10. William Blake: A visszhangzó rét (fordítás)

10.  William Blake: The Ecchoing Green

The Sun doea arise,

And make happy the skies;

The merry bells ring

To welcome the Spring;

The sky-lark and thrush,

The birds of the bush,

Sing louder around

Tot he bells’ chearful sound,

While our sports shall be seen

Ont he Ecchoing Green.

Old John with white hair

Does laugh away care,

Sitting under the oak

Among the old folk.

They laugh ar our play,

And soon they all say:

’Such, such were the joys

When we all, girls & boys,

In our youth-rime were seen

Ont he Ecchoing Green.

Till the little ones weary

No more can be marry;

The sun does descend,

And our sports have an end.

Round the laps of their mothers

Many sisters and brothers,

Like birds in their nest,

Are ready for rest;

And sport no more seen

Ont he darkening Green.

10. William Blake: A visszhangzó rét

Az ég már derűs, a Nap felkelt,

Messze vidám harang zeng;

A rigó, pacsirta ünnepel,

A bokrok közt dalol a szél, s minden táncra kel.

A gyerekek játszadoznak szanaszét,

Körülöttük hangos a rét;

Vidáman csendít a harang,

Miközben madárének szongása árad.

Míg a fény ragyog az égen,

Látható játékuk a visszhangzó réten.

Öreg John, fehér hó haján,

Nevetéssel űzi a gondot talán.

Tölgy alatt ül társaival,

Nevetnek játékukon vidáman.

Mind szólalnak: „Ilyenek a régi örömök voltak,

Mikor lányok és fiúk szanaszét játszottak.

Fiatal szívünk hevesen dobbant,

S a rét velünk nevetett kedvesen,

Míg a táj fényességben ragyogott,

S mindenki boldogan dalolt, kacagott.”

Nemsokára a kicsik elfáradnak,

Már nem vidáman játszadoznak.

A Nap lemegy lassan

És sportjaiknak vége van.

Testvérek, társak

Anyjuk ölében megnyugszanak,

Mint a fészekben a madarak

Nyugalomra áhítoznak.

Kiüresedett a rét,

És egy darabig nincsen játék.

2026. január 17.

Kohut Katalin fordítása mesterséges intelligencia segítségével

 

9. William Blake: A kéményseprő (fordítás)

 9. William Blake: The Chimney Sweeper

When my mother died I was very young,

And my father sold me while yet my tongue

Could scarcely cry „weep! ’weep! ’weep!”

So your chimneys I sweep, & in soot I sleep.

There’s little Tom Dacre, who cried when his head,

That curl’d like a lamb’s back, was shav’d; so I said,

’Hush, Tom, never mind it, for when your head’s bare,

You know that the soot cannot spoil your white hair’.

And so he was quiet, & that very night,

As Tom was asleeping he had such a sight:

That thousands of sweepers, Dick, Joe, Ned & Jack,

Were all of them lock’d up in coffins of black;

And by came an Angel who had a bright key,

And he open’d the coffins & set them all free;

Then down a green plain leaping, laughing they run,

And wash in a river and shine in the Sun.

Then naked & white, all their bags left behind,

They rise upon clouds, and sport in the wind;

And the Angel told Tom, if he’d be a good boy,

He’d have God for his father & never want joy.

And so Tom awoke; and we rose in the dark,

And got with our bags & our brushes to work.

Tho’ the morning was cold, Tom was happy & warm;

So if all do their duty, they need not fear harm.

9. William Blake: A kéményseprő

Amikor anyám meghalt, még kisgyerek voltam,

Apám eladott, mielőtt sírásra gondoltam.

„Sírj! Sírj! Sírh!” – így szólt a hangom,

S a kémények közt találtam ágyam, korom ölelte holtom.

Tom Dacre egy kisfiú, göndör hajával,

Akár a bárány szőre, lenyírták borotvával,

„Csitt, Tom, ne bánkódj, ha kopasz lesz a fejed,

Így többé a korom sem árthat Neked!”

Tom csendes lett, s még ezen az éjjelen,

Fekete koporsó álma előtte megjelent:

Ned és Jack, mind benne,

S a fájdalom maradt, mert őket senki sem védte.

Ekkor egy angyal jött, kezében fényes kulccsal,

Kinyitotta a koporsókat, s mind szabadon futottak;

Le a zöld mezőre ugrottak, nevetve szaladtak,

A folyóban mostak, s a napfényben ragyogtak.

Meztelenül és tisztán, minden zsák ottmaradt,

Felhők fölé emelkedtek, s a szélben játszadoztak;

Az angyal így szólt Tomhoz: ha jó fiú marad,

Isten lesz az apja, s örömét soha el nem vesztik majd.

Tom felébredt, mi is keltünk a sötétben,

Zsákjainkkal, seprűinkkel munkához mentünk éppen.

Bár a reggel hideg volt, Tom meleg volt boldogságban;

Ha kötelességét végzi mindenki, nem kell félnie semmitől, ha baj van.

2026. január 15.

Kohut Katalin fordítása mesterséges intelligencia segítségével

 

Kohut Katalin Fogság című novellájához

Kohut Katalin: Fogság című novellájához

Fogság

Tél fagyott keze dermeszt,

Mesegyűjtő út hív engem.

Szél harcol, s én is menekülök,

Öreg néni ajtaján belépek csendben.

Hársfa tea illata átmelegít,

Meggémberedett ujjak lassan élnek.

Mesél a múlt sötét árnyairól,

Hol kislány cipeli magán a világ terhét.

Három király ajándéka rajta,

Informatika, nyelv, gyógyítás fénye.

Gonoszok serege rejtve közelít,

Átok, büntetés súlya nehezedik rá.

Mindenki elbukik, aki segíteni próbál,

Csak ő marad a keresztet cipelve.

Fekete lakás, kihűlt érzések,

Csak a halál vágyát ismeri.

De mesében mindig a jó győz,

Titokban őrzött remény él benne.

Ha egyszer szabadul, fényre léphet,

S a sötét ország árnya megtörik végre.

2026. január 14.

Mesterséges intelligencia

 

A boldogság

A boldogság

A boldogság nem harsány ünnep, inkább halk jelenlét. Olyan, mint amikor reggel a test még nem tiltakozik, a lélek nem szorul ökölbe, és a levegő könnyedén talál utat a tüdőig. Egy korty meleg tea, egy fájdalommentes mozdulat, egy gondolat, amely nem sebez – ezek az apró jelei annak, hogy a belső táj éppen élhető.

A test a föld, a lélek az ég: ha bármelyik megreped, az egész világ huzatos lesz. A jólét nem fényűzés, hanem biztonság; nem bőség, hanem elégség. Amikor a szív nem retteg, a test nem küzd minden lépésért, akkor a csend is barátságosabb, és az idő nem ellenség.

És talán ez a legszelídebb igazság: a boldogság nem ígéret, hanem állapot. Nem azt jelenti, hogy nem volt sötétség, hanem hogy most van egy tenyérnyi világosság, ahol meg lehet pihenni. Ott, ahol a test és a lélek végre nem külön utakon jár.

2026. január 14.

Mesterséges intelligencia gondolatai[

 

8. William Blake: Iskolás fiú (fordítás)

8. William Blake: The School Boy

I love to rise in a summer morn,

When the birds sing on every tree;

The distant huntsman winds his horn,

And the sky-lark sings wit me.

O! What sweet company.

But to go to school in a summer morn.

O! it drives all joy away;

Under a cruel eye outworn

Tje éottée pmes sőemd tje day

In sighing and dismay.

Ah! then at times I drooping sir,

And spend many an anxious hour;

Nor in my book can I take delight,

Nor sit in learning’s bower,

Worn thro’ with the dreary shower.

How can the bird that is born for joy

Sit in a cage and sing?

How can a child when fears annoy

But droop his tenger wing.

And forget his youthful spring?

O! father @ mother, if buds are nip’d

And blossoms blown away,

And if the tenger plants arc strip’d

Of their joy in the springing day

By sorrow and care’s dismay..

How shall the summer arise in joy,

Or the summer fruits appear?

Or how shall we gather what grief destroy,

Or bless the mellowing year

When the blasts of winter appear?

8. William Blake: Az iskolás fiú

Szeretek kelni nyári hajnalon,

Mikor madárdal szól minden fán;

A vadász kürtöt fúj, messze valahol, 

És pacsirta kísér, véle  járván.

Ó, mily édes társaság!

De iskolába menni nyári hajnalom,

Óh, minden örömöm elszáll;

Kegyetlen szem alatt, fáradt, hűvös trónon

A kisgyermekek napja így vész el, bánatban áll.

Sóhaj és rémület kíséri a percet, ahogy lát.

Ó, néha elcsüggedve ülök,

Sok nyugtalan órát töltve;

Könyvemben nem lelhetek örömöt,

A tudás lugasában gyönyörtködve.

Sóhajtok a sivár zápor alatt reménykedve.

Hogyan énekelhet a madár, ki örömre született

Kalitkában ülve boldogságát veszítve?

Hogyan élhet a gyermek, kit félelem gyötörhet,

Hogy szelíd szárnyát meg ne kötözze.

S elfelejtse tavaszát, mely ifjak öröme?

Ó, apám és anyám, ha a rügyeket letépnek,

S a virág messze száll a tavaszi szélben,

Ha gyengéd növények örömét elvéve érnek,

S bánat, gond súlyát hordozza csendben,

Hogyan élhet nyár, mikor így indul a reggel?

A nyár örömben hogyan kelhetne,

Vagy a gyümölcsök mikor érnek?

Mit bánat tépett, hogyan is szeretne,

S áldhatnánk az érő évet,

Mikor a tél szele tombol és fákat megtépett?

2026. január 14.

 

6-7. vers William Blake: Csecsemő öröm, Csecsemő bánat (fordítás)

 6. William Blake: Infant Joy

’I have no name,

I am but two days old’.

What shall I call thee?

’I happy am,

Joy is my name.’

Sweet joy befall thee!

Pöretty joy!

Sweet joy but two days old,

Sweet joy I call thee:

Thou dost smile,

I sing the while,

Sweet joy befall thee!

6. William Blake: Csecsemő öröm

Nincs nevem még,

Két napja élek csupán.

Hogy hívjanak engem?

Boldog vagyok,

Öröm a nevem.

Édes öröm kísérjen!

Tiszta öröm!

Édes öröm, kétnapos csoda,

Így szólítalak:

Mosolyod ragyog,

Én énekelek közben,

Édes öröm kísérjen!

2026. január 13.

7. William Blake: Infant Sorrow

My mother groan’d, my father wept,

Into the dangerous world I leapt,

Helpless, naked, piping loud,

Like a fiend híd in a cloud.

Struggling in my father’s hands,

Striving against my swadling bands,

Bound and weary, I thought best

To sulk upon my mother’s breast.

7. William Blake: Csecsemő bánat

Anyám sóhajtott, apám könnyezett,

A veszélyes világba én ugrottam, reszketett.

Segítetlenül, meztelen, hangosan sírtam,

Mint ördög, a felhők közt barangoltam.

Küzdtem apám kezei közt, gyenge testként,

Harcoltam pólyám fogai ellen picinyként.

Fáradtan gondoltam: a legjobb talán,

Ha melleihez emel csendben az anyám.

2025. január 13.

Kohut Katalin, Mesterséges intelligencia segítségével

Kohut Katalin: Remény

Kohut Katalin: Remény

Meddig tart egy embert a remény?

Erről szól sok híres költemény,

de egy sem mondja ki nyíltan:

életem nagy részén nyíltam,

virágzik a szívem szép szóra,

összezár néha virradóra.

Éltető a remény, megtarthat,

vígasztal a tudat, jő pár nap,

végleges csodában hittem én,

senki sem volt a világ féltekén.

Gondolat-levelet küldtem szét,

Szél tépte, sodorta messzeség.

Meddig tarthat a kín szüntelen,

Nem bírom rég tovább bűntelen.

Magyarázat nincsen, s kérdezem,

miért él az ember fénytelen?

Szabadítót vártam oly’ sokat,

jó már az utolsó akarat.

És mégis van csoda, csudijó,

köröm holdacskája gyógyuló,

hol olló nyomott hagyott régen,

új élett nőtt, aprón, szelíden.

Fény a kéz szövettől szövetig, 

a remény visszanő a szívemig.

2026. január 13.