H. Kohut Katalin

2026. február 6., péntek

37. Robert Herrick versei (fordítás)

37.

Here a little child I stand

Heaving up my either hang,

Cold as paddocks though they be,

Here I lift them tip to Thee,

For a benison to fall

On our meat and on us all. Amen.

Here she lies, a pretty bud,

Letely made of flesh and blood:

Who as soon fell fast asleep

As her little eyes did peep.

Give her strewings, but not stir

The earth that lightly covers her.

Another

Here a pretty baby lies

Sung asleep with lullabies:

Pray be sillent and not stir

Th’easy earth that covers her.

Robert Herrick versei

Itt állok én, apró gyermek,

Két kis kezem égnek emelkedik fel,

Bár hidegek, mint békák a tóban,

Hozzád emelem őket e földi hóban,

Hogy áldásod szálljon ránk s az ételre,

S mindannyiunk hálás, tiszta szívére. Ámen.

Itt nyugszik ő, egy szép bimbó,

Húsból és vérből nemrég még ringó:

Ki oly gyorsan merült mély álomba,

Amint szemeit a világra nyitotta.

Szórj rá szirmot, de ne bolygasd a hantot,

Mely könnyű takarót e kis testre vont.

Egy másik

Itt egy kedves kisbaba nyugszik,

Kit altatódal ringatott, míg elszunnyad itt:

Kérlek, légy csendben, és fel ne kavard,

A könnyű földet, mely fedi e kis arcot s a zavart.

2026. február 6.

36. Felicia Hemans: Casabianca* (fordítás)

36. Felicia Hemans: Casabianca*

The boy stood ont he burning deck

Whence all but he had fled;

The flame that lit the battle’s wreck

Shone round him o’er his head.

Yet beaautiful and brigt he stood,

As born to rulel the strom –

A creature of heroic blood,

A proud, though child-like form.

The flames rolled on – he would not go

Without his father’s word;

That father, faing in death below,

His voice no longer heard.

He called aloud: - ’Say, father, say,

If yet my task is done!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

’Speak, father!’ ’once again he cried,

’If I may yet be gone!’

He knew not that the chieftain lay

Unconscious of his son.

Upon his brow he felt their breath,

And in his waving hair,

And looked from that lone post of death

In still yet brave despair.

And shouted but once more aloud,

’My father! must I stay?’

While o’er him faast, through sail and shroud,

The wreathing fires made way.

They wrapt the ship in splendour wild,

They cought the flag on high,

And streamed above the gallant child

Like banners in the sky.

There came a burst of thunder-sound –

The boy- oh! where was he?

Ask of the winds thar far around

With fragments strewed the sea! –

With mast and helm, and pennon fair,

That well had borne their part;

But the noblest thing which perished there

Was thar young faithful heart!

*Young Casabianca, a boy about thirteen years old, son of the Admiral of the Orient, remained at his post (in the battle of the Nile) after the ship had taken fire, and all the guns had been abandoned; and prished in the expolison of the vessel, when the flames had reached the powdet.

36. Felicia Hemans: Casabianca*

A fiú a lángoló fedélzeten állt,

Mikor mindenki más már messze szállt;

A csata romjait tűz fénye fonta be

S ott ragyogott a feje felett az éjben őszinte heve.

Mégis szépen és fényesen állt ott a helyén,

Mint ki uralkodni született a vihar idején –

Hősök vére csörgedezett benne, nemes és tiszta,

Büszke, gyermeki alak, ki nem nézett vissza.

A lángok görgetegét mégsem kerülte el,

Míg atyja szava rá nem felel;

De az apa lenn, a halállal vívva csatát,

Már nem hallotta többé fia kiáltását.

Felkiáltott hangosan: „Atyám, mondd meg hát,

Végeztem-e, s elhagyhatom-e e lángoló bástyát?”

Nem tudta szegény, hogy a vezér ott lenn pihen,

S fiáról nem tud már az elhomályosult szívben.

„Szólj, atyám!” – kiáltott fel ismételten ő,

„Mehetek már? Eljött-e a végső idő?”

De nem sejtette, hogy az elgyötört parancsnok,

Már nem hallja, amit a hűséges fiú zokog.

Homlokán érezte a lángok forró leheletét,

Mely kócolta hullámzó haját és vette életét,

De a halál magányos posztján is bátran nézett szét,

Csendes kétségbeeséssel vívva meg a végső ütközetét.

És még egyszer felkiáltott, zúgott a szava:

„Atyám! Itt kell maradnom, nincs még út haza?”

Míg felette a vitorlán és kötélen át,

A tűz vadul fonta körbe az egész hajót és a fiút magát.

Vad pompába öltöztették a hajót a lángok,

Elérték a zászlót, s rajta minden virágok,

S a bátor gyermek felett úgy lobogtak az égen,

Mint győzelmi lobogók a csaták tüzében.

Aztán villámként csapott le egy hatalmas dördülés –

A fiú – ó, hová tűnt? Nem maradt más, csak az űr és a hűlés.

Kérdezd a szelet, mely messze hordja a hírt,

S a tengeren szétszórt roncsokat, mit a mélység kibírt!

Árboccal, kormánnyal és szép zászlókkal körbe,

Melyek becsülettel dőltek a sós, mély vödörbe;

De a legnemesebb dolog, mi ott veszett a tűzben:

Az a hűséges ifjú szív, mely megállt a hűség tüzében!

Lábjegyzet: *Az ifjú Casabianca, az Orient admirálisának tizenhárom év körüli fia, posztján maradt (a nílusi csatában), miután a hajó kigyulladt és minden ágyút elhagytak; a hajó felrobbanásakor vesztette életét, amikor a lángok elérték a lőport.

2026. február 6.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

2026. február 5., csütörtök

35. Seamus Heaney: Félévi szünet (fordítás)

35. :

I sat all morning in the college sick bay

Counting bells knelling classes to a close,

At two o’clock our neighbours drove me home.

In the porch I met my farher crying –

He had always taken funerals in his stride –

And Big Jim Evans saying it was a hard blow.

The baby cooed and laughed and rocked the pram

When I came in, and I was embarrassed

By old men standing up to shake my hand

And tell me they were’ sorry for my trouble’.

Whispers informed strangers I was the eldest,

Away at school, as my mother held my hang

In hers and coughed out angry tearless sighs.

At ten o’clock the ambulance arrived

With the corpse, stanched and bandaged by the nurses.

Next morning I went up into the room.

And candles soothed the bedside; I saw him

Fort he first time in six weeks. Paler now,

Wearing a poppy bruise on his left temple,

He lay in the as in his cot.

No gaudy scars, the bumper knocked him cleat;

A four foot boksz, a foot for every year.

35. Seamus Heaney: Félévi szünet

Egész reggel a kollégium gyengélkedőjén ültem,

Hallgattam a harangot, ahogy az órák végét kongatja,

Két órakor a szomszédok fuvaroztak haza.

A tornácon apámmal találkoztam, sírt –

Ő, ki a temetéseket eddig mindig emelt fővel bírta –

S a nagy Jim Evans mondta: ez súlyos csapás.

A baba gőgicsélt, nevetett és rázta a kocsit,

Mikor beléptem, és feszélyezett,

Hogy öregemberek állnak fel, hogy kezet fogjanak velem,

S mondják: „sajnálják a csapást, mi ért”.

Suttogás tudatta az idegenekkel: én vagyok a legidősebb,

Ki iskolában volt; közben anyám fogta a kezem,

S dühös, könny nélküli sóhajokat köhögött fel.

Tíz órakor megérkezett a mentő,

A holttesttel, mit a nővérek lemostak és bekötöztek.

Másnap reggel felmentem a szobába. Hóvirágok

És gyertyák békítették az ágy melletti fényt;

Hat hét után most láttam őt először. Halványabb volt,

Bal halántékán pipacsszínű zúzódást viselt,

Úgy feküdt a négylábnyi dobozban, mint egy kiságyban.

Semmi csúnya seb, a lökhárító tisztán ütötte el.

Egy négylábnyi doboz, lábanként egy-egy év.

2026. február 5.

Készült mesterséges intelligencia segítségével

34. Robert Greene: Sephestia dala gyermekéhez (A „Menaphon” című műből) (fordítás)

34. Robert Greene: Scphestia’s Song to Her Child

(From ’Menaphon.’)

Weep not, my wanton, smile upon my knee;

When thou art old, there’s grief enought for thee.

Mother’s wag, pretty boy,

Father’s sorrow, father’s joy;

When thy father first did see

Such a boy by him and me,

He was glad, I was woe;

Fortune changéd made him so,

When he left his pretty boy,

Last his sorrow, frist his joy.

Weep not, my wanton, smile upon my knee;

When thou art old, there’s grief enough for thee.

Streaming tears thar never sint,

Like pearl-drops from a flint,

Fell by course from his eyes’

That one another’s place supplies;

Thus he grieved in every part,

Tears of blood fell from his heart

When he left his pretty boy,

Father’s sorrow, father’s joy.

Weep not, my wanton, smile upon my knee;

When thou art old, there’s grief enough for thee.

The wanton smiled, father wept,

Mother cried, baby leapt;

More he crowed, more we cried,

Nature could not sorrow hide:

He must go, he must kiss

Child an mother, baby bliss,

For he left his pretty boy,

Father’s sorrow, father’s joy.

Weep not, my wanton, smile upon my knee;

When thou art old, there’s grief enough for thee.

34. Robert Greene: Sephestia dala gyermekéhez

(A „Menaphon” című műből)

Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;

Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.

Anyja kis huncutja, szép kisfia,

Apja nagy bánata, apja boldogsága;

Mikor apád először látott téged,

Hogy kettőnknek ilyen fia született,

Ő boldog volt, de én búsan néztem;

A változó szerencse tette ezt, azt érzem,

Mikor elhagyta az ő szép fiát,

Bánata végét s öröme hajnalát.

Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;

Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.

Sűrű könnyek, mik sosem fogynak el,

Mint kőből pattant gyöngy, úgy hullanak el,

Úgy peregtek sorban az ő szeméből,

Egyik a másik helyére lépve a mélyből;

Így gyötrődött ő minden porcikájában,

Vérkönnyek hulltak sajgó szívéből a magányban,

Mikor elhagyta az ő szép fiát,

Apja nagy bánatát, apja boldogságát.

Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;

Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.

A kicsi mosolygott, az apa zokogott,

Az anya sírt, a baba ujjongott;

Minél jobban gőgicsélt, mi annál jobban sírtunk,

A természet bánatát elrejteni nem bírtunk:

Mennie kell, még egy csókot adni siet,

Gyermeknek, anyának, egy áldást, mi éltet,

Mert elhagyta az ő szép fiát,

Apja nagy bánatát, apja boldogságát.

Ne sírj, te kis gézengúz, térdemen mosolyogj;

Vár még rád elég bánat, ha egyszer felnőtt leszel, s bolyongsz.

2026. február 5.

Készült Gemini mesterséges intelligencia segítségével

33. Harry Graham: Kegyetlen rímek (fordítás)

33. :

Father heard his Children scream

So he threw in the stream,

Saying, as he drowned the third,

’Children should be seen, not heard!’

Billy, in one of his nice new sashes,

Fell in the fire and was burnt to ashes;

Now, although the room grows chilly,

I haven’t the heart to poke poor Billy.

33.

A szigorú szülő

Hallotta az apa: a gyermekek sírnak,

Bedobta hát őket a hűs patakvíznek.

S mialatt a harmadik a víz alá merült,

„Gyereket látni kell, nem hallani!” – derült.

Galamblelkűség

Bilit, ki új selyemövében feszített,

Elnyelte a tűz, s csak hamut kerített;

Bár a szoba hűl, s fázik a kis család,

Nincs szívem piszkálni szegény Bili hamvát.

2026. február 5.

Készült segítségével

32. George Eliot (Mary Ann Evans): Báty és nővér (1–2) (fordítás)

32. : (1)

I cannot choose but think upon the time

When our two lives grew two buds that kiss

At lightest thrill from the bee’s swinging chime,

Because the one so near the other is.

He was the elder and a little men

Of forty inches, bound to show no dread,

And I the girl that puppy-like now ran,

Now lagged behind my brother’s larget tread.

I held him wise, and when he talked to me

Of snakes and birds, and which God loved the best,

I thought his knowledge marked the boundary

Where men grew blind, though angels kenw the rest.

It he said „Hush’! I tried to hold my breath:

Wherever he said ’Come!’ I stepped in faith.

George Eliot: Brother and Sister (2)

Long years have left their writing on my brow,

But yet the freshness and the dew-fed beam

Of those young mornigs are about me now,

When we two wandered toward the far-oft stream

With rod and line. Our basket held a store

Baked for us only, and I thought with joy

That I should have my share, though he had more,

Because he was the elder and a boy.

The firmaments of daisies sincet o me

Have had those mornings in their opening eyes,

The brunchéd cowslip’s pale transparency

Carries that sunshine of sweet memories,

And wild-rose branches take their finest scent

From those blest hours of infantine content.

32. George Eliot (Mary Ann Evans): Báty és nővér (1–2)

Nem tehetek mást, csak arra az időre gondolok,

Mikor két életünk úgy nőtt,

Mint két bimbó, mely összeér s suttog,

Mert egyik a másikhoz oly közel nőtt.

Ő volt az idősebb, egy negyven hüvelykes

Aprócska férfi, kit nem gyötört félelem,

Én meg a lány, ki mint kiskutya, lelkes,

Vagy lemaradva loholt a nagy lépteken.

Bölcsnek tartottam, s mikor mesélt nekem

Kígyóról, madárról, s kit szeret az Isten,

Azt hittem, tudása a végső értelem,

Min túl az ember vak, s csak az angyal pihen.

Ha azt mondta: „Pszt!”, a lélegzetem is megállt,

S hittel léptem, ha hívott: „Gyere!”, s elém állt.

II.

Hosszú évek írtak barázdát a homlokomra,

De mégis a harmatos, friss fények,

Azok a reggelek ragyognak a koromra,

Mikor a távoli patakhoz értünk le ketten, épen,

Bottal és zsinórral. Kosarunkban ott várt az étel,

Mit csak nekünk sütöttek, s boldog volt a szívem,

Hogy jut nekem is rész, bár ő többet érdemel,

Hisz ő az idősebb, a fiú, s én ezt elhittem.

A százszorszépek egén azóta nekem

Azok a reggelek nyílnak a szirmokban,

A sárga kankalin halvány fényében lelem

Az édes emlékeket, mik ott élnek a korban,

S a vadrózsa ága is onnan vette illatát:

A gyermeki béke áldott órái lengik át.

2026. február 5.

Készült Gemini mesterséges intelligencia segítségével

31. Richard Edwardes: „Mikor puszta ágyamba dőltem, hogy álomra leljek” (Amantium Irea) (fordítás)

31. : ’In going tom y naked bed, as one that would have slept,’ ()

In goint tom y naked bed, as one that would have slept,

I heard a wife to her child, that long before had wept.

She sighed sore, and sang full sweet, to bring the babe to rest,

That would not cease, but cried still in cucking at her breast.

She was fulll weary of her watch and grieved with her child,

She rocked it, and rated it, till that on her is smiled.

Then did she say, ’Now have I found this proverb true to prove:

’.

31. Richard Edwardes: „Mikor puszta ágyamba dőltem, hogy álomra leljek” (Szerelmesek haragja)

Mikor álomra vágyva, mezítelen ágyamba bújtam,

Egy asszonyt hallottam, ki gyermekét óvta a múltban.

Sóhajtozott mélyen, s oly édesen zengett a dala,

Hogy nyugodjon végre a síró, aprócska baba.

Már fáradt volt az éjtől, s gyötörte a gyermeki bánat,

Dajkálta s dorgálta, míg mosolyt nem csalt az arcának.

Akkor így szólt: „Ím, a közmondás igazát látom:

Szerelmet újít a viszály, ha hű a két jó barátom.”

2026. február 5.

Készült segítségével