2026. február 6., péntek
37. Robert Herrick versei (fordítás)
36. Felicia Hemans: Casabianca* (fordítás)
36. Felicia Hemans: Casabianca*
The boy stood ont he burning deck
Whence all but he had fled;
The flame that lit the battle’s wreck
Shone round him o’er his head.
Yet beaautiful and brigt he stood,
As born to rulel the strom –
A creature of heroic blood,
A proud, though child-like form.
The flames rolled on – he would not go
Without his father’s word;
That father, faing in death below,
His voice no longer heard.
He called aloud: - ’Say, father, say,
If yet my task is done!’
He knew not that the chieftain lay
Unconscious of his son.
’Speak, father!’ ’once again he cried,
’If I may yet be gone!’
He knew not that the chieftain lay
Unconscious of his son.
Upon his brow he felt their breath,
And in his waving hair,
And looked from that lone post of death
In still yet brave despair.
And shouted but once more aloud,
’My father! must I stay?’
While o’er him faast, through sail and shroud,
The wreathing fires made way.
They wrapt the ship in splendour wild,
They cought the flag on high,
And streamed above the gallant child
Like banners in the sky.
There came a burst of thunder-sound –
The boy- oh! where was he?
Ask of the winds thar far around
With fragments strewed the sea! –
With mast and helm, and pennon fair,
That well had borne their part;
But the noblest thing which perished there
Was thar young faithful heart!
*Young Casabianca, a boy about thirteen years old, son
of the Admiral of the Orient, remained at his post (in the battle of the Nile)
after the ship had taken fire, and all the guns had been abandoned; and prished
in the expolison of the vessel, when the flames had reached the powdet.
36. Felicia Hemans: Casabianca*
A fiú a lángoló fedélzeten állt,
Mikor mindenki más már messze szállt;
A csata romjait tűz fénye fonta be
S ott ragyogott a feje felett az éjben őszinte heve.
Mégis szépen és fényesen állt ott a helyén,
Mint ki uralkodni született a vihar idején –
Hősök vére csörgedezett benne, nemes és tiszta,
Büszke, gyermeki alak, ki nem nézett vissza.
A lángok görgetegét mégsem kerülte el,
Míg atyja szava rá nem felel;
De az apa lenn, a halállal vívva csatát,
Már nem hallotta többé fia kiáltását.
Felkiáltott hangosan: „Atyám, mondd meg hát,
Végeztem-e, s elhagyhatom-e e lángoló bástyát?”
Nem tudta szegény, hogy a vezér ott lenn pihen,
S fiáról nem tud már az elhomályosult szívben.
„Szólj, atyám!” – kiáltott fel ismételten ő,
„Mehetek már? Eljött-e a végső idő?”
De nem sejtette, hogy az elgyötört parancsnok,
Már nem hallja, amit a hűséges fiú zokog.
Homlokán érezte a lángok forró leheletét,
Mely kócolta hullámzó haját és vette életét,
De a halál magányos posztján is
bátran nézett szét,
Csendes kétségbeeséssel vívva meg a
végső ütközetét.
És még egyszer felkiáltott, zúgott a szava:
„Atyám! Itt kell maradnom, nincs még út haza?”
Míg felette a vitorlán és kötélen át,
A tűz vadul fonta körbe az egész hajót és a fiút
magát.
Vad pompába öltöztették a hajót a lángok,
Elérték a zászlót, s rajta minden virágok,
S a bátor gyermek felett úgy lobogtak az égen,
Mint győzelmi lobogók a csaták tüzében.
Aztán villámként csapott le egy hatalmas dördülés –
A fiú – ó, hová tűnt? Nem maradt más, csak az űr és a
hűlés.
Kérdezd a szelet, mely messze hordja a hírt,
S a tengeren szétszórt roncsokat, mit a mélység
kibírt!
Árboccal, kormánnyal és szép zászlókkal körbe,
Melyek becsülettel dőltek a sós, mély vödörbe;
De a legnemesebb dolog, mi ott veszett a tűzben:
Az a hűséges ifjú szív, mely megállt a hűség tüzében!
Lábjegyzet: *Az ifjú Casabianca, az Orient admirálisának
tizenhárom év körüli fia, posztján maradt (a nílusi csatában), miután a hajó
kigyulladt és minden ágyút elhagytak; a hajó felrobbanásakor vesztette életét,
amikor a lángok elérték a lőport.
2026. február 6.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
2026. február 5., csütörtök
35. Seamus Heaney: Félévi szünet (fordítás)
34. Robert Greene: Sephestia dala gyermekéhez (A „Menaphon” című műből) (fordítás)
34. Robert Greene: Scphestia’s Song to Her Child
(From ’Menaphon.’)
Weep not, my wanton, smile upon my knee;
When thou art old, there’s grief enought for thee.
Mother’s wag, pretty boy,
Father’s sorrow, father’s joy;
When thy father first did see
Such a boy by him and me,
He was glad, I was woe;
Fortune changéd made him so,
When he left his pretty boy,
Last his sorrow, frist his joy.
Weep not, my wanton, smile upon my knee;
When thou art old, there’s grief enough for thee.
Streaming tears thar never sint,
Like pearl-drops from a flint,
Fell by course from his eyes’
That one another’s place supplies;
Thus he grieved in every part,
Tears of blood fell from his heart
When he left his pretty boy,
Father’s sorrow, father’s joy.
Weep not, my wanton, smile upon my knee;
When thou art old, there’s grief enough for thee.
The wanton smiled, father wept,
Mother cried, baby leapt;
More he crowed, more we cried,
Nature could not sorrow hide:
He must go, he must kiss
Child an mother, baby bliss,
For he left his pretty boy,
Father’s sorrow, father’s joy.
Weep not, my wanton, smile upon my knee;
When thou art old, there’s grief enough for thee.
34. Robert Greene: Sephestia dala gyermekéhez
(A „Menaphon” című műből)
Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;
Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.
Anyja kis huncutja, szép kisfia,
Apja nagy bánata, apja boldogsága;
Mikor apád először látott téged,
Hogy kettőnknek ilyen fia született,
Ő boldog volt, de én búsan néztem;
A változó szerencse tette ezt, azt érzem,
Mikor elhagyta az ő szép fiát,
Bánata végét s öröme hajnalát.
Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;
Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.
Sűrű könnyek, mik sosem fogynak el,
Mint kőből pattant gyöngy, úgy hullanak el,
Úgy peregtek sorban az ő szeméből,
Egyik a másik helyére lépve a mélyből;
Így gyötrődött ő minden porcikájában,
Vérkönnyek hulltak sajgó szívéből a magányban,
Mikor elhagyta az ő szép fiát,
Apja nagy bánatát, apja boldogságát.
Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;
Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.
A kicsi mosolygott, az apa zokogott,
Az anya sírt, a baba ujjongott;
Minél jobban gőgicsélt, mi annál jobban sírtunk,
A természet bánatát elrejteni nem bírtunk:
Mennie kell, még egy csókot adni siet,
Gyermeknek, anyának, egy áldást, mi éltet,
Mert elhagyta az ő szép fiát,
Apja nagy bánatát, apja boldogságát.
Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;
Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.
2026. február 5.
Készült Gemini mesterséges intelligencia segítségével
33. Harry Graham: Kegyetlen rímek (fordítás)
32. George Eliot (Mary Ann Evans): Báty és nővér (1–2) (fordítás)
I cannot choose but think upon the time
When our two lives grew two buds that kiss
At lightest thrill from the bee’s swinging chime,
Because the one so near the other is.
He was the elder and a little men
Of forty inches, bound to show no dread,
And I the girl that puppy-like now ran,
Now lagged behind my brother’s larget tread.
I held him wise, and when he talked to me
Of snakes and birds, and which God loved the best,
I thought his knowledge marked the boundary
Where men grew blind, though angels kenw the rest.
It he said „Hush’! I tried to hold my breath:
Wherever he said ’Come!’ I stepped in faith.
George Eliot: Brother and Sister (2)
Long years have left their writing on my brow,
But yet the freshness and the dew-fed beam
Of those young mornigs are about me now,
When we two wandered toward the far-oft stream
With rod and line. Our basket held a store
Baked for us only, and I thought with joy
That I should have my share, though he had more,
Because he was the elder and a boy.
The firmaments of daisies sincet o me
Have had those mornings in their opening eyes,
The brunchéd cowslip’s pale transparency
Carries that sunshine of sweet memories,
And wild-rose branches take their finest scent
From those blest hours of infantine content.
32. George Eliot (Mary Ann Evans): Báty és nővér (1–2)
I.
Nem tehetek mást, csak arra az időre gondolok,
Mikor két életünk úgy nőtt,
Mint két bimbó, mely összeér s suttog,
Mert egyik a másikhoz oly közel nőtt.
Ő volt az idősebb, egy negyven hüvelykes
Aprócska férfi, kit nem gyötört félelem,
Én meg a lány, ki mint kiskutya, lelkes,
Vagy lemaradva loholt a nagy lépteken.
Bölcsnek tartottam, s mikor mesélt nekem
Kígyóról, madárról, s kit szeret az Isten,
Azt hittem, tudása a végső értelem,
Min túl az ember vak, s csak az angyal pihen.
Ha azt mondta: „Pszt!”, a lélegzetem is megállt,
S hittel léptem, ha hívott: „Gyere!”, s elém állt.
II.
Hosszú évek írtak barázdát a homlokomra,
De mégis a harmatos, friss fények,
Azok a reggelek ragyognak a koromra,
Mikor a távoli patakhoz értünk le ketten, épen,
Bottal és zsinórral. Kosarunkban ott várt az étel,
Mit csak nekünk sütöttek, s boldog volt a szívem,
Hogy jut nekem is rész, bár ő többet érdemel,
Hisz ő az idősebb, a fiú, s én ezt elhittem.
A százszorszépek egén azóta nekem
Azok a reggelek nyílnak a szirmokban,
A sárga kankalin halvány fényében lelem
Az édes emlékeket, mik ott élnek a korban,
S a vadrózsa ága is onnan vette illatát:
A gyermeki béke áldott órái lengik át.
2026. február 5.
Készült Gemini mesterséges intelligencia segítségével
31. Richard Edwardes: „Mikor puszta ágyamba dőltem, hogy álomra leljek” (Amantium Irea) (fordítás)






