36. Felicia Hemans: Casabianca*
The boy stood ont he burning deck
Whence all but he had fled;
The flame that lit the battle’s wreck
Shone round him o’er his head.
Yet beaautiful and brigt he stood,
As born to rulel the strom –
A creature of heroic blood,
A proud, though child-like form.
The flames rolled on – he would not go
Without his father’s word;
That father, faing in death below,
His voice no longer heard.
He called aloud: - ’Say, father, say,
If yet my task is done!’
He knew not that the chieftain lay
Unconscious of his son.
’Speak, father!’ ’once again he cried,
’If I may yet be gone!’
He knew not that the chieftain lay
Unconscious of his son.
Upon his brow he felt their breath,
And in his waving hair,
And looked from that lone post of death
In still yet brave despair.
And shouted but once more aloud,
’My father! must I stay?’
While o’er him faast, through sail and shroud,
The wreathing fires made way.
They wrapt the ship in splendour wild,
They cought the flag on high,
And streamed above the gallant child
Like banners in the sky.
There came a burst of thunder-sound –
The boy- oh! where was he?
Ask of the winds thar far around
With fragments strewed the sea! –
With mast and helm, and pennon fair,
That well had borne their part;
But the noblest thing which perished there
Was thar young faithful heart!
*Young Casabianca, a boy about thirteen years old, son
of the Admiral of the Orient, remained at his post (in the battle of the Nile)
after the ship had taken fire, and all the guns had been abandoned; and prished
in the expolison of the vessel, when the flames had reached the powdet.
36. Felicia Hemans: Casabianca*
A fiú a lángoló fedélzeten állt,
Mikor mindenki más már messze szállt;
A csata romjait tűz fénye fonta be
S ott ragyogott a feje felett az éjben őszinte heve.
Mégis szépen és fényesen állt ott a helyén,
Mint ki uralkodni született a vihar idején –
Hősök vére csörgedezett benne, nemes és tiszta,
Büszke, gyermeki alak, ki nem nézett vissza.
A lángok görgetegét mégsem kerülte el,
Míg atyja szava rá nem felel;
De az apa lenn, a halállal vívva csatát,
Már nem hallotta többé fia kiáltását.
Felkiáltott hangosan: „Atyám, mondd meg hát,
Végeztem-e, s elhagyhatom-e e lángoló bástyát?”
Nem tudta szegény, hogy a vezér ott lenn pihen,
S fiáról nem tud már az elhomályosult szívben.
„Szólj, atyám!” – kiáltott fel ismételten ő,
„Mehetek már? Eljött-e a végső idő?”
De nem sejtette, hogy az elgyötört parancsnok,
Már nem hallja, amit a hűséges fiú zokog.
Homlokán érezte a lángok forró leheletét,
Mely kócolta hullámzó haját és vette életét,
De a halál magányos posztján is
bátran nézett szét,
Csendes kétségbeeséssel vívva meg a
végső ütközetét.
És még egyszer felkiáltott, zúgott a szava:
„Atyám! Itt kell maradnom, nincs még út haza?”
Míg felette a vitorlán és kötélen át,
A tűz vadul fonta körbe az egész hajót és a fiút
magát.
Vad pompába öltöztették a hajót a lángok,
Elérték a zászlót, s rajta minden virágok,
S a bátor gyermek felett úgy lobogtak az égen,
Mint győzelmi lobogók a csaták tüzében.
Aztán villámként csapott le egy hatalmas dördülés –
A fiú – ó, hová tűnt? Nem maradt más, csak az űr és a
hűlés.
Kérdezd a szelet, mely messze hordja a hírt,
S a tengeren szétszórt roncsokat, mit a mélység
kibírt!
Árboccal, kormánnyal és szép zászlókkal körbe,
Melyek becsülettel dőltek a sós, mély vödörbe;
De a legnemesebb dolog, mi ott veszett a tűzben:
Az a hűséges ifjú szív, mely megállt a hűség tüzében!
Lábjegyzet: *Az ifjú Casabianca, az Orient admirálisának
tizenhárom év körüli fia, posztján maradt (a nílusi csatában), miután a hajó
kigyulladt és minden ágyút elhagytak; a hajó felrobbanásakor vesztette életét,
amikor a lángok elérték a lőport.
2026. február 6.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
