H. Kohut Katalin

2026. február 1., vasárnap

24.Samuel Taylor Coleridge: Egy csecsemőhöz Aki meghalt a keresztelés előtt (fordítás)

24. : On an Infant

Whick died befone Baptism

’Be, rather than be called, a child of God;

Death whispered! With assenting nod,

Its head upon its mother’s breast,

The Baby bowed, without demur –

Of the kingdom of the Blest

Prosessot, not Inheritor.

24.Samuel Taylor Coleridge: Egy csecsemőhöz

Aki meghalt a keresztelés előtt

Legyél Isten gyermekévé, ne csak te nevezd magad annak;

Suttogta a Halál! A csecsemő bólintott,

Feje anyja keblére hajolva,

Engedelmesen, szó nélkül.

A Boldogok Királyságának

Előfutára lett, nem örököse.

Az alcím – „aki meghalt a keresztelés előtt” – különös lírai súlyt ad a versnek. A csecsemő még nem érhette el a földi szertartások teljességét, mégis Isten gyermekeként fogadtatik el. Ez a sors és kegyelem ellentmondása: a földi ceremónia hiánya nem von le semmit a lelki tisztaságból és a mennyei befogadásból.

Vizualizálva: a képben a csecsemő nyugodtan fekve anyja keblén, körülötte finom fény és éteri légkör, ami a halál csendjét és a mennyei elfogadást egyszerre sugallja. A háttérben halvány, szinte áttetsző fénycsóva jelzi a menny felé vezető utat, míg az anyai ölelés melegsége a földi szeretetet szimbolizálja.

2026. február 1.

segítségével

23. Hartley Coleridge: Hosszú ideig gyermek… (fordítás)

23. : ’, when years’

Long time a child, and still a child when years

Had painted manhood on my cheek, was I, -

For yet I lived like one not born to die;

A ,

No hope I needed, and I knew no fears,

But sleep, though sweet, is only sleep, and waking.

I waked to sleep no more, at once o’ertaking

The vanguard of my age, with all arrears

Of duty on my back. Nor child, nor man,

Nor youth, nor sage, I find my head is grey,

For I have Iost the race I never ran:

;

And still I am a child, tho’ I be old,

Time is my debtor for my years untold.

23. Hartley Coleridge: Hosszú ideig gyermek…

Most, mikor az évek férfiarcot festettek arcomra;

Mert úgy éltem, mintha soha nem halnék meg,

tékozló mosolyok és könnyek között hiábavalóan.

Nem volt szükségem reményre, s félelem ismeretlen;

De az alvás, bármily édes, csak az álom, csak szendergés.

Felébredtem, hogy többé ne aludjak vissza, egyszerre

Érve utol korom előhadát, minden elmaradt kötelességgel.

Sem gyermek, sem férfi, sem ifjú, sem bölcs nem lettem,

Fejem ősz, mert elvesztettem a versenyt, amit sosem futottam.

Korai december perzseli meg késlekedő májusomat;

S még mindig gyermek vagyok, bár életem hosszú lett,

Bennem él a gyermek, ki sosem nőtt fel teljesen még.

Jegyzet a fordításhoz:

A versben a „gyermek” nem szó szerinti kisgyermeket jelent, hanem a belső késlekedést és az érettség elmaradását. Hartley Coleridge éveken át nem ébredt rá az idő és a felelősség súlyára, s amikor ráébredt, minden egyszerre szakadt rá. A jelenléte nem felmentés, hanem az élet mulasztásainak, a késlekedés súlyának szimbolikus hangja.

A magyar változatban a finomított utolsó sorok a belső gyermek folytonosságát hangsúlyozzák a felnőtt élet közepette, anélkül, hogy a tartalom elveszne a rím kedvéért.

2026. február 1.

2026. január 31., szombat

22. Hartley Coleridge: Egy süketnéma kislányhoz (fordítás)

„A világ zenéje látható, de csend marad a szívében.”

22. :

Like a loose island ont he wide expanse,

Unconscious floating ont he fickle sea,

Herself her all, she lives in privacy;

Her waking life as lonely as a trance,

Doom’d to behold the universal dance,

And never hear the music whick expounds

The solemn step, coy slide, the merry bounds,

The vague, mute language of the countenance.

In wain for her I smooth my antic rhyme;

She cannot hear it. All her little being

Concentred in her solitary seeing –

What can she know of beauty or sublime?

And yet methinks she looks so calm and good,

God must be wirt her in her solitude!

22. Hartley Coleridge:

Mint laza sziget a tágas tengeren,

Öntudatlan sodródva, szeszélyes vízen,

Önmaga mindene, magányban él egészen;

Ébrenléte oly árva, mint révült éjen.

Kárhozva látja a mindenség táncait,

S sosem hallja a zenét, mely mutatja ízét,

A komoly lépést, a szemérmes siklást, a vidám ívet,

Az arc néma, szava nincs, a mindent nem láthatja meg,

Hiába csiszolom neki tréfás rímemet;

Nem hallhatja. Egész kis élete

Magányos látásába sűrűsödve van vele –

Mit tudhat ő a szépről, a fenségesről?

És mégis, úgy vélem, oly nyugodtnak és jónak látszik,

Istennek kell vele lennie csendesen, mélyülőn!

2026. január 31.

Kohut Katalin: Játék

Gyere játszani farkas és bárányt!

Ne mutogass rám,

az én lelkem fehér,

csak az umbuldát szeretem!

Üldöző, vagy üldözött,

egyre megy, a győztesé

az ünnep és az áldicséret.

Koncon rágódni de jó!

Nézd, látod, amit sátán-szemem elém tár?

Koldushad hömpölyög felénk,

ezek képesek megmászni

e sziklás hegyet!

Döntsünk valamit,

mert ideérnek!

1993.

21. Harley Colertdge: Gyermeki bánat (fordítás)

21. : Childhood

Oh what a wilderness were this sad world

If man were always man, and never child;

If Nature gave no time, so sweetly wild,

When every thought is deftly crisped and curled,

Like fragrant with dew impearled,

And every feeling in itself confiding,

Yet never single, but continuous, gliding

With wavy motion as, on wings unfurled,

A clips ! Such man was

Ere sin had made him know himself too well.

No child was born ere that primeval loss.

What might have been no living soul can tell:

But Heaven isi kind, and therefore all possess

Once in their life fair .

21. Harley Colertdge:

Ó, micsoda pusztaság lenne a bús világ,

Ha az ember mindig csak felnőtt lenne, s gyermek soha;

Ha a Természet nem adna időt, szelíden vadat, buját,

Hol minden gondolat illatok közt bolyongva osonna.

Mint harmattól gyöngyöző ,

S minden érzés önmagában bizakodó,

Sosem magányos, hanem folytonos, sikló, tág,

Hullámzó mozgásban, kitárt szárnyakon mozgó.

Egy suhan az égi terekben.

Ilyen volt az ember, mielőtt a bűn túl jól megismerte.

Ama ősi veszteség előtt gyermek nem született,

Mi lehetett volna, azt élő lélek nem mondhatja el;

De az Ég irgalmas, így mindenkivel megesett,

Életében egyszer az az édeni szeretet.

2026. január 31.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

2026. január 26., hétfő

20. John Clare: Iskolásfiúk a téli napsütésben (fordítás)

20. :

The schoolboys still their morning rambles take

To neighbouring with playing speed,

Loitering with pastime’s leisure till they quake,

Oft looking up the droves to heed,

Watching the letters which their journeys make;

Or plucking on which the fedd,

And , and ! and on each

Making glib slides, where they like shadows go

Till some fresh pastimes in their minds awake.

Then off they start anew and hasty blow

Their numbed and clumpsing fingers till they glow;

Then races with their shadows wildly run

That stride huge giants o’er the shining snow

In the pade splendour of the .

20. John Clare: Iskolásfiúk a téli napsütésben

Ez a vers a gyerekek reggeli iskolába sietését mutatja, ahol a játék és a természet apró örömei annyira elragadják őket, hogy kicsit késnek. Árnyékaik a fényben táncolnak, csipke- és galagonya-bokrokat fedeznek fel, a sekély tavakon csúszkálnak, miközben új játékötletek támadnak a fejükben. A költő így örökíti meg a gyermekkor tiszta örömét és a természethez való szoros kötődést.

A kisdiákok reggeli sétára indulnak,

A szomszéd falusi iskolához játékosan keringenek,

Késve, reszketve, kedvesen mulatnak,

S a vadludak csapatára gyakran tekintenek.

Figyelik a leveleket, melyek útjukat jelzik,

S csipkebogyót szednek, hol vadgerlék fészkelnek,

Játszanak, kacagnak, csipke, galagonya bokrok mélyén rejlik,

S a sekély tavakon siklik a jég, hol árnyékok kelnek.

Új Játék ébred a kisdiákok fejében,

Ismét nekivágnak, ujjaik zsibbadt hevében,

Hómezőn nyargalnak árnyékaikkal vad versenyt futva,

Óriás léptekkel a fényes mezőn haladnak;

Hancúroznak, bele nevetnek a téli világba,

Míg a nap ragyogásában növekvő árnyékukban szaladnak.

2026. január 25.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

19. Charles Causley: Ki ő? (fordítás)

19. : Who?

Who is thar child I see wandering, wandering

Down by the side of the ?

Why does he seem not to hear, though I call to him?

Where does he come from, and what is his name?

Why do I see him at sunrise and sunset

Taking, in , the same track?

Why, when he walks, does he cast not a shadow

Though the sun rises and falls at his back?

Why does the dust lie so thick ont he hedgerow

By the ?

Why do I see only meadows, where houses

Stand in a line by the riverside now?

Why does he move, like a wraith by the water,

Soft as the ont he breeze blown?

When I draw near him so that I may hear him,

Why does he say that his name is my own?

19. Charles Causley: Ki ő?

A költő a kisgyermekkor tiszta örömét idézi fel, amikor a természet apró csodái és a játék elragadják a gyerekeket. A látomásszerű jelenetben azonban mintha maga a költő lépne vissza az időben, és saját árnyék nélküli gyermeki alakját látná a fényben és a tájban. Az utolsó sorban ez a visszatekintés érthetővé válik: talán ő maga az, aki ott játszik, így a vers egy időben visszautazó, retrospektív élményt örökít meg.

19. Charles Causley: Ki?

Ki az a gyermek, akit látok bolyongni, bolyongni,

A reszkető patak partján?

Miért tűnik úgy, hogy nem hall, bár szólok hozzá?

Honnan jön, s mi a neve?

Miért látom őt hajnalban és alkonyatkor,

Régi divatú ruhában ugyanazt az ösvényt járni?

Miért nem vet árnyékot, amikor lépked,

Bár a nap felkel és lenyugszik a háta mögött?

Miért ül oly sűrű por a sövény mentén,

A nagy mezőn, ahol ló húzza az ekét?

Miért látok csak réteket, hol házak álltak,

Most sorban a folyópart mellett?

Miért mozog úgy, mint egy kísértet a víz mellett,

Oly lágyan, mint a szellőn lebegő bogáncs?

Amikor közelebb lépek, hogy meghalljam,

Miért mondja, hogy az én nevem az övé?

2026. január 26.

nyersfordítása