Do ye hear the children weeping. O my brothers,
Ere the sorrow comes with years?
They are leaning, their young heads against their mothers,
And that cannot stop their tears.
But the young, young, children, O my brothers,
The are weeping bitterly!
They are weeping in the playtime of the others,
In the country of the free.
Do you question the young children in the sorrow,
Why their tears are falling so?
The old man may weep for his to-morrow
Which is lost in Long ago.
The old tree is leafless in the forest,
The old year is ending in the frost,
The old wound, if stricken, is the sorest,
The old hope is hardest to be lost.
But the young, young childlren, O my brothers.
Do you ask them why they stand
Weeping sore before the bosoms of their mothers,
In our happy Fatherland?
They l ook up with their pale and sunken faces,
And their looks are sad to see,
Fort he man’s hoary anguish draws and presses
Down the cheeks of infancy.
’Your old earth,’they say, ’is very dreary;
Our young feet,’ they say, ’are very weak!
Few paces have we taken, yet are weary –
Our grave-rest is very far to seek.
Ask the aged why they weep, and not the children;
Fort he outside earth is cold;
And we young ones stand without, in our bewildering,
And the graves are for the old.’
’True,’ say the children, ’it may happen
That we die before our time.
Little Alice died last year – her grave is shapen
Like a snowball, in the rime.
We looked into the pit preparad to take her.
Was no room for any work in the close clay!
From the sleep wherein she Beth none will wake her,
Crying, „Get up, little Alice, it is day.”
If you listen by that grave, in sun and shower,
Could we see her face, be sure we should not know her,
And merry go her moments, lulled and stilled in
The shroud by the kirk-shime!
’It is good when it happens,’ say the children,
’Thar we die before our time.’
Alas, alas, the children! they are seeking
Death in life, as best to have.
They are binding up their hearts away from breaking,
With a cerement from a grave.
Go out, children, from the mine and from the city,
Sing out, children, as the little thrushes do.
Laugh aloud, to feel your fingers let them through!
But they answer, are your cowlips of the meadows
Like our weeds a-near the mine?
From your pleasures fair and fine!...
Halljátok-e sírni, ó testvéreim a gyermekeket,
Mielőtt a bánat évei jönnének?
Anyák kebelére támaszkodnak a fiatal fejek,
S ez sem állítja meg könnyeiket.
A fiatal bárányok bégetnek a réteken,
A fiatal madarak csiripelnek a fészekben,
A fiatal őzikék árnyakat kergetnek,
A fiatal virágok fújnak a nyugati szélben –
De testvéreim, a fiatal, fiatal gyerekek
Sírnak bánatukban!
Mások játéka alatt pityeregnek
A szabadság országában.
Kérdezitek-e a bánat miatt a fiatal gyermekeket,
Oly gyakran miért ejtenek könnyeket?
Sírhatnak a holnapért az öregek,
Mely messze múltba süllyedt, rég elveszett.
Az öreg fa az erdőben lombtalan,
Az öreg év fagyban ér véget,
Az öreg seb, ha ütés éri, szenved kínosan,
Az öreg remény elvesztése a legnehezebb.
De testvéreim, a fiatal, fiatal gyermekek,
Kérdezitek tőlük, miért nagy súly a lelkükön,
Sírva a szülői kebleken
A boldog Atyaföldjökon?
Föltekintenek sápadt, beesett arccal,
S tekintetüknek szomorú a nézése;
Mert az ember húzza, nyomja őszült bánatával
A csecsemő képére.
„A régi földetek,” mondják, „nagyon sivár;
Fiatal lábaink,” szólnak - , „nagyon gyengék!
Kevés lépést tettünk, s már a fáradtság kizár–
Sírunk nyugvóhelye nagyon messze még.”
Kérdezd az öregeket, miért sírnak, ne a gyerekeket;
Mert hideg a külvilág,
S mi, fiatalok, kint állunk, elveszettek,
S a sír csak az öregekért kiált.
„Igaz,” mondják a gyermekek, „megtörténhet,
Hogy idő előtt leszünk halottak,
A sírja formája a tavaly meghalt Kis Alicének,
Mint egy hógolyó, dértől fagyosan,
Belestünk a gödörbe, hogy előhívjuk majd,
Nem volt hely semmiféle munkához a szoros agyagban!
A sírban fekszik, lelke örök álomra hajt,
Kiáltva: „Kelj fel, kis Alice, a világosságban.”
Ha a sírnál napsütésben és záporban várakoznál,
Ha látnánk arcát, fel nem ismernénk bajtársnak.
És vidám pillanatait elringatva a csendesek,
A temetői lepel alatt állnak.
„Jó, ha így történik,” mondják a gyermekek,
„Hogy idő előtt halál várhat.”
Jaj, jaj a gyermekek! Életben halált keresnek,
Amit legjobbnak gondolnak,
Szívüket megkötve remélnek,
Védőként sír leplet használnak.
Menjetek ki a bányából és városból gyermekek,
Mint a kis csuszka, énekeljetek,
Réti kankalinokat szedjetek,
Nevessetek hangosan, hogy ujjaitok között érezhetitek!
A réti kankalinjaitok – így válaszolnak -
Olyanok-e, mint a mi gyomnövényeink a bánya mellett?
Nem élünk másnak, csak sötét szénárnyéknak,
Távol vannak tőlünk a ti szép, boldog örömeitek!
2026. január 22.
