2026. január 31., szombat

21. Harley Colertdge: Gyermeki bánat (fordítás)



21. Harley Colertdge: Childhood

Oh what a wilderness were this sad world
If man were always man, and never child;
If Nature gave no time, so sweetly wild,
When every thought is deftly crisped and curled,
Like fragrant hyacinth with dew impearled,
And every feeling in itself confiding,
Yet never single, but continuous, gliding
With wavy motion as, on wings unfurled,
A seraph clips Empryreal! Such man was
Ere sin had made him know himself too well.
No child was born ere that primeval loss.
What might have been no living soul can tell:
But Heaven isi kind, and therefore all possess
Once in their life fair Eden’s simpleness.


21. Harley Colertdge: Gyermeki bánat

Ó, micsoda pusztaság lenne a bús világ,
Ha az ember mindig csak felnőtt lenne, s gyermek soha;
Ha a Természet nem adna időt, szelíden vadat, buját,
Hol minden gondolat illatok közt bolyongva osonna.
Mint harmattól gyöngyöző jácintvirág,
S minden érzés önmagában bizakodó,
Sosem magányos, hanem folytonos, sikló, tág,
Hullámzó mozgásban, kitárt szárnyakon mozgó.
Egy szeráf suhan az égi terekben.
Ilyen volt az ember, mielőtt a bűn túl jól megismerte.
Ama ősi veszteség előtt gyermek nem született,
Mi lehetett volna, azt élő lélek nem mondhatja el;
De az Ég irgalmas, így mindenkivel megesett,
Életében egyszer az az édeni szeretet.

2026. január 31.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

2026. január 26., hétfő

20. John Clare: Iskolásfiúk a téli napsütésben (fordítás)



The schoolboys still their morning rambles take
To neighbouring village shool with playing speed,
Loitering with pastime’s leisure till they quake,
Oft looking up the wild-geese droves to heed,
Watching the letters which their journeys make;
Or plucking haws on which the fieldfares fedd,
And hips, and sloes! and on each shallow lake
Making glib slides, where they like shadows go
Till some fresh pastimes in their minds awake.
Then off they start anew and hasty blow
Their numbed and clumpsing fingers till they glow;
Then races with their shadows wildly run
That stride huge giants o’er the shining snow
In the pade splendour of the winter sun.

20. John Clare: Iskolásfiúk a téli napsütésben

Ez a vers a gyerekek reggeli iskolába sietését mutatja, ahol a játék és a természet apró örömei annyira elragadják őket, hogy kicsit késnek. Árnyékaik a fényben táncolnak, csipke- és galagonya-bokrokat fedeznek fel, a sekély tavakon csúszkálnak, miközben új játékötletek támadnak a fejükben. A költő így örökíti meg a gyermekkor tiszta örömét és a természethez való szoros kötődést.

A kisdiákok reggeli sétára indulnak,
A szomszéd falusi iskolához játékosan keringenek,
Késve, reszketve, kedvesen mulatnak,
S a vadludak csapatára gyakran tekintenek.
Figyelik a leveleket, melyek útjukat jelzik,
S csipkebogyót szednek, hol vadgerlék fészkelnek,
Játszanak, kacagnak, csipke, galagonya bokrok mélyén rejlik,
S a sekély tavakon siklik a jég, hol árnyékok kelnek.
Új Játék ébred a kisdiákok fejében,
Ismét nekivágnak, ujjaik zsibbadt hevében, 
Hómezőn nyargalnak árnyékaikkal vad versenyt futva,
Óriás léptekkel a fényes mezőn haladnak;
Hancúroznak, bele nevetnek a téli világba,
 Míg a nap ragyogásában növekvő árnyékukban szaladnak.

2026. január 25.


Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával


 

19. Charles Causley: Ki ő? (fordítás)



19. Charles Causley: Who?

Who is thar child I see wandering, wandering
Down by the side of the quivering stream?
Why does he seem not to hear, though I call to him?
Where does he come from, and what is his name?

Why do I see him at sunrise and sunset
Taking, in old-fashioned clothes, the same track?
Why, when he walks, does he cast not a shadow
Though the sun rises and falls at his back?

Why does the dust lie so thick ont he hedgerow
Why do I see only meadows, where houses
Stand in a  line by the riverside now?

Why does he move, like a wraith by the water,
Soft as the thisledown ont he breeze blown?
When I draw near him so that I may hear him,
Why does he say that his name is my own?

19. Charles Causley: Ki ő?

A költő a kisgyermekkor tiszta örömét idézi fel, amikor a természet apró csodái és a játék elragadják a gyerekeket. A látomásszerű jelenetben azonban mintha maga a költő lépne vissza az időben, és saját árnyék nélküli gyermeki alakját látná a fényben és a tájban. Az utolsó sorban ez a visszatekintés érthetővé válik: talán ő maga az, aki ott játszik, így a vers egy időben visszautazó, retrospektív élményt örökít meg.

19. Charles Causley: Ki?

Ki az a gyermek, akit látok bolyongni, bolyongni,
A reszkető patak partján?
Miért tűnik úgy, hogy nem hall, bár szólok hozzá?
Honnan jön, s mi a neve?

Miért látom őt hajnalban és alkonyatkor,
Régi divatú ruhában ugyanazt az ösvényt járni?
Miért nem vet árnyékot, amikor lépked,
Bár a nap felkel és lenyugszik a háta mögött?

Miért ül oly sűrű por a sövény mentén,
A nagy mezőn, ahol ló húzza az ekét?
Miért látok csak réteket, hol házak álltak,
Most sorban a folyópart mellett?

Miért mozog úgy, mint egy kísértet a víz mellett,
Oly lágyan, mint a szellőn lebegő bogáncs?
Amikor közelebb lépek, hogy meghalljam,
Miért mondja, hogy az én nevem az övé?

2026. január 26.


 

18. Lord George Byron: John William Rizzo Hoppner születésére (fordítás)



18. Lord George Byron: On The Birth of John William Rizzo Hoppner


His father’s sense, his mother’s grace,

   In him, I hope, will always fit so;

With – still to keep him in good case –

   The health and appetite of Rizzo.


18. Lord George Byron: John William Rizzo Hoppner születésére


A „Rizzo” valószínűleg egy családi ismerős vagy barát, akinek a fia, John William Rizzo Hoppner született, és Byron erre a születésre írta a rövid köszöntő verset. Nem a kölyök „étvágyát örökítette” a család részére, hanem egyszerűen köszöntötte a gyermeket a szülei jó tulajdonságainak és az egészségének reményében.


Édesapád értelme, anyád bája 

   Benned, remélem, kiteljesül;

S - hogy egészséged jó maradjon, 

   Drága Rizzo étvágyát örökül.


2026. január 26.


Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordítása alapján

 

2026. január 25., vasárnap

17. Robert Burns: A költő köszöntője szerelemgyermekéhez (fordítás)


17. Robert Burns: A Poet’s Welcome to his Lova-Begotten Daughter; The First Instance that Eintitled him to The Venerable Appellation of Father

Thou’ s welcome, wan! Mishanter ta’ me,
If thoughts o’ thee, or yet thy Mamie,
Shall ever daunton me or awe me,
                  My bonnie lady;
or if I bluch when thou shalt ca’ me
                  Tyta, or Daddie.

Though now they ca’ me fornicator,
And tease my name in kintra clatter,
The mair they talk, I’m kend the better;
                   E’en let them clash!
An auld wife’s tongue’s a feckless matter
                  To gie ane fach.

Welcome! My bonie, sweet, wee dochter!
Though ye come here a wee unsought for;
And though your comin I hae fought for,
                 Baith Kirk and Queir;
Yet by my faith, ye’re no unwrought for,
                   That I shall swear!

Wee image o’ my bonie Betty,
As fatherly I kiss and daut thee,
As dear and near my heart I set thee,
                  Wi’ as gude will,
As a’ the Priests had seen m eget thee
                  That’s out o’ h -.

Sweet fruit o’ monie a marry dint,
My funny toil is no a’ tint;
Though ye come tot he warld asklent,
                 Which fools may scoff at,
In my last plack your part’s be in’t,
                   The better half o’t.

Though I’ should be the waur bestead,
Thou’s be ad braw and blenly clad,
And thy young years as nicely bred
                Wi education,
As any brat o’ Wedlock’s bed,
                  in a’ thy atation.

Lord grant that thou may az inherit
Thy Mither’s looks an’ gracefu’ merit;
An’ thy poor, worthless Daddie’s spirit,
                 Without his failins!
’Twad plese, me mair to see thee heir it
                   Than stocked mailins!

For if thou be, what I wad hae thee,
And tak the counsel I shall gie thee,
I’ll never rue my trouble wi’ thee,
                The cost nor shame o’t,
But be a loving Father to thee,
                And brag the name o’t.

17. Robert Burns: A költő köszöntője szerelemgyermekéhez
(Az első alkalom, mely felruházta őt az Apa tiszteletreméltó nevével)

Üdv idekinn, te kis jövevény! 
Balsors sújtson, ha valaha én 
Megrettennék tőled, vagy ezen az estén 
                   Bármitől is féljek; 
S nem pirulok, ha „Apának” becéznél,
                   Édes kicsi lélek.

Bár most rám sütik: „parázna fattya”,
 S a falu szája nevemet rágja,
Hadd fecsegjenek, nem vagyok gyáva,
                    Csak rontsanak rám! 
Vénasszony-nyelv csak gyönge kártya, 
                    Nem fog rajtam az átok-vám.

Üdvözöllek, édes, kicsi lányom! 
Bár nem terveztünk ezen a nyáron,
 S a hitemmel is meggyűlt a bajom,
                     S papok is fedtek: 
Hogy vártalak, azt bátran bevallom,
                     S hittel esküszöm neked.

Szép Betty-mnek kicsiny mása vagy,
Apai csókkal köszöntelek, ládd,
 Szívembe zárlak, mint drága kincset,
                   S oly igaz vággyal, 
Mintha a pap is áldást hintett volna
                   Ránk a szentelt oltárnál.

Sok víg órának édes gyümölcse,
Vidám munkámat a sors bevégezte;
Bár „félrecsúszva” jöttél a világra, 
                   S a bolond mind nevet:
Utolsó garasom fele is a ládádba,
                   S neked jut majd a javából, ígérem neked.

Ha sorsom rosszabb, s szűkebb is lesz,
Te szép ruhában, tisztán nevess, 
S okosodjál, légy mindenben jeles,
                  Tanulj is sokat, 
Mint akit hitvesi ágyban nevelnek, 
                   S gazdagságban ringatnak.

Adja az Úr, hogy örököld hittel 
Anyád szép arcát, kecses érdemmel; 
S apádnak – bár semmirekellő ember – 
                   Csak a szellemét, hibák nélkül! 
Hogy benned éljen tovább, az többet ér 
                    Nekem minden földi bérnél s birtoknál végül.

Mert ha olyan lész, kit szívem kíván, 
S szavamat megfogadod majd igazán, 
Sosem bánom meg, bármi gond vár rám, 
                     Se költséget, se szégyen-foltot; 
Szerető apád maradok, s büszkén 
                     Vallom neked e nevet, s e boldog sorsot.

2026. február 8.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével


 

2026. január 24., szombat

Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója


Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója

 Az emberi történelem során nemcsak a nyíltan gonosz erők okozták a szenvedést, hanem azok is, akik tehetetlenségükben végignézték a pusztítást. Az igazság felfogása, a tudás és az érző szív együtt teremti meg a felelősséget: ami nem került megállításra, az halmozódik, és az ártatlanokra zuhan.

A múlt vallási és politikai rendszerei sokszor fanatizmusra épültek. A rózsakeresztes rend, a középkori templomosok, a keresztes hadjáratok és más vallási mechanizmusok mind olyan alapokat hagytak hátra, amelyekhez új népek és új vallási rendszerek kapcsolódtak. Ezek az örökségek sokszor új áldozatokat szülnek, anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének a gyökerekkel.

A tiszta szívű emberek – akik a világot jósággal, tisztességgel és szeretettel próbálják élni – gyakran az emberiség ellenes erők áldozatai. Az erkölcstelenség és a gonoszság sokszor nem az ő kezükből fakad, mégis rájuk zuhan. Ebben rejlik a történelem fájdalma és az emberi tehetetlenség drámája.

A világot nemcsak a nyílt gonoszság pusztítja, hanem azok is, akik nem állnak ki mellette, akik tétlenül szemlélik a szenvedést. Feladatunk, hogy a tiszta szívűek védelme, a történelmi tudás és a szeretet ereje mentén cselekedjünk, mielőtt az emberiség ellenes erők újra eluralkodnának.
A fanatizmus nem egyik napról a másikra születik. Régi korok elméleteiből csírázik ki, amikor a világ magyarázatra szorult, és a félelemnek még nem volt nyelve, csak rítusa. Vallások, birodalmi mítoszok, kiválasztottság történetek formálták azt a szerepet, amelybe egész népeket állítottak bele: őrzők, ellenségek, megváltók, áldozatok. A szerep idővel levált az eredeti tanításról, mint elhasznált ruha a testről, de tovább öröklődött – már nem hitként, hanem identitásként.
A meggyőzhetetlenség itt gyökerezik. Akit szerepként teremtettek meg, azt nem lehet érvvel megszólítani. Nem azért nem hall, mert gonosz, hanem mert létezése igazolásra épül. Ha engedne, önmaga omlana össze. Így válik a múltból fegyver, a szent szövegből pajzs, a történelemből örök ismétlés. A templomok ezért épülnek lefelé: nem az ég felé nyitnak, hanem a mélybe kapaszkodnak, oda, ahol a félelem lakik.
A világjátékok is ebből a mechanizmusból élnek. A szereplők tudják, hogy szerepben vannak, mégis hallgatnak, mert a hallgatás a fennmaradás feltétele. A tömeg pedig – fáradtan, kiüresedve – oda hajol, ahonnan meleget kap: egy ígéretet, egy ellenségképet, egy marék biztonságot. Így lesz a fanatizmus nemcsak vallási, hanem politikai és gazdasági eszköz is, új díszletekkel, régi dramaturgiával.
Mégis, minden korszakban ott van a csendes ellenpont: azok, akik nem szerepet, hanem embert látnak. Ők ritkán beszélnek hangosan, de a jelenlétük emlékeztet arra, hogy a világ nem szükségszerűen ilyen. A fanatizmus teremtett dolog – és ami teremtett, az nem örök. Csak addig él, amíg elhisszük, hogy nincs más nyelvünk a félelemre, mint a gyűlölet.

A fanatizmus nem az igazság túltengése, hanem a félelem menedéke. Aki görcsösen kapaszkodik egy szerepbe, talán nem uralni akar, csak nem mer kilépni belőle. De minden hit, amelyhez el kell hallgattatni a másikat, már nem fényt őriz, hanem sötétséget takar. És egyszer – csendben, feltűnés nélkül – eljön az a pillanat, amikor a kérdés erősebb lesz, mint a jelszó: ha mindent védenem kell, amit igaznak mondok, vajon nem attól félek-e, hogy belül már rég nem az?

A  hallgatás nem ártatlanság, hanem időhúzás a pusztulásnak – mert ahol a tudás nem válik cselekvéssé, ott a gonosz már rég nem egyedül dolgozik.

2026. január 24.

Készült mesterséges intelligencia segítségével[


 

16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból (fordítás)



The Piper, hawing rid Hamelin of its rats and been refused his fee, takes his revenge

XII
Once more be stept into the steet
 And to his lips again
 Laid his long pipe of smoth straight cane;
And ere he blew three notes (such sweet
Soft notes as yet musician’s cunning
 Never gave the enraptured air)
There was a rustling that seemed like a bustling
Of marry crowds justling at piching an husling,
Small feet were pattering, wooden shoes clattering,
Little hands clapping and little tongues chattering,
And, like fowls in a farm-íard when barley is scattering,
Out came the children running.
All the little boys and girls,
With rosy cheeks and flaxen curls,
And sparkling eyes and teeh like pearls,
Tripping and skipping, ran merrily after
The wonderful music with shouting and laughter.

XIII
The Mayor was dumb, and the Council stood
As if they were changed into blocks if wood,
Unable to move a step, or cry
Tot he children merrily skipping by,
- Could only follow with the eye
That joyous crowd at the Piper’s back.
But how the Mayor was ont he rack,
And the wretched Council’s bosoms beat,
As the Piper turned from the High Sreet
To where the Weser rolled its waters
Right in the way of their sons and daughters!
However he turned from South to West,
And to Koppelberg Hill his steps addressed,
And after him the children pressed;
Great was the joy in every breast.
’He never can cross that mighty top!
’He’s forced to lett he piping drop,
’And we shall see our children stop!’
When, lo, as they reached the mountainside,
A wondrous portal opened wide,
As if a cavern was suddenly hollowed;
And the Piper advenced and the children followed,
And when all were in tot he very last,
The door in the mountain-side shut fast.


16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból
(A sípos, miután megszabadította Hamelnt a patkányoktól, s nem kapta meg bérét, bosszút áll)

Ez a részlet a műből a történet két fordulópontját mutatja be: Browning verseiben a patkányfogó visszatér, és a város felelőtlen vezetői, akik megszegik az ígéretüket, döbbenten követik a történteket. A gyerekek elindulnak a sípos után, és a hegybe vezető titokzatos kapun keresztül eltűnnek, jelezve a mesevilág igazságát és a hűtlenség következményeit.

XII
Egyszer még kilépett az utcára,
És ajkához újra odasimította
Hosszú sípját, a sima, egyenes nádszálat;
S mielőtt három hangot fújt volna
(Oly édes, lágy hangokat,
Amilyeneket muzsikus ravaszság
Még sosem ajándékozott
A megbűvölt levegőnek),
Zizegés támadt, mintha nyüzsgés indulna,
Vidám tömeg tolongása, lökdösődése,
Apró lábak dobogása, faklumpák csattogása,
Kis kezek tapsolása, kis nyelvek csacsogása,
És mint az udvaron a szárnyasok,
Amikor árpa hull eléjük,
Előfutottak a gyerekek.
Kisfiúk és kislányok mind,
Rózsás arccal, lenfürtös hajjal,
Csillogó szemmel, gyöngyfehér fogakkal,
Bukdácsolva, szökdelve, vígan futottak
A csodás zene után,
Kiáltással és nevetéssel.

XIII
A polgármester némán állt, a tanácstagok,
Olyanok lettek, mint a fahasábok,
Nem tudtak egy lépést sem tenni, sem kiabálni,
A vidáman ugrándozó gyerekekre pillantani.
- Csak a szemük tapadt, követte még
A sípos mögött az apróhad boldog tömegét.
De jaj, a polgármester szíve dobogott,
És a tanács keble hevesen zakatolt,
Amikor a sípos a Fő utcáról letért
Oda, ahol a Weser sodorta vizét,
Épp fiaik és lányaik útjára!
Ám dél felől elfordult Nyugatra,
És a Koppelberg-hegy felé vándorolt,
És utána mindenütt gyermekhad araszolt.
Nagy volt az öröm minden szívben:
„Az óriási csúcson át nem libben,
Hogy abba hagyja a sípolást, kényszerítve lesz,
És majd meglátjuk, megállnak a gyerekek!”
De íme, amikor a hegyoldalhoz jutottak,
Egy csodás kapu rései szélesre tágultak,
Mintha egy barlang, mely üregessé dermedett,
A sípos belépett, és követték a gyerekek,
És mikor az utolsó is bent volt,
A hegyoldal ajtaja becsukódott.

2026. január 23.

Mesterséges intelligencia nyersfordításából szerkesztette: Kohut Katalin