hanem sötétséget takar. És egyszer – csendben, feltűnés nélkül – eljön az a pillanat, amikor a kérdés erősebb lesz, mint a jelszó: ha mindent védenem kell, amit igaznak mondok, vajon nem attól félek-e, hogy belül már rég nem az?

A  hallgatás nem ártatlanság, hanem időhúzás a pusztulásnak – mert ahol a tudás nem válik cselekvéssé, ott a gonosz már rég nem egyedül dolgozik.

2026. január 24.

Készült mesterséges intelligencia segítségével[


 

16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból (fordítás)



The Piper, hawing rid Hamelin of its rats and been refused his fee, takes his revenge

XII
Once more be stept into the steet
 And to his lips again
 Laid his long pipe of smoth straight cane;
And ere he blew three notes (such sweet
Soft notes as yet musician’s cunning
 Never gave the enraptured air)
There was a rustling that seemed like a bustling
Of marry crowds justling at piching an husling,
Small feet were pattering, wooden shoes clattering,
Little hands clapping and little tongues chattering,
And, like fowls in a farm-íard when barley is scattering,
Out came the children running.
All the little boys and girls,
With rosy cheeks and flaxen curls,
And sparkling eyes and teeh like pearls,
Tripping and skipping, ran merrily after
The wonderful music with shouting and laughter.

XIII
The Mayor was dumb, and the Council stood
As if they were changed into blocks if wood,
Unable to move a step, or cry
Tot he children merrily skipping by,
- Could only follow with the eye
That joyous crowd at the Piper’s back.
But how the Mayor was ont he rack,
And the wretched Council’s bosoms beat,
As the Piper turned from the High Sreet
To where the Weser rolled its waters
Right in the way of their sons and daughters!
However he turned from South to West,
And to Koppelberg Hill his steps addressed,
And after him the children pressed;
Great was the joy in every breast.
’He never can cross that mighty top!
’He’s forced to lett he piping drop,
’And we shall see our children stop!’
When, lo, as they reached the mountainside,
A wondrous portal opened wide,
As if a cavern was suddenly hollowed;
And the Piper advenced and the children followed,
And when all were in tot he very last,
The door in the mountain-side shut fast.


16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból
(A sípos, miután megszabadította Hamelnt a patkányoktól, s nem kapta meg bérét, bosszút áll)

Ez a részlet a műből a történet két fordulópontját mutatja be: Browning verseiben a patkányfogó visszatér, és a város felelőtlen vezetői, akik megszegik az ígéretüket, döbbenten követik a történteket. A gyerekek elindulnak a sípos után, és a hegybe vezető titokzatos kapun keresztül eltűnnek, jelezve a mesevilág igazságát és a hűtlenség következményeit.

XII
Egyszer még kilépett az utcára,
És ajkához újra odasimította
Hosszú sípját, a sima, egyenes nádszálat;
S mielőtt három hangot fújt volna
(Oly édes, lágy hangokat,
Amilyeneket muzsikus ravaszság
Még sosem ajándékozott
A megbűvölt levegőnek),
Zizegés támadt, mintha nyüzsgés indulna,
Vidám tömeg tolongása, lökdösődése,
Apró lábak dobogása, faklumpák csattogása,
Kis kezek tapsolása, kis nyelvek csacsogása,
És mint az udvaron a szárnyasok,
Amikor árpa hull eléjük,
Előfutottak a gyerekek.
Kisfiúk és kislányok mind,
Rózsás arccal, lenfürtös hajjal,
Csillogó szemmel, gyöngyfehér fogakkal,
Bukdácsolva, szökdelve, vígan futottak
A csodás zene után,
Kiáltással és nevetéssel.

XIII
A polgármester némán állt, a tanácstagok,
Olyanok lettek, mint a fahasábok,
Nem tudtak egy lépést sem tenni, sem kiabálni,
A vidáman ugrándozó gyerekekre pillantani.
- Csak a szemük tapadt, követte még
A sípos mögött az apróhad boldog tömegét.
De jaj, a polgármester szíve dobogott,
És a tanács keble hevesen zakatolt,
Amikor a sípos a Fő utcáról letért
Oda, ahol a Weser sodorta vizét,
Épp fiaik és lányaik útjára!
Ám dél felől elfordult Nyugatra,
És a Koppelberg-hegy felé vándorolt,
És utána mindenütt gyermekhad araszolt.
Nagy volt az öröm minden szívben:
„Az óriási csúcson át nem libben,
Hogy abba hagyja a sípolást, kényszerítve lesz,
És majd meglátjuk, megállnak a gyerekek!”
De íme, amikor a hegyoldalhoz jutottak,
Egy csodás kapu rései szélesre tágultak,
Mintha egy barlang, mely üregessé dermedett,
A sípos belépett, és követték a gyerekek,
És mikor az utolsó is bent volt,
A hegyoldal ajtaja becsukódott.

2026. január 23.

Mesterséges intelligencia nyersfordításából szerkesztette: Kohut Katalin


 

2026. január 22., csütörtök

15.Elizabeth Barrett Browning: A Gyermekek Kiáltása (fordítás)





Do ye hear the children weeping. O my brothers,
Ere the sorrow comes with years?
They are leaning, their young heads against their mothers,
And that cannot stop their tears.
The young lambs are bleating in the meadows,
The young birds are chirping im the nest,
The young fawns are playing with the shadows,
The young flowers are blowing the west –
But the young, young, children, O my brothers,
The are weeping bitterly!
They are weeping in the playtime of the others,
In the country of the free.

Do you question the young children in the sorrow,
Why their tears are falling so?
The old man may weep for his to-morrow
Which is lost in Long ago.
The old tree is leafless in the forest,
The old year is ending in the frost,
The old wound, if stricken, is the sorest,
The old hope is hardest to be lost.
But the young, young childlren, O my brothers.
Do you ask them why they stand
Weeping sore before the bosoms of their mothers,
In our happy Fatherland?

They l ook up with their pale and sunken faces,
And their looks are sad to see,
Fort he man’s hoary anguish draws and presses
Down the cheeks of infancy.
’Your old earth,’they say, ’is very dreary;
Our young feet,’ they say, ’are very weak!
Few paces have we taken, yet are weary – 
Our grave-rest is very far to seek.
Ask the aged why they weep, and not the children;
Fort he outside earth is cold;
And we young ones stand without, in our bewildering,
And the graves are for the old.’

’True,’ say the children, ’it may happen
That we die before our time.
Little Alice died last year – her grave is shapen
Like a snowball, in the rime.
We looked into the pit preparad to take her.
Was no room for any work in the close clay!
From the sleep wherein she Beth none will wake her,
Crying, „Get up, little Alice, it is day.”
If you listen by that grave, in sun and shower,
Could we see her face, be sure we should not know her,
And merry go her moments, lulled and stilled in
The shroud by the kirk-shime!
’It is good when it happens,’ say the children,
’Thar we die before our time.’

Alas, alas, the children! they are seeking
Death in life, as best to have.
They are binding up their hearts away from breaking,
With a cerement from a grave.
Go out, children, from the mine and from the city,
Sing out, children, as the little thrushes do.
Pluck your handfuls of the meadow-cowslips pretty,
Laugh aloud, to feel your fingers let them through!
But they answer, are your cowlips of the meadows
Like our weeds a-near the mine?
Leave us quilet in the dark of the coal-shadows,
From your pleasures fair and fine!...

15.Elizabeth Barrett Browning: A Gyermekek Kiáltása

Halljátok-e sírni, ó testvéreim a gyermekeket,
Mielőtt a bánat évei jönnének?
Anyák kebelére támaszkodnak a fiatal fejek,
S ez sem állítja meg könnyeiket.
A fiatal bárányok bégetnek a réteken,
A fiatal madarak csiripelnek a fészekben,
A fiatal őzikék árnyakat kergetnek,
A fiatal virágok fújnak a nyugati szélben –
De testvéreim, a fiatal, fiatal gyerekek
Sírnak bánatukban!
Mások játéka alatt pityeregnek
A szabadság országában.

Kérdezitek-e a bánat miatt a fiatal gyermekeket,
Oly gyakran miért ejtenek könnyeket?
Sírhatnak a holnapért az öregek,
Mely messze múltba süllyedt, rég elveszett.
Az öreg fa az erdőben lombtalan,
Az öreg év fagyban ér véget,
Az öreg seb, ha ütés éri, szenved kínosan, 
Az öreg remény elvesztése a legnehezebb.
De testvéreim, a fiatal, fiatal gyermekek,
Kérdezitek tőlük, miért nagy súly a lelkükön,
Sírva a szülői kebleken
A boldog Atyaföldjökon?

Föltekintenek sápadt, beesett arccal,
S tekintetüknek szomorú a nézése;
Mert az ember húzza, nyomja őszült bánatával
A csecsemő képére.
 „A régi földetek,” mondják, „nagyon sivár;
Fiatal lábaink,” szólnak - , „nagyon gyengék!
Kevés lépést tettünk, s már  a fáradtság kizár–
Sírunk nyugvóhelye nagyon messze még.”
Kérdezd az öregeket, miért sírnak, ne a gyerekeket;
Mert hideg a külvilág, 
S mi, fiatalok, kint állunk, elveszettek,
S a sír csak az öregekért kiált.

„Igaz,” mondják a gyermekek, „megtörténhet,
Hogy idő előtt leszünk halottak, 
A sírja formája a tavaly meghalt Kis Alicének,
Mint egy hógolyó, dértől fagyosan,
Belestünk a gödörbe, hogy előhívjuk majd, 
Nem volt hely semmiféle munkához a szoros agyagban!
A sírban fekszik, lelke örök álomra hajt,
Kiáltva: „Kelj fel, kis Alice, a világosságban.”
Ha a sírnál napsütésben és záporban várakoznál, 
Ha látnánk arcát,  fel nem ismernénk bajtársnak.
És vidám pillanatait elringatva a csendesek, 
A temetői lepel alatt állnak.
„Jó, ha így történik,” mondják a gyermekek,
„Hogy idő előtt halál várhat.”

Jaj, jaj a gyermekek! Életben halált keresnek,
Amit legjobbnak gondolnak,
Szívüket megkötve remélnek, 
Védőként sír leplet használnak.
Menjetek ki a bányából és városból gyermekek,
Mint a kis csuszka, énekeljetek,
Réti kankalinokat szedjetek, 
Nevessetek hangosan, hogy ujjaitok között érezhetitek!
A réti kankalinjaitok – így válaszolnak -
Olyanok-e, mint a mi gyomnövényeink a bánya mellett?
Nem élünk másnak, csak sötét szénárnyéknak,
Távol vannak tőlünk a ti szép, boldog örömeitek!

2026. január 22.


Mesterséges intelligencia nyersfordítása alapján írta: Kohut Katalin

 

2026. január 21., szerda

14. Emily Brontë: „Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott meg téged?” (fordítás)



14. Emily Bronte: ’Come hither, child – who gifted thee’

’Come hither, child – who gifted thee
With power to touch that string so well?
How darest thou rouse up thoughts in me,
Thoughts thar I would, but cannot quell?’

’Nay, chide not, lady; long ago
I heard those notes in Ula’s hall;
And, had I known they’d waken woe
I’d weep, their music to recall.

’But thus it was: one festal night
When I was hardly six years old,
I stole away from crowds and light
And sought a chamber dark and cold.

’I had no one to love me there;
I knew no comrade and no friend;
And so I went to sorrow where
Heaven, only heaven, saw me bend.

’Loud blew the wind; ’twas sad to stay,
From all thar splendour barred away.
I imaged in the lonely room
A thousand forms of fearful gloom;

’And, with my wet eyer raised on high,
I prayed to Good thar I might die.
Suddenly, in that silence drear,
A sound of music reached my ear;

’And then a note; I hear it yet,
So full of soul, so deeply sweet,
I thought thar Gabriel’s self had come
To take me tom y father’s home.

’Three times it rose, that seraph-strain,
Then died, nor lived ever again;
Bit still the words and still the tone
Swell round my hear when all alone.’

14. Emily Brontë: „Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott meg téged?”

"Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott téged,
Hogy a húr zengését így érintsd meg?
Hogy merészelsz ébreszteni bennem féltett érzetet,
Olyan gondolatokat, melyektől az elme megremeg?"

"Ne fedj meg, asszony; réges-régen
Hallottam már ezeket Ula csarnokában;
S ha tudtam volna, hogy fájdalmat ébresztenek,
Ha zenéjüket felidézem, könnyem sírná egyfolytában.

Így történt: egy ünnepnek éjszakáján,
Alig voltam hatéves akkor én;
Elszöktem a tömegtől a fénynek ajtaján,
S egy sötét, hideg szobába rejtett a mély.

Nem volt ott senki, aki szeretett volna;
Nem ismertem társat, sem barátot;
Így mentem a szomorúságba,
Ahol csak a menny, csak a menny látta, hogy meghajlok.

Hangosan fújt a szél; ott maradni szomorú voltam,
Elzárva minden ragyogástól, csendben vártam;
Elképzeltem a magányos szobában,
A félelmes homály ezer alakját láttam.

És könnytől nedves szemmel, felfelé tekintve,
Istenhez imádkoztam: hadd halhassak meg;
Hirtelen, e sivár csendben megérintve,
A zene hangja érintette meg szívemet.

Majd egyetlen hang – még ma is hallom,
Oly lélekkel teli, oly mélyen édes volt;
Gabriel szólított meg – híven vallom,
S az Atyámhoz visz haza, hol minden megoldódott.

Háromszor szállt fel az a szeráfi dallam,
Aztán elhalt, s többé sosem hallhattam;
De a szavak, s a hang még most is rám hat,
Körüláradja szívemet, mikor egyedül vagyok magam."

2026. január 21.

 

13. Anne Bradstreet: Samuel Angliába indulása alkalmából, 1657. november 6 (fordítás)



13. Anne Bradstreet: Upon My Son Samuel his Going for England, Novem. 6, 1657.

Thou mighty God of sea and Land,
I here resing into thy hand
The son of prayers, of vows, of tears,
The child I stay’d for many years.
Thaou heard’st me then, and gav’st him me;
Hear me again, I give him thee.
He’s mine, but more, O Lord, thine own,
For sure thy grace on him isi shown,
No  friend I have like thee to trust,
For mortal helps are brittle dust.
Preserve, O Lord, from storms and wrack,
Protech him there, and bring him back;
And if thou shalt spare me a space,
That I again may see his face,
Then shall I celebrate thy praise,
And bless thee for’t even all my days.
If otherwise I go to rest,
Thy will be done, for that is best;
Persuade my heart I shall him see
For ever happefy’d with thee.

13. Anne Bradstreet: Samuel Angliába indulása alkalmából, 1657. november 6.

Tengerek és Föld Ura, hatalmas Isten,
Kezedbe teszem most mindazt, miben hittem;
Az imák fiát, a fogadalmakat, a könnyeket,
Akire hosszú évekig vártam, a gyermeket.
Meghallgattál akkor; őt ajándékoztad nekem, 
Hallgass meg újra: visszaadom híven;
Az enyém volt — de még inkább a Tiéd, Uram,
Hisz kegyelmed jele rajta nyilvánvaló utad, 
Nincs barátom, kiben úgy bízhatnék, mint Benned,
Mert minden földi segítséget törékeny por lep meg.
Őrizd meg a viharoktól és a hajótöréstől,
Óvd meg ott, hozd vissza a tengerekről.
S szánd  meg Idővel az anyját,
Hogy újra láthassa az arcát,
Dicséretem majd zengem,
S áldd érte minden napon éltem.
Ha pedig másként történne a dolog:
Legyen meg a Te akaratod — az a legjobb.
Hajlítsd meg szívem, hogy higgyem: viszontlátom egyszer
Örökké boldogan, Tenálad, a mennyben.

2026. január 21.