The
Piper, hawing rid
Hamelin of its
rats and been refused his fee, takes his revenge
XII
Once more be stept into the steet
And to his lips again
Laid his long pipe of smoth straight cane;
And ere he blew three notes (such sweet
Never gave the enraptured air)
There was a rustling that seemed like a bustling
Little hands clapping and little tongues chattering,
And, like fowls in a farm-íard when barley is scattering,
Out came the children running.
All the little boys and girls,
With rosy cheeks and flaxen curls,
And sparkling eyes and teeh like pearls,
Tripping and skipping, ran merrily after
The wonderful music with shouting and laughter.
XIII
The Mayor was dumb, and the Council stood
As if they were changed into blocks if wood,
Unable to move a step, or cry
Tot he children merrily skipping by,
- Could only follow with the eye
That joyous crowd at the Piper’s back.
But how the Mayor was ont he rack,
And the wretched Council’s bosoms beat,
To where the
Weser rolled its waters
Right in the way of their sons and daughters!
However he turned from South to West,
And after him the children pressed;
Great was the joy in every breast.
’He never can cross that mighty top!
’He’s forced to lett he piping drop,
’And we shall see our children stop!’
A wondrous portal opened wide,
As if a cavern was suddenly hollowed;
And the Piper advenced and the children followed,
And when all were in tot he very last,
The door in the mountain-side shut fast.
(A sípos, miután megszabadította Hamelnt a patkányoktól, s nem kapta meg bérét, bosszút áll)
Ez a részlet a műből a történet két fordulópontját mutatja be: Browning verseiben a patkányfogó visszatér, és a város felelőtlen vezetői, akik megszegik az ígéretüket, döbbenten követik a történteket. A gyerekek elindulnak a sípos után, és a hegybe vezető titokzatos kapun keresztül eltűnnek, jelezve a mesevilág igazságát és a hűtlenség következményeit.
XII
Egyszer még kilépett az utcára,
És ajkához újra odasimította
Hosszú sípját, a sima, egyenes nádszálat;
S mielőtt három hangot fújt volna
(Oly édes, lágy hangokat,
Amilyeneket muzsikus ravaszság
Még sosem ajándékozott
A megbűvölt levegőnek),
Zizegés támadt, mintha nyüzsgés indulna,
Vidám tömeg tolongása, lökdösődése,
Apró lábak dobogása, faklumpák csattogása,
Kis kezek tapsolása, kis nyelvek csacsogása,
És mint az udvaron a szárnyasok,
Amikor árpa hull eléjük,
Előfutottak a gyerekek.
Kisfiúk és kislányok mind,
Rózsás arccal, lenfürtös hajjal,
Csillogó szemmel, gyöngyfehér fogakkal,
Bukdácsolva, szökdelve, vígan futottak
A csodás zene után,
Kiáltással és nevetéssel.
XIII
A polgármester némán állt, a tanácstagok,
Olyanok lettek, mint a fahasábok,
Nem tudtak egy lépést sem tenni, sem kiabálni,
A vidáman ugrándozó gyerekekre pillantani.
- Csak a szemük tapadt, követte még
A sípos mögött az apróhad boldog tömegét.
De jaj, a polgármester szíve dobogott,
És a tanács keble hevesen zakatolt,
Amikor a sípos a Fő utcáról letért
Oda, ahol a Weser sodorta vizét,
Épp fiaik és lányaik útjára!
Ám dél felől elfordult Nyugatra,
És a Koppelberg-hegy felé vándorolt,
És utána mindenütt gyermekhad araszolt.
Nagy volt az öröm minden szívben:
„Az óriási csúcson át nem libben,
Hogy abba hagyja a sípolást, kényszerítve lesz,
És majd meglátjuk, megállnak a gyerekek!”
De íme, amikor a hegyoldalhoz jutottak,
Egy csodás kapu rései szélesre tágultak,
Mintha egy barlang, mely üregessé dermedett,
A sípos belépett, és követték a gyerekek,
És mikor az utolsó is bent volt,
A hegyoldal ajtaja becsukódott.
2026. január 23.
