H. Kohut Katalin

2026. június 11., csütörtök

Kohut Katalin: Néma hangüzenet (ronsardi szonett)

Néma hangüzenet

Írta:

Mikor poétának hívtak mások,

a szerénység a szóval szemben állt,

nem akartam mást, minden igazát.

Már nappalok világánál látok.

Gyorsan futnak percek, az esztendők,

hitem, s sorsom reményért esdekel,

leplez írás, a valóság perel,

tán verseim nem lesznek veszendők.

Vallom: a harmónia, békesség

ujjaimat vezető fényesség,

a némaságban is hivatást űz,

s képviselem az ember szerepét,

a szeretet múltat, s jövőt betűz,

áldja a költő örök-jelenét.

2015. február 21.

Kohut Katalin: A csönd éve volt (shakespearei szonett)

Írta:

Kérdeztem a bíbor fényű napot,

meggyógyulok majd, lesz-e szép jövőm?

Kedvesem, örök szerelmet kapok,

szemed íve lesz-e majd őszöm?

Faggattam konok keleti szelet,

miért kísér a csend, a hallgatás,

nem érzem, drága, szeretetedet,

kívánságom olykor a meghalás.

Hallgattam a csönd mély hangjait,

gyászol a bús, tövises gondolat.

Várom a reményt, soha nem hagy itt.

Eltelt egy év, a sötétség tolat,

és még mindig késik a segítség.

Mantrám Te voltál, fájó meghittség.

2014. december 27.

2026. június 10., szerda

Kohut Katalin: Levél (shakespearei szonett)

Megjegyzés a vershez

A versben szereplő „” az és a jelképe. Nem a távolság vagy az idő választja el a vers beszélőjét attól, akihez szól, hanem az a világ, amely másokat emel magasra, másoknak ad babérkoszorút. A sor személyes tapasztalatot őriz: annak fájdalmát, amikor az ember úgy érzi, hogy a szeretett személy és közéje az elismerés, a hírnév vagy az irodalmi rang áll.

Az idő segít, drága barátom,

szívem örökké őrzi neved,

a távollét is csend, már belátom,

megvontad régen segítő kezed.

A nyári zápor lassan józanít,

sorvadok, eltemet az igazság,

egyetlen gyönyöröm te voltál itt,

varázslóm, hősöm, földi valóság.

Mily mélyen sajgott minden gondolat,

elválaszt tőled mindenik babér,

méltatlan tűrtem, róttam sorokat,

szerelmem hozzád mindig visszatér.

A takaróm lett szürke, buja köd,

remélem, szeretettel áttöröd.

2015. június 24.

Kohut Katalin: Rekonstrukció (ronsardi szonett)

Megjegyzés a vershez

A versben szereplő Vénusz nem a hagyományos költői vagy mitológiai alak. Számomra Vénusz a szeretet, az emberség, a tiszta dal és a szívtörvény jelképe. Egy régi álmomban, amely egy földrengés által elsüllyedt ősi világrész emlékét idézte fel, a mélyből egy Vénusz-szobor emelkedett ki. Ez az alak számomra egy letűnt, de örök emberi eszményt képvisel.

A versben említett péntek Vénusz napja. A meggyszínű ruha különös ellenpontként jelenik meg benne, mert gyermekkoromtól idegenkedtem a piros erősebb árnyalataitól. A meggyszín így nem Vénusz színe, hanem egy személyes emlék, amely a versben szembeáll azzal a tiszta szeretet-eszménnyel, amelyet Vénusz alakjához kapcsolok.

Kohut Katalin: Rekonstrukció

Hiúságod legyezgettem szüntelen,

szerelmes asszony-szívvel ébredtem,

érted, miattad szerettem a bércet,

míg földön tartott minden küzdelem.

Hálát zengtek a rigók a réteken,

füttyük jelezte: érzés éledezett,

csoda történt, a boldogság megérett,

meggyszín ruhát lehelt rám pénteken.

Vénusz napja ismét nagyot köszönt,

meséltem a rám hulló emléközönt,

sebem enyhült, gyógyír volt a szeretet,

s ringtam, bár hintám régen leszakadt,

a mélységben kinyílott a szívlakat,

s két kezem vágy-morzsákat gyűjtöget.

2015. május 15.

2026. június 8., hétfő

Kohut Katalin: Megváltottál (ronsardi szonett)

Írta:

Soha többé el nem feledhetlek,

szívem őrzi neved örökké,

s míg részeim nem válnak rögökké,

benső szobámban titkon szeretlek.

Múlt romjain álmaim ernyedtek,

életem lett ördögi körökké,

végzetem a névtelen hősöké,

szavaim a széllel elvegyedtek.

Megváltottál, egyetlen vigaszom,

a harcot többé fel nem adhatom,

felélesztett engem a szeretet.

Hálám zengett, dalolt néma ajkam,

mert velem voltál mélységben, bajban,

s hited nyomán rózsát szedhetek.

2015. május 21.

Kohut Katalin: Az idő int (shekaspearei szonett)

Az Idő int

Shakespearei szonett

Írta: Kohut Katalin

Szívemben vagy az öröm és bánat,

egyszer zokogok, máskor nevetek én,

lelkem hív, de nem járok utánad,

örök-lakóm, te a világ más felén.

Bizalmam hatalmas, hőn szeretlek,

hiányod dermedt csend, hang nélküli szó,

erőm karjai tőled eredtek,

„azóta” lettem állandó búcsúzó.

Láthatatlan fonál köztünk izzik,

lelkünknek örül a vénséges föld,

Csillagok ember-létünk irigylik,

bólogat frigyünkre az ezeréves tölgy.

Napkincsem neved, egyesül az út,

Az Idő int, minden perce hozzád fut.

2015. február 15.

Kohut Katalin: A lecsó és én

Vannak ételek, amelyekből nemcsak az íz marad meg az emberben, hanem egy egész élet. Nekem ilyen a lecsó. Ha megérzem a paprika és a paradicsom illatát, nemcsak a konyhára gondolok, hanem emberekre, helyekre és régen elmúlt nyarakra is.

Gyermekkoromban, bár nem éltünk bőségben, édesapám mindig gondoskodott arról, hogy legyen mit enni. Veremben tárolta a zöldségeket, befőtteket készített, savanyú káposztát tett el, és amikor csak tehette, gyümölcsöt is vásárolt. A családi asztal körül sok emlék született, de a lecsó még nem tartozott a kedvenceim közé.

Igazán 1975-ben szerettem meg, amikor tizenhét évesen kerültem menyecskének. Hosszú évek nélkülözése után először éreztem azt, hogy jóllakhatok. Terhes voltam, busszal jártunk dolgozni Sátoraljaújhelybe, a . Anyósom gyakran két kenyér közé tett t csomagolt nekünk útravalóul. A szünetekben örömmel ettem meg, és úgy éreztem, bármennyit meg tudnék enni belőle. A két szelet kenyér közé fogott lecsó ízét ma is őrzöm.

Később, amikor visszaköltöztünk Újhelybe egy komfort nélküli albérletbe, már magam főztem. A tanultam meg az alapokat. Az első szétfőtt, de nem adtam fel. A főzésben sosem voltam ügyes kezű, inkább az ízek vezettek. Ha valami nem sikerült, újrakezdtem.

Egyik este éppen lecsót főztem. Már csak a tojás hiányzott belőle, amikor elment az áram. Sötétben ütöttem rá a tojásokat, majd vártam, hogy visszajöjjön a világítás. Amikor végre újra fény lett, döbbenten láttam, hogy az egyik tojásban fejlődött. A vacsora ment a szemétbe, én pedig kezdhettem elölről az egész főzést. Akkor bosszankodtam rajta, ma már mosolyogva emlékszem vissza.

Pár évvel ezelőtt még magam is tettem el télire lecsót. Nem volt olyan, mint a bolti, saját ízvilága volt. Nemrég ismét kedvet kaptam hozzá. Három nagy hagymát dinszteltem saját házi zsíron, majd került bele paprika, csípős paprika és a paradicsomos lecsóalap. A végén három tojást ütöttem rá. A legnagyobb lábasban főztem, annyi lett, hogy egy négytagú családnak is elegendő lett volna.

Ahogy telt az idő, az ízek egyre jobban összeértek. Ette belőle szombat délben, délután és este. Másnap hajnalban ismét megkívántam, kenyérre tettem, úgy reggeliztem. Végül ebédre fogyott el az utolsó adag is. Ötször ettem ugyanabból a lábasból, és minden alkalommal ugyanolyan jólesett.

Hát így vagyok a finomságokkal. Ha egy étel jól sikerül, sutaságom ellenére is, addig járok rá, amíg az utolsó falat is el nem fogy.

2026. június 8.