2026. január 14., szerda
8. William Blake: Iskolás fiú (fordítás)
2026. január 13., kedd
6-7. vers William Blake: Csecsemő öröm, Csecsemő bánat (fordítás)
’I have no name,
I am but two days old’.
What shall I call thee?
’I happy am,
Joy is my name.’
Sweet joy befall thee!
Pöretty joy!
Sweet joy but two days old,
Sweet joy I call thee:
Thou dost smile,
I sing the while,
Sweet joy befall thee!
6. William Blake: Csecsemő öröm
Nincs nevem még,
Két napja élek csupán.
Hogy hívjanak engem?
Boldog vagyok,
Öröm a nevem.
Édes öröm kísérjen!
Tiszta öröm!
Édes öröm, kétnapos csoda,
Így szólítalak:
Mosolyod ragyog,
Én énekelek közben,
Édes öröm kísérjen!
2026. január 13.
7. William Blake: Infant Sorrow
My mother groan’d, my father wept,
Into the dangerous world I leapt,
Helpless, naked, piping loud,
Like a fiend híd in a cloud.
Struggling in my father’s hands,
Striving against my swadling bands,
Bound and weary, I thought best
To sulk upon my mother’s breast.
7. William Blake: Csecsemő bánat
Anyám sóhajtott, apám könnyezett,
A veszélyes világba én ugrottam, reszketett.
Segítetlenül, meztelen, hangosan sírtam,
Mint ördög, a felhők közt barangoltam.
Küzdtem apám kezei közt, gyenge testként,
Harcoltam pólyám fogai ellen picinyként.
Fáradtan gondoltam: a legjobb talán,
Ha melleihez emel csendben az anyám.
2025. január 13.
Kohut Katalin: Remény
Meddig tart egy embert a remény?
Erről szól sok híres költemény,
de egy sem mondja ki nyíltan:
életem nagy részén nyíltam,
virágzik a szívem szép szóra,
összezár néha virradóra.
Éltető a remény, megtarthat,
vígasztal a tudat, jő pár nap,
végleges csodában hittem én,
senki sem volt a világ féltekén.
Gondolat-levelet küldtem szét,
Szél tépte, sodorta messzeség.
Meddig tarthat a kín szüntelen,
Nem bírom rég tovább bűntelen.
Magyarázat nincsen, s kérdezem,
miért él az ember fénytelen?
Szabadítót vártam oly’ sokat,
jó már az utolsó akarat.
És mégis van csoda, csudijó,
köröm holdacskája gyógyuló,
hol olló nyomott hagyott régen,
új élett nőtt, aprón, szelíden.
Fény a kéz szövettől szövetig,
a remény visszanő a szívemig.
2026. január 13.
2026. január 12., hétfő
5. John Betjeman: Harangszóra hívva, 1. fejezet, 1914. előtt (fordítás)
5. John Betjeman: from ’Summonded bay Bells’, Chapter 1,
’Before MCMXIV’
Safe were those
evenings of the pre-war world
When firelight shone on green linoleimc,
( heard the church bells hollowing out the sky,
Deep beyond deep, like never-ending stars,
And turned to Archibald, my safe old bear,
Whose woollen eyes looked sad or glad at me,
Whose ample forehead I could wet with tears,
Whose half-moon ears received my confidence,
Who made me laugh, who never let me down.
I used to wait for hours to see him move,
Convinced that he could breathe. One dreadful day
They híd him from me as a punischment:
Sometimes the desolation of that loss
Comes back tom e and I must go upstairs
To see him in the sawdust, so to speak,
Safe and returned to his idolator…
The sunlit weeks
between were full of maids:
Sarah, with orange wig and horsy teeth,
Wass o bad-tempered that she scarcely spoke:
Maud was my hateful nurse who smelt of soap
And forced me to eat chewy bits of fish,
Thrusting me back to babyhood with threats
Of nappies, dummies and the feeding bottle.
She rubbed my face in messes I had made
And was the first to tell me about Hell,
Admitting she was going there herself.
Sometimes, thang God, they left me all alone
In our small patch of garden in the front,
With clinker rockery and London Pride
And barren lawn and lumps of yellow clay
As mouldable as smelly Plasticine.
I used to turn the heavy stones to watch
The shiny red and waiting centipede
Which darted out of sightv, the woodlouse slow
And flat, the other greyish-bluey king
Which rolled into a ball till I was gone
Out of the gate to ventura down the hill.
’You’re late for
dinnes, John’. I feel again
That awful feeling, fear confused with thrill,
As I would be umbuttoned, bent across
Her starchy apron, screaming ’Don’t – Maud – don’t!’
Till dissolution, bed and kingly fur
Of agéd, uncomplainincg Archibald.
5. John Betjeman: Harangszóra hívva, 1. fejezet, 1914. előtt
A háború előtti világ estéi biztonságosak voltak,
amikor a tűzfény zöld linóleumon csillant,
hallottam a templomharangokat, ahogy kivájják az eget,
mélyen a mély mögött, mint soha véget nem érő csillagok,
és Archibaldhoz fordultam, a régi, biztonságos mackómhoz.
Gyapjú szeme hol szomorúan, hol vidáman nézett rám,
széles homlokát könnyeimmel nedvesíthettem,
félhold fülei befogadták a titkaimat.
Nevettetett, sosem hagyott cserben.
Órákig vártam, hátha megmozdul,
meg voltam győződve róla, hogy lélegzik.
Egy rettenetes napon elrejtették előlem, büntetésből.
Néha a veszteség sivársága visszatér,
és fel kell mennem az emeletre,
hogy lássam őt, úgymond, a fűrészporban:
biztonságban, visszaadva annak, aki imádta.
A közben eltelt, napfényes hetek szolgálókkal
teltek.
Sarah narancsszín parókával és lófogakkal,
olyan rosszkedvű volt, hogy alig szólt.
Maud volt a gyűlölt dajkám, szappanszagú,
aki rágós haldarabokat erőltetett belém,
és fenyegetésekkel taszított vissza a csecsemőkorba:
pelenkákkal, cumival, etetőüveggel.
Beledörzsölte az arcomat a rendetlenségbe, amit csináltam,
és ő volt az első, aki a pokolról beszélt nekem,
bevallva, hogy ő maga is oda tart.
Néha – hála Istennek – teljesen magamra hagytak
a ház előtti kis kertdarabban,
salakköves sziklákkal, London Pride-dal,
kopár gyepfelülettel és sárga agyagdarabokkal,
olyan formálhatókkal, mint a büdös gyurma.
A nehéz köveket forgattam, hogy lássam
a fényes vörös, lesben álló százlábút,
amely azonnal eltűnt, a lassú és lapos pinceászkát,
és a másik, szürkéskék királyt,
amely gömbbé zárult, míg el nem mentem
a kapun át, lefelé a dombon.
„Késés a vacsoráról, John.” Újra érzem
azt a szörnyű érzést, a félelemmel kevert izgalmat,
ahogy kigombolnak, áthajlítanak
a keményített kötényen, én pedig sikítok: „Ne – Maud – ne!”
míg minden feloldódik: az ágy,
és Archibald királyi szőre,
az idős, panaszt nem ismerő mackó.
2026. január 12.
Mesterséges intelligencia segítségével
4. Hilaire Belloc: Könyv ajándéka gyermeknek (fordítás)
2026. január 8., csütörtök
3. Ethel Lyun Beers: Melyik legyen? (fordítás)
3. Ethel Línn Beers: Which Shall It Be?
„Which shall it be? Which shall it be?”
I look’d at John – John look’d at me
(Dear, patient John, who lovas me yet
As well as though my locks were jet),
And when I. found thar I must speak,
My volce seemed strangely low and weak:
„Tell me again what Robert said.”
And then I. listening, bent my head.
„This is his letter: „I will give
A house and land while you shall live,
If, in return, from out your seven,
One child tom e for aye is given.”
I looked at John’s old garments worn,
I thought of all that John had borne
Of poverty and work and care,
Which I, though willing, could not share,
I thought of seven mouths to feed,
Of seven little children’s need,
And then of this. „Come, John”, said I,
„We ’ll choose among them as they lie
Asleep,” so, walking hand in hand,
Dear John and I surveyed our band.
First tot he cradle lightly stepped,
Where the new nameless baby slept.
„Shall it be Baby?” whispered John.
I took his hand, and hurried on
To Lily’s crib. Her sleeping grasp
Held her old doll within its clasp,
Her dark curls lay like gond alight,
A glory ’gainst the pillow white.
Softly her father stoop’d to lay
His rough hand down in loving way.
When dream or whisper made her stir,
Then huskily said John, „Not her, not her!”
We stopp’d beside the trunle bed,
And one Iong ray of lamplight shed
Athwart the boyish faces there,
In sleep so pitiful and fair,
I saw undried. Ere John could speak,
„He’s but a baby, too’, said I,
And kiss’d him as we hurried bay.
Pale, patient Robbie’s angel face
Still in his sleep bore suffering’s trace.
„No, for a thousand crowns, not him!”
We whisper’d, while our eyes were dim.
Poor Dick! bad Dick! our wayward son,
Turbulent, reckless, idle one –
Could he be spared? Nay, He who gave
Bids us befriend him to his grave,
Only a mother’s heart can be
Patien enough for such as he,
„And so”, said John, „I would not dare
To send him from her bedside prayer.”
Then stole we softly up above
And knelt bay Mary, child of love.
„Perhaps for her ’twould better be,”
I said to John. Quite silently
He lifted up a curl astray
Across her cheek in wilful way,
And shook his head: „Nay, love: not thee.”
The while my heart beat audibly.
Only one more, our eldest lad,
Trusty and truthful, good and glad –
So like his father. „No, John, no –
I cannot, will not, let him go.”
And so we wrote, in courteous way.
We could not give one child away,
And afterward toil lighter seemed,
Thinking of thar of which we dreamed.
Happy in truth that not one face
We missed from its accustomed place,
Thangful to work for all the seven,
Trusting the rest to One in heaven.
3. Ethel Lyun Beers: Melyik legyen?
"Melyik legyen? Melyik legyen?"
Johnra néztem - John szemezett velem,
(drágám, türelmes John, aki mindig úgy szeret,
mint akinek ősz helyett a hajam koromfeketében lebeg),
és amikor rájöttem, hogy most nekem kell szólani,
a hangom furcsán halkan, gyöngéden kezdett hangzani
„Sorold el még egyszer a Róbert-féle levelet”.
És akkor hallgattam lehajtva a fejemet.
Ez az ő levele: „Adok házat és földet,
amíg létetek nem ér majd véget,
ha cserébe a hét közül
egy gyermek örökre velem örül.
Ránéztem John megviselt, régi ruháira,
gondoltam John eddigi munkáira:
szegénység, robot és gond,
amiből én – bár akartam – nem tudtam lerázni a port.
Emlékeim tolultak, hét szájat etettünk,
hét kicsi gyermek szükségére mi ügyeltünk
és aztán erre: „Gyere John, az ajánlatra
válasszunk közülük” - szóltam egy szuszra.
Így hát kézen fogva elindultunk,
drága John és én, megjárva köztük az utunk.
Először a bölcsőhöz léptünk óvatosan,
ahol az új, névtelen baba aludt komótosan.
Legyen a Baba? – John halkan kérdezett,
megfogtam a kezét és tovább sietett
Lily ágya felé, aki babájával aludt,
sötét fürtjeivel aranyfényként párnán ragyogott.
Apja finoman, szeretettel megérintette.
Álom, vagy suttogás a kislány megihlette,
és John rekedten mondta:
„őt ne, őt ne!” – sóhajtotta.
Megálltunk a kihúzható ágy mellett,
és egy hosszú lámpafény-csík esett
a fiúarcokra – aludtak
oly szánni valóan és szépen álmodtak.
Egyikük szemében könny harmata.
Mielőtt John megszólalhatott volna,
már mondtam is: „Hisz csak baba ő is”,
és megcsókoltam, lábunk tovább visz.
Sápadt, türelmes Robbie angyali arca
álmában is a szenvedés nyomát takarta.
„Nem, még ezer korona sem érné meg, hogy őt adjuk” –
suttogtuk, szemünk könnyben úszott.
Szegény Dick! Rossz Dick, mi csapongó fiúnk,
hiányozna, zabolátlan, lusta, ha nélküle kellene kibírnunk?
Nem, Ő, aki életet ad, azt parancsolta,
hogy együtt éljünk a sírig halasztva.
„Ezért – mondta John – elszakítani nem lehet
az anyja ágya imáiban él a szeretet”.
Aztán fölosontunk Maryhez, „a szív gyermekéhez”,
letérdeltünk szeretett testéhez.
„Mit gondolsz, neki is jobb lenne talán” –
mondtam Johnnak. Ő némán
fölemelt egy kósza tincset,
az arcán ragyogó kósza kincset,
ránézett és a fejét rázta: „Téged nem kedvesem”.
Közben hangosan dobogott a szívem.
Csak még egy maradt, a fiúnk, a legidősebb,
megbízható és igaz, jó és vidám lett,
apjára hasonlított. „Nem, John, nem lehet
őt elengedni, boldoggá nem tehet”
Így aztán megírtuk az udvarias levelet,
hogy egyiket sem tudjuk odaadni, nem lehet.
Azután könnyebben ment a munka is,
mert az történt, mit akaratunk végig visz.
Valóban boldogok voltunk,
hogy egyik gyermeket sem adtuk,
nem zökkentve ki megszokott helyéről,
hálásan gondoskodtunk hét személyről,
és a folytatás
a Mennyben Egyvalaki irgalmára vár.
2026. január 6.
Kohut Katalin fordítása, mesterséges intelligencia segítségével
2026. január 5., hétfő
2. Henry Charles Beeching: Biciklivel lejtőn lefelé: Egy fiú dala (fordítás)






